Szegény ember dolgát boldog isten bírja. Voltunk olyan
módban is, hogy a koldus is mákos rétest evett nálunk, de járt ránk olyan világ
is, hogy még a koldus is nagy úr volt hozzánk képest. Mert annak minden rendes
háznál terítettek, de mink bizony csak az éhkoppot nyeltük. Hosszú volt az
asztal, rövid a vacsora. De még ha azt kérdeztem is, hogy hát ebédre mit
eszünk, az volt rá a felelet:
- Háromfélét: kenyeret, haját, bélét.
Én bizony jobban szerettem volna, ha csak kétfélét
ettünk volna. Inkább ettem volna a kenyérrel szalonnácskát, mint haját meg a
bélét.
- Jaj, cselédem - simogatta ki édesanyám a szememből a
kócos hajamat -, nagy úr ám a szalonna, csak ünnepnap jár az ilyen szegény
helyre, örüljünk neki, hogy a mindennapi kenyerünket megadja a Jóisten.
Együgyű eszemmel föl nem tudtam érni, mi azon az
örülnivaló. Annál jobban örültem annak, mikor a Jóisten először felejtette el
megadni a mindennapi kenyeret.
- Kertészpecsenye lesz a vacsoránk - újságolta
édesanyám.
Azám, csakhogy ahhoz a pecsenyéhez nem kellett bicska.
Kertészpecsenyének a sült tököt csúfolja a szegény ember. Jó étel az annak, aki
szereti, de én hamarosan felmondtam neki a barátságot. Visszakívántam a
mindennapi kenyeret.
- Jaj, lelkecském - sóhajtott édesanyám -, most már a
kenyér is nagy úr lett, elszokott a házunktól.
Rossz esztendő járt, mostohán hozta a föld a termést.
Amit meghagyott a fagy, elverte a jégeső, leégette a forróság.
- Az idén aszalt almát termettek az almafák -
hajította a sarokba esténként édesapám a csíkos tarisznyát.
Az is jó volt nekünk már akkor, a fonnyadt alma. Olyan
szűkös volt nálunk a kenyér, hogy egyszer három napig színét se láttuk.
Éhesen ődöngtem az utcánk gyepes árokpartján, mikor a
gazdag Hamar Heverné rám kiáltott a muskátlis ablakukból:
- Te, fiúcska, szaggass a malackámnak egy kis
papsajtfüvet ott az árokparton.
Szép, kövér levelű papsajtok bodorodtak ott, a
levelüket megszedtem a malackának, én magam meg teleraktam a zsebemet szép
kerek papsajtocskával, abból lesz énnekem jó vacsorácskám.
Gazdag Hamar Heverné nagyon meg volt elégedve a
munkámmal. Nagy karaj fehér kenyeret adott napszámba.
- Szeretnél-e mézet a lágy kenyérhez, Dióbél? -
kérdezte tőlem.
De én már nem vártam a mézet. Szaladtam kifelé a
kenyérrel, s már a kisajtóban beleharaptam. De abban a percben eszembe jutott
édesanyám, s a falat nem ment le a számon.
„Lesz öröm, ha hazaviszem neki” - gondoltam magamban,
s belemarkoltam a papsajtba. Most már sokkal ízesebb volt, mint azelőtt.
Édesanyám azonban nem örült meg a kenyérnek. Inkább
sírva fakadt, s visszakínálta az ajándékot.
- Én már megettem a másik karajt - mondtam fülig
elvörösödve.
Anyám meg azon erősködött, hogy ő is vacsorázott már.
Mégpedig bundás gombócot. Az pedig a hajában főtt krumplinak az ünneplős neve;
nem rossz étel az, ha jól megsózza az ember.
- Hanem tudod mit? - törülgette meg a szemét
édesanyám. - Eltesszük a kenyeret édesapádnak. Jólesik neki, ha hazajön a
szőlőből.
Hanem azt már én nem értem ébren. Hamar elnyomott az
álom a dús vacsora után. Csak hajnalban ébredtem föl arra, hogy édesapám
ellenkezett édesanyámmal.
- Nem viszem ki a kenyeret, fiam. Egyétek meg magatok.
Engem ellát odakint ebéddel az öreg eperfa.
- Minket se kell félteni, apja! - erősködött
édesanyám, s beletette a kenyeret a tarisznyába. - Jó az Isten, ma is ad az
annyit, mint tegnap.
Hát éppen annyit adott. Papsajtocskát, sárgarépácskát,
krumplicskát, de még egy darab sajtocskát is találtunk a láda fenekén. Olyan
száraz volt már az, hogy a kés nem fogta, örült is annak édesanyám nagyon, mert
így nekem adhatta.
- Nekem nem mén bele ez az öreg fogam, fiacskám.
Még akkor is a sajtot majszoltam, mikor az édesapám
hazaért a szőlőből. Vígan csóválta meg a tarisznyáját:
- Találd ki, cselédem, mit hoztam neked!
- Mit ugyan? Tán fürjecskét? - ugrottam elé
lelkendezve.
- Többet ér ez annál, nagyobb ritkaság is - ragyogott
a szeme édesapámnak, s kiszedte a tarisznya csücskéből a nagy kincset. - Nézd
e, madárlátta kenyér!
Tulajdon az a karaj kenyér volt, amit én adtam az
édesanyámnak, az édesanyám meg neki. Hármunknak mindennapi kenyere.
Akkor tanultam meg igazán, mi az a mindennapi kenyér,
amiért az Úristenhez imádkozunk.