Bizony régen
volt az, mikor a Mili cica a konyhaküszöbön oldalba döfködte a buksi fejével a
Cili cicát.
- Ugyan
micsoda öröm érhette ma a mi kis gazdasszonyunkat? Serpett-pergett egész nap,
mint a csiga. Kacagott, mint a galamb. S akkorát csókolt az apukáján, hogy csak
úgy csattant.
Cili cica
erre megsodorta a tejfölös bajuszát, s azt felelte nagy bölcsen:
- Bizonyosan
ma fogott először egeret életében. Tudod, nincs annál nagyobb öröm a világon.
No,
tisztelet-becsület a Cili cicának, de ez egyszer nem találtad az igazat.
Pipucit még az egérfogásnál is nagyobb öröm érte. Olyan mesét talált az olvasókönyvben,
ami alá az ő apukájának a neve volt nyomtatva.
- Nini, apu,
látod-e, mi van itt? - szaladt oda az apukájához nagy lelkendezve.
- Ugyan
micsoda? - tekintett oda apuka, s aztán legyintett a kezével. - No, gyere,
mutatok én neked olyant többet is.
Odavezette
Pipucit a könyvesszekrényhez. Szép aranyruhás könyvek álltak ott glédában, mint
a katonák. De annyi ám, hogy Pipuci csodálkozva csapta össze a liliomkacsóit.
- Tenger ez,
nem patak, erdő ez, nem berek, apukám!
- Sok fát
ültettem én ebbe az erdőbe, lelkecském - cirógatta végig apuka az aranyos
könyveket, és egyet közülük odatett a Pipuci ölébe. - Próbáld meg csak,
virágom, hányszor találod meg ebben az apuka nevét.
No, azt
Pipuci a tíz ujján se tudta kiszámítani, de még a Mili cicáén se, de még a Cili
cicáén se. Kerekre nyílt szemmel állt oda az apukája elé.
- Aztán
mondd csak, apu, hol veszed te ezt a tenger mesét?
- Hol-e? -
mosolyodott el apu csendesen. - Hát ahol árulják őket, kislányom.
Igazában
maga se tudta apuka, hogy mit feleljen. Neki bizony sose jutott eszébe ilyen
kérdés. A föld se kérdi azt sohase, hogy ki szórta tele virággal, se az ég,
hogy ki hintette tele csillaggal.
Pipuci
azonban nem érte be ennyivel. Hitetlenkedve csóválta meg a fejét, hogy csak úgy
lobogott bele az aranyhaja.
- Nem lehet
az, apu. Nem hallottam én azt még soha a Mitetszik bácsi boltjában, hogy ott
mesét is árulnának.
- Hiszen
csak tréfáztam, kicsikém - nevetett apu. - A fecskék csicsergik nekem azt a sok
mesét, mikor kiülök a tornácra.
- No, már
megint tréfázol, apu - húzta össze Pipuci a sugár szemöldökét. - Énnekem még
sose mondtak mesét a fecskék.
- Kiolvasom
őket a felhőkből, mikor piros napáldozatkor olyan szép lassan úszkálnak az
égen.
- Olyan
nincs! - toppantott Pipuci haragosan. - A felhőkből még nagyapó is csak azt
tudja kiolvasni, hogy eső lesz-e, szél lesz-e, jó idő lesz-e.
- Jaj, ne
haragudj, aranyszálam, inkább megmondom az igazat - tette össze apuka ijedten a
kezét. - Aranyhajú tündérek osonnak be hozzám éjszakánként a holdsugáron,
telehintik a szobámat gyémántpillangókkal, s mire megfogok közülük egyet, akkor
mese lesz belőle. Vidám mese a piros szárnyúból, szomorú a fekete szárnyúból.
- Úgy már
igen - bólintott Pipuci. - Akkor nem is nehéz mesterség a tied. Csak abban
ügyeskedj, apum, hogy mindig piros szárnyú mesepillangót fogj.
Apukának
akkoriban csakugyan nagy szerencséje járt a lepkefogásban. Olyan bőven termett
a mosolygós mese, hogy Pipuci nem győzte olvasni. Kacagott is sokat az egész
ház, még a kitömött hollómadár is görbére kacagta a csőrét a könyvesszekrény
tetején, csak nagyapó csóválgatta a fejét kedvetlenül. - Nono - mondotta -,
volt már nekem olyan almafám, amelyik összetört a nagy termés alatt.
Apuka
ilyenkor mindig csak mosolygott, de a mosolygása egyre ritkább lett s egyre
kedvetlenebb. Az arca megsápadt, a homloka felleges lett, a nézése borongós.
Ritkult, egyre ritkult, utoljára elfogyott a mese is. Ült, ült apuka az
íróasztalnál tenyerébe hajtott fejjel, s összegyűrve hajigálta az asztal alá a
sok szép fehér papirost.
- Anyukám -
szaladt ki Pipuci a konyhába -, mért csinál mostanában apuka mindig olyan sok
szemetet az íróasztal körül?
- Csitt,
lelkem - törülgette anyuka a szemét -, apuka beteg. Fáradt szegény, pihenni
kell neki.
Hitte is ezt
meg nem is Pipuci. Ugyan miben fáradt volna el az apu? Hiszen egész életében
egyebet se csinált, csak írt meg olvasott. Abban pedig ugyan el nem lehet
fáradni. Lám, Pipuci egyszer már három verset is elolvasott egyfolytában, mégse
betegedett bele.
Csak akkor
szontyolodott el egy kicsit, mikor a doktor bácsi is beállított a házhoz.
Ijedten kucorodott le a sarokba, s onnan hallgatta nagy szívdobogva a
tanácskozást.
Nem sokat
értett ő abból. Csak akkor szorult össze a kis szíve, mikor azt mondta apuka
halk-szomorúan:
- Nem tudok
már írni se. Surrognak, csapongnak körülöttem a tarka mesepillangók, de mire a
kezem kinyújtom értük, csak a semmit markolom meg.
Pipucinak
hirtelen öröm villant meg a szemében. Mikor a doktor bácsi elment, olyan kedve
kerekedett, hogy majd fölfordította a házat. Csitították, csendesítették, nem
ért az semmit. Még az se használt, hogy anyu azt mondta neki:
- A doktor
bácsi csendet és nyugalmat parancsolt. Evvel a nagy zenebonával még betegebbé
teszed aput.
- Ne félj te
attól, anyukám - hunyorított Pipuci. - Hamarabb meggyógyítom, mint a doktor
bácsi.
Hanem este
aztán nagyon igyekezett az ágyacskájába Pipuci. S annak a függönye mögül leste
szívdobogva, mikor apu feküdni készült, s haragosan dobott le valamit a vánkosa
alól.
- Hát ez a
holmi hogy kerül ide? - kérdezte bosszúsan.
Anyu ijedten
futott oda, s fölkapta a földről a holmit.
- Nini -
mondta csodálkozva -, egy pillefogó háló!
De akkorra
Pipuci is ott térdelt már az apukája előtt, s csókolta lesoványodott kezét.
- Apukám, ne
haragudj rám, én tettem oda, hogy könnyebben elfoghasd a pillangókat.
- Micsoda
pillangókat?
- Hát a
mesepillangókat. Tudod, amiket az aranyhajú tündérkék hoznak éjszakánként a
holdsugáron. Ne félj, kihallgattam, amit a doktor bácsinak panaszoltál.
A beteg
mesemondó az ölébe kapta Pipucit, és sírt is, nevetett is, ahogy a szívére
szorította:
- Hiszen te
vagy az én aranyhajú mesetündérem, édes kicsi lányom!
S még azon
az éjszakán megírta az új mesét a mesepillangókról.