Azt már elmondtam, milyen ember volt a nagyapám. Erős,
mint a vasék. Azt is elmondtam, milyen ember volt az édesapám. Okos, mint a hét
bölcs mester. Hát most már azt is el kell mondanom, hogy milyen gyerek voltam
én.
Nem mondhatnám, hogy valami világ eleje lettem volna.
Semmi kilátásom sem volt rá, hogy engem Erős Törőcsiknek vagy Okos Törőcsiknek
hívjanak. Inkább arra számíthattam, hogy az én nevem Dióbél Törőcsik lesz.
Olyan kicsike voltam, mikor megszülettem, hogy a keresztanyám, Hadara Setét
Kalára nevetve csapta össze a kezét:
- No, csak szerencsés ember ez a Törőcsik. Bölcsőről
se kell neki gondoskodni a fia számára. Belefér egy fél dióhéjba. Hiszen csak
akkora a szentem, mint egy dióbél.
Rajtam veszett aztán ez a Dióbél, hiába keresztelt
Pálnak a pap. S már csak azért se lehet rólam levenni, mert csakugyan nagyon
kicsire maradtam a növésben. Már az ötödik esztendőmben jártam, de még akkor
is csak ágaskodva értem fel a pitvarajtónk fakilincsét. Abban az időben
Bibolygós Bedegi volt a legjobb barátom. Ez egy öreg halászember volt, aki a
vízparton lakott egy nádkunyhóban. Mindig azzal csalogatott, hogy egyszer
megkeresi nekem az íneresztő füvet, és ha avval megdörgöl, egyszerre akkora
leszek, mint a hét sing szakállú óriás. Álmomban ma is sokszor ott állok a
homokparton, és kitárt karral repdesek a csónak felé: benne lesz-e már az
íneresztő fű?
Az íneresztő füvet persze sohase találta meg a halász,
hanem a tűrömfűvel annál többször megbékített.
Egyszer, ahogy ülök a kapuban, és tanítgatom az öreg
Hékám macskát kismacskásan miákolni, arra megy a Bibolygós Bedegi, vállára
vetett hálóval, és azt mondja nekem, menjek ki vele a vízpartra szedrezni.
Az ilyenre én mindig kantáros legény voltam, most se
kellett kétszer hívni. Megfogtam a halász kezét, ballagtunk kifelé a faluból.
- Az ám, csakhogy baj van - szólalt meg az öreg. -
Elfelejtettünk létrát hozni.
- Minek volna az a létra, Bedegi bácsi? - néztem föl
rá.
- Annak, hogy te olyan kicsi vagy, hogy még a szedret
is csak létráról éred el - incselkedett velem.
Akkora voltam, mint egy csipetke, de olyan méreg
lakott bennem, mint egy oroszlánban. Nekiestem a Bedegi karjának, és úgy
rángattam, mintha szivattyús kút lett volna.
- Mi lelt, Dióbél? - kérdezte csodálkozva.
- Szét akarom kendet szaggatni, amiért kicsúfolt! -
lihegtem nekivörösödve.
- Csakhogy én a zsebembe teszlek ám - mondta komoly
képpel -, mégpedig nem is a nagy zsebembe, hanem a kis zsebembe. (Pedig
olyanfajta gúnya volt rajta, amin semmiféle zseb nem szokott lenni.) Elő se
veszlek, csak odalent a vízen, ott rászúrlak egy horogra, hátha bekap valami
éhes kárász. Mert harcsa bizonyosan nem tátja ki rád a száját. Azt mondja, hogy
neki nem kell ilyen kis giliszta.
No, erre aztán már igazán eltört a mécses. Úgy
ordítottam, mintha máris a horog hegyén volnék. Abba se hagytam addig, míg a
ravasz Bedegi össze nem csattantotta a két nagy tenyerét.
- Hű, havas-borongatta, jeges-teringette, mindjárt
cethalat fogunk! Szaladjunk csak, ide látszik, ahogy hányja a bugyborékot!
Én ugyan semmit se láttam, de az ordítást egyszerre
befejeztem.
- Mekkora az a cethal, Bedegi bácsi?
- Az, öcsém? Fejitől a farkáig egy mélyföld, a
farkától a fejéig megint egy mélyföld, de a pukkantója külön számít. Az is lehet
vagy egy araszt. Gyerünk hamar a hálót kivetni!
Nem éppen cethalnak való háló volt, de potykát
lehetett volna vele fogni, ha a potyka belement volna.
De nem ment bele egyéb egy háromnapos keszegnél,
akkora lehetett, mint egy növendék pióca.
Az öreg kimosta a sótartó kupáját, telemerítette
vízzel, beleeresztette a keszeget, odanyomta a markomba.
- Nesze, Dióbél, itt a cethal. Ne mondd, hogy sajnálom
tőled, legyen a tied.
- Nagyon kicsi cethal ez, ezért nem érdemes halásznak
lenni - biggyesztettem el a számat.
- Hiszen nem is vagy még te halász, csak halászinas -
nyugtatott meg Bedegi. - Mire te halászinasból halászmester leszel, akkorra a
kis cethalból is nagy cethal lesz, csak jól viseld neki gondját.
Ebbe aztán én is beleállapodtam. Hazavittem a cethalfiút,
és engedelmet kértem rá édesanyámtól, hogy beletehessem a kis dézsába. Fél óra
múlva pedig szaladtam a halászhoz.
- Baj van, Bedegi bácsi. Nem akar nőni az állat. Pedig
gondját viselem ám. Már enni is adtam neki.
- Mit adtál neki enni, Dióbél?
- Lekváros derelyét.
- Attól félek, otthon nem azon tartották - szipákolt
az öreg. - Szúnyogot kell neki fogni, az az ő pecsenyéje.
- Attól ugyan meg nem növekszik - hitetlenkedtem én. -
Inkább ürgét fogok neki.
- Nem az kell annak, hanem friss víz. Olyan az neki,
mint nekünk a friss levegő.
No, van a mi házunkban olyan friss víz, hogy az
embernek fogába üt tőle a hideg. Egész délután vizet merítgettem a cethalra.
Nézem reggel: hát tán még kisebb, mint tegnap volt.
Csúnya hideg eső szemetelt, de azért csak kifutottam a
cethaltudóshoz a szomorú hírrel. Úgy látszik, mondom, íneresztő fű kellene a
halnak is, mert nem akar nőni sehogy se.
- Jaj, fiacskám, Dióbél - rántott egyet a szűrén egy
kicsit bosszúsan a mester -, én se növök az ilyen cudar időben, nemhogy a cethal
nőne! Fázik ám ilyenkor ő is.
Harmadnap végre jó hírt vihettem Bedeginek. De nemcsak
hírt vittem, hanem a dézsát is.
- Ezt már érdemes ám megnézni. Úgy örül a cethalka,
hogy még nevet is.
- Hát aztán minek örül olyan nagyon? - hajolt a dézsa
fölé gyanakodva Bedegi.
- Hát annak, hogy meleg friss vizet öntöttem
szegénykére. Az egész bográccsal ráöntöttem, amit szülém a mosáshoz forralt.
Ebben aztán már nem fázik, ugye, Bedegi bácsi?
Hát nem fázott, az bizony, mert
összeforrázva úszott a víz tetején. Bedegi bácsi pedig mérgesen vakarta meg a
füle tövét.
- Attól félek, Dióbél, tebelőled se lesz halászmester.
Hát ilyen okos fiúcska voltam én akkoriban.