Noha nagyon ágrólszakadt öreg cigány volt ez a
Tilinkó, mégiscsak be kell mutatnom őt is, mert nagyon belejátszott az
életembe.
Amikor leírom a nevét, most is magam előtt látom,
amikor napégette, szélkicserzette arcát, borzas fejét bedugta az ajtónkon
újesztendő táján:
- Addson isten, ami nincs, vedse el, ami van - ez volt
a köszöntése.
- Mit adjon, mit vegyen el, te Tilinkó? - kérdezi tőle
az édesanyám, keresgetve a legfényesebb kis pénzt az erszényében.
- A nyarat küldse el ide, a telet hívja vissa -
didereg a szegény Tilinkó, s nagyon nyomakodna befelé az ajtón, ha édesanyám el
nem hessegetné onnan a húszassal.
- Eredj csak a konyhába, Tilinkó, ott olyan nyár van,
hogy leizzasztja a fejedről a sapkát.
A szobába nem lehetett beereszteni az öreget, mert
mindent elvitt emlékbe, ami a keze ügyébe esett. Egyszer még a szenteltvíztartó
is a kezéhez ragadt. Az édesapám húzta ki az inge derekából.
- Ejnye, ejnye, Tilinkó - pirongatta meg -, hát mi a
macskának bántod már az ilyen holmit? Hisz úgyse tudod hasznát venni. Tán azt
se tudod, micsoda ez.
- Hásen éppen azsért vittem volna el - magyarázta
Tilinkó -, hadd lett volna már eccser valami olyan is a házsnál, amit nem
tudok, hogy micsoda.
Egyszer meg egy kocsirudat emelt el tőlünk. Észre se
vettük, csak mikor már oda volt tűzve a putri-viskója hegyibe.
- Hát ez meg már mire jó itt, Tilinkó? - fogta fülön
az édesapám.
- Nene, gazsduram, hát villámfogdosó, hadd ledsen a
segény csigánnak is, mondok, ha a nagy uraknak van.
- Bolond vagy te, Tilinkó - nevetett az apám -, hiszen
a villámhárítót vasból szokták csinálni.
- Igen ám, azs urak - vonogatta a vállát Tilinkó -, de
a segény embernek fából is jó azs.
De akármilyen nagy kópé volt az öreg, az édesapám ki
tudott rajta fogni. Egyszer például megfogadta pünkösdi muzsikásnak, és ígért
neki napszámba egy bárányt.
- Kevés les azs, sépen kérem - emelte meg Tilinkó a karimátlan
kalapját.
- De kapsz ám egy báránybőr süveget is.
- Azs már tesi, hát még? - nyílt ki a szeme
Tilinkónak.
- Kapsz egy font faggyút is, főzhetsz vele ürgét.
- Azs már beséd. Hát még?
- Ejnye, de telhetetlen vagy, Tilinkó! - mutatta
édesapám a haragot. - Mindegy, no, azért új húrt is kapsz a hegedűdre.
No, Tilinkó majd kibújt a bőréből örömében, s úgy
megnyekeregtette pünkösdkor a hegedűjét, hogy csupa fülfájás volt hallgatni.
Másnap aztán jött a bárányért, meg is kapta, szép kövér jószág volt.
- Örülsz-e neki, Tilinkó? - kérdezte édesapám.
- Erilek, erilek - hunyorított az öreg -, de még
jobban erilek, ha a báránybér siveget megkapom.
- Hja, az még rajta van a bárányon - nevetett apám.
- Hát a faddsu? - mondta gyanakodva Tilinkó.
- Az meg benne van a bárányban.
Tilinkó dohogva kapta vállára a bárányt.
- A hegedihúrt már nem is kérdezem. Azs is bizsonosan
a báránban resket még. Jaj, de csak jobb lett volna pispeknek siletnem!
Hanem ezt a tréfát mégis nagyon zokon vehette Tilinkó,
mert sokáig kerülte a házunk táját. Csak akkor jött el, mikor kiüzentünk érte a
falu végére. Lemosta a zápor az istálló tapasztását, azt kellett volna
helyrehozni Tilinkónak.
- Nem megyek én - üzente vissza. - Összevestem a
munkával, és holtig tartom vele a haragot.
Ahogy azonban elszigorodott az idő, mégiscsak
besompolygott hozzánk. Veszekedett hideg volt, a verebek százával csipogtak a
sövény közt, a szellőzködésre kieresztett bárányok pedig dideregve fúrták be
magukat a szalmaboglyákba.
- Elpusztulok, ha egy kis salmafistet nem sagulhatok -
mondta fogvacogva Tilinkó.
- Ott a boglya, nyalábolj belőle egy fűtet szalmát -
esett meg az édesapám szíve a szegény cigányon. A konyhán meg kiadta a
rendeletet, hogy adjanak neki egy kancsó forralt bort, hadd érezze magát a
mennyországban tőle.
Tilinkó azonban nem jött vissza hálálkodni. Levetette
a szűrét, megtömte szalmával, fölvette a vállára, s szó nélkül illant el a
kertek alatt. Helyette az anyám szaladt be nagy lelkendezve.
- Szalmát visz a cigány.
- Szabadságot adtam rá neki - legyintett apám.
- Az ám, csakhogy béget a szalma - mosolygott
édesanyám.
Apámat elfutotta a méreg, s erővel hozta vissza
Tilinkót, aki egyre azt hajtogatta:
- Jussom volt a báránhozs, nekem adta gazsduram.
A bárány csakugyan a szalma közt pihegett, nem lehetett
letagadni. Igaz, Tilinkónak esze ágában se volt a tagadás, sőt még neki állt
feljebb.
- Hát ez a becsület, hé? Hogy mered elvinni a bárányt,
amikor én csak a szalmára adtam engedelmet? - förmedt rá édesapám.
Tilinkó pedig méltóságosan felelte:
- Nini, hisen a báránka benne volt a salmában, mint a
faddsu meg a hegedihúr a pinkesdi báránban.
- No, ez egyszer neked van igazad, Tilinkó - nevette
el magát édesapám. S olyan oldal szalonnát akasztott a vén kópé vállára, hogy
kitelelhetett rajta.