Azt a
nyughatatlan méhecskét, amelyikről ezt a történetet írom, én már az ősszel is
ismertem. Mégpedig nagyon akaratos és kötözködő méhecskének ismertem, ő még
akkor is kint gubbaszkodott a dérvette őszirózsákon, mikor minden testvérkéje
aludt már odabent a jó meleg kaptárban.
- Én nem
vagyok olyan álomszuszék, mint a többi - döngicsélte a hullatag virágbokroknak.
‑ Egyik fülemüleszótól a másik fülemüleszóig úgyis nagyon hosszú az éjszaka.
Bizony az
őszirózsák is elmentek már mind aludni, mikor a nyughatatlan méhecske még
mindig kint bújócskázott a zörgő kórók közt. Utoljára is két öreg méhecskének
kellett bekaroltatni a kaptárba. Belegyömöszölték egy viaszágyba, és a fejéhez
tettek egy kis mézes fazekat.
- Ebből
kortyanthatsz egyet-egyet, ha megszomjazol álmodban - mondták neki, azzal nyugodalmas
jó éjszakát kívántak, becsukták a kaptár ajtaját, és eltették magukat holnapra.
Azt hitték
szegények, föl se ébrednek tavaszig, de biz a nyughatatlan méhecske nagyon
hamar fölébresztette őket. Hányta-vetette magát az ágyban, forgolódott jobbra-balra,
utoljára fölkelt, és panaszos zümmögéssel csetlett-botlott a sötétben.
- Hát téged
mi lelt? - riadtak föl álmukból az öreg méhek.
- Én már
kialudtam magam - motoszkált a nyughatatlan méhecske az ajtó körül. - Azt
hiszem, régen reggel van már.
Az öreg
méhek kikukucskáltak az ajtóhasadékon, és azt mondták, még csak most van éjfél,
alig aludtak egy-két órát. Igazuk is volt, mert még csak karácsony felé járt az
idő, s az jelenti az éjfelet a méhek éjszakájában.
- Mindegy
az, én már nem vagyok álmos - veregette össze a szárnyait a nyughatatlan
méhecske, és kereste a kilincset. Az öreg méhek megint csak visszabújtatták az
ágyába, és álommézet kentek a szemére.
- Ettől majd
mélyebben elalszik, mert ez leragasztja a szemét - takargatták be a
virágszirom-paplannal, és maguk is álomnak adták a fejüket.
Egy-két órát
aludt is a nyughatatlan méhecske jóízűen. Liliomos kertben járt álmában, és
aranyos napsugárban csillogtatta a szárnyait. Piros tulipán kelyhében is
vendégeskedett, és úgy kell lenni, hogy ott dörzsölhette le az álommézet a
szeméről, mert egyszerre megint fölneszelt az ágyban.
-
Fülemüleszót hallottam - osont ki az ágyból, s nagy csendesen odalopakodott az
ajtóhoz.
Az ajtót
bizony megrongálta egy kicsit a tél. Hó lepte, jeges eső verte, s akkora nyílás
támadt rajta, hogy a nyughatatlan méhecske szépen ki bírt csisszanni.
- Én vagyok
a legfrissebb - döngicsélte kevélyen, és repült egyenesen az ibolyacsárdába. Az
ibolyacsárda azonban még csukva volt, és a nyughatatlan méhecskének elmúlt a
dúdolhatnékja. Dideregve nézett körül, és szégyenkezve hallgatta a madárszót.
Mert nem a fülemüle szólt, hanem a pipiske ugrált az országúton.
- Kalács,
kalács, kalács! - kiabálta örvendezve, ha egy szem elhullott magot talált.
-
Zümm-zümm-zümm-zümm, jobb benn, mint künn - szomorkodott el a nyughatatlan
méhecske, és üres tarisznyával bandukolt vissza a kasba.
Szundikált
is egy kicsikét, de megint nyughatatlan volt az álma. Arra ébredt fel belőle,
hogy a napsugár besüt a hasadékon.
- De már
ennek a fele se álom - készülődött fel a nyughatatlan méhecske, s megint kiment
szerencsét próbálni. Nagy siettében rá is taposott a testvérkéire, de azok még
csak meg se rebbentek, olyan mélyen aludtak.
- A
legkisebb a legfrissebb - dongott ki a nyíláson, s most már nem szomorodott el,
ahogy körülnézett. Enyhe szellő cirókálta a szárnyát, s röpítette egyenesen a
cseresznyevirág-csárdába. Ott pedig szívesen fogadták, mert ő volt az első
vendég. Ezer csészikéből kínálkozott felé a finom virágméz, s ő bizony sorba
kóstolta valamennyit. Kerekedett is olyan kedve, hogy alig bírt vele.
- Majd
megmutatom én, ki a legény a csárdában! - szálldosott egyik ágról a másikra.
S bizony meg
is mutatta volna, ha a nagy dúskálódás közben egyszerre valami hideg csöpp nem
hull a homlokára.
- Nini, ki
hajigálódzik itten? - tekintett föl a méhecske, s nagyon elcsodálkozott, mikor
látta, hogy mennyi cseresznyevirág-szirom hull az égből.
Az ám,
csakhogy azok az égi virágszirmok hidegek voltak, és ráfagytak a gyönge
szárnyára. Télapó visszafordult az ég pereméről, és haragosan rázta a
szakállából a sűrű havat. Nem bírt vele a nyughatatlan méhecske, akárhogy rázta
is a szárnyát, s utoljára megdermedve hullott le a földre.
A legkisebb
a legoktalanabb - ezt döngicsélte utoljára.
Jó
szerencse, hogy éppen akkor mentem végig a kerten, és kiszabadítottam a hóból a
nyughatatlan méhecskét. Fölszárítgattam a szárnyát, beletettem egy pohárba, s
most itt élesztgetem a napon. Ha föléled, visszaeresztem a testvérkéihez. De
előbb megígértetem vele, hogy soha többet az életben nem nyugtalankodik
éjszakának idején.