Tamás urat,
a régimódi erdélyi nemesembert én csak hallomásból ismerem, mint szögről-végről
való messze atyafit. Soha ide a mi alföldi városunkba le nem jött. Még akkor
se, mikor a fia idekerült hozzánk gazdatisztnek.
Szép nagy
szál ember ez a Tamás úr fia, erős, mint a tölgy, mégis úgy remegett, mint a
nyárfa, mikor tíz esztendővel ezelőtt elejbe állt az öregúrnak:
- Apámuram,
búcsúzkodni jöttem. A csongrádi róna terem már nekem ezután kenyeret.
- Olyan is
lesz az - mondta fanyarul Tamás úr. - Több lesz benne a konkoly, mint a búza.
- Édesapám -
mosolygott félénken a fiú -, ott sütik a világ legfehérebb kenyerét.
Az öregúr
szemében lobbot vetett a harag, piros lett, mint a vér, sárga, mint a viasz. Nagy
természetén mégiscsak erőt vett valahogy, de azért úgy kopogott a szava, mint
apró szögön a kalapácsütés.
- Hát föl is
út, le is út, fiamuram. Hanem nekem nem vagy többet fiam, ha ezt a falut itt
tudod hagyni. Én bejártam a világot, de párját ennek az erdélyi kis falunak
sehol sem találtam. Se zúgó erdeinek, se virágos rétjeinek, se csörgő
patakjának, se derék székely népének. Itt úr lehetsz halálodig. A legnagyobb
úr, aki előtt még a medve is két lábra áll.
- Úgy igaz,
úgy igaz! - döngicséltek be a vadméhek az ősi ház apró ablakain. S a bekékellő
hegyek, a dús üstökű bükkök, a patakparton ágaskodó vadorgonák, a vígan
csilingelő vasárnapi harangok mind azt bizonygatták, hogy Tamás úrnak igaza
van.
A fiú pedig
az árvalányhajas szelíd rónákra gondolt, a vadszegfüves legelőkre,
bárányfelleges, nyílt mezejére az égnek, a soktornyú nagy városra, amit a
puszták széléig kirenget a délibáb, s dacosan hátraszegte a fejét.
- Elmegyek,
apám.
Kezet
csókolt, s ment kifelé kemény léptekkel. A Tamás úr vére volt benne, aki
becsapta utána a vasas ajtót úgy, hogy a nagy begyű galambok mind fölrebbentek
a tetőről.
Tíz
esztendeig aztán nem látta a fiát Tamás úr. Pedig kérő-hívó levelével tele volt
már a néhai nagyasszony tulipántos ládája. Hogy legalább az unokáit nézné meg
egyszer, ha már őt nem kívánja látni.
- Hát, tán
még vasútra is üljek? - kacagott keserűen az öreg nemesúr.
Később az
unokák maguk is írtak neki levelet, nagy, verébfejű betűkkel. Hogyha most,
aratáskor látná az Alföldet nagyapó, soha vissza nem kívánkozna görbe hegyei
közé.
Nagyapónak
tele volt könnyel a szeme, de mikor idáig ért, nagyot dobbantott a tölgyfa
padlón.
- Nem
megyek, azért se megyek! Ha belehalok, se megyek!
Nem is ment,
se fiáékat nem hívta magához. Nem békül, nem békül - mondogatta sűrűn a hegyeinek.
Hanem mogyorót küldött az unokáinak egy zsákkal. Hadd lássák azok az alföldi
gyerekek, hogy mit teremnek az erdélyi hegyek, őnáluk a dió sincs akkora, mint
itt a mogyoró.
Az unokák
mézet küldtek cserébe nagyapónak, illatos akácmézet. Színit-javát kilenc kaptár
méhecske termésének.
„Keserű a
mézetek - írta vissza szálkás, kemény betűkkel Tamás úr a fiának. - Színe
sincs, illata se igazi. Nem csuda, hiszen legelője sincs azokon a kutyatejes
mezőkön a méhnek. Hanem gondoltam én valamit. Küldd el a méheidet ide,
Erdélyországba. Áldott hegyi réteken kosztoltatom őket. Majd megmutatom én
nektek, mi az igazi méz!”
Tamás úr
levelén sokat mulattak az Alföldön, de azért mégis szót fogadtak neki.
Almaszállító szegedi hajóra fölrakták a kaptárokat, s Tiszán, Maroson
fölhajókázva, megérkeztek az alföldi méhek a görbe hegyek kis falujába.
Tamás úr
minden búját-bánatát felejtette ettől fogva. Méhest rekesztett a kertje
végiben, s éjt-napot abban töltött egész nyáron. Mintha név szerint ismert
volna minden méhecskét, úgy elduruzsolgatott velük. Egyiket az ezerjófűhöz
küldte, másikat a marmancsvirághoz; elmondta nekik, hol a kökény-csárda, a
kankalin-kocsma.
- Jó, jó,
öregúr - zümmögték neki a méhek -, megtanultuk mi már itt a járást, nem kell
minket félteni.
Össze is
hordtak a kis gyárosok annyi aranyszínű mézet, hogy Tamás úr nem győzte mérni.
Csak az a kár, hogy a magas hegyek közt hamarább becsukja az ősz a
virágcsárdákat, mint az alföldi homokon. Szent Mihály-nap táján már föl is
hagytak a méhikék a munkával, kezdték a téli vackolódást.
- No, most
már elválunk egymástól - nézte szomorúan kis kosztosait Tamás úr. - Ti hazamentek
telelni, én pedig magam maradok ezen a nagy, üres portán, mint valami vén
medve.
Utolsó őszi
útjukra készültek a falubeli tutajosok, azokra bízta Tamás úr a kasokat, és -
szégyen, nem szégyen - marosszéki piros keszkenőjét lengette utánuk, ahogy
úsztak lefelé a nagy fenyőszálakon.
-
Zümmögjétek el az unokáimnak, hogy szeretném őket látni! Siessetek hírt hozni
róluk a tavaszon!
Bement aztán
a házba, de sehogy se találta helyét az ódon, sötétes szobákban. Kiballagott az
üres méhesbe, végighevert a hárságyon, s nézett türelmetlenül az erdők felé,
ahonnan kis kosztosait szokta várni.
- Hol járnak
azok már! - sóhajtotta el egyszer magát.
Hol-e? Hát
ehol zümmög elő az egyik az erdőből, ni! Feje, válla, lába, mindene tele a
kenyérbélvirág aranyos porával. Megkésett valahol szegényke, jaj, mi lesz most
már vele? Veri magát ész nélkül kőhöz, falhoz, zümmög kétségbeesetten: hova
bújjon szegény feje?
Ej, de jó,
hogy ott áll a hárságy végiben a Tamás úr dohánytartó cserépmedvéje!
- Hamar,
hamar, méhecske - biztatja Tamás úr az utolsó kosztost, ahogy az edény szája
körül döngicsél, s ahogy beleröppen, egyszerre rászorítja a sapkáját.
- Így ni,
méhecske, jó helyen vagy már, de most már mi legyen veled?
Istenem, hát
mi lenne? Emberséges ember Tamás úr, s azt is tudja, hogy nem jó elmaradni
azoktól, akiket szeretünk. Pucoltatja a rámás csizmát, poroltatja a rókamálas
mentét, befogatja a szürkét, s kanyargó hegyi utakon már viteti is magát a
vasúti állomásra. Igenis, a magányos méhecskét okvetlen haza kell vinni a
többihez, a csongrádi pusztára.