SZVANIZIT UTAZÁSA

Eljött a nap, mikor Szvanizit varázsló így szólt a feleségéhez:

- Holnap elmegyek. Őrizd népemet, viseld úgy gondját, mint én.

Reggel megszemlélte embereit, berakodott sok szárított olahent egy nagy kenuba, és evezni kezdtek déli irányba. Azért délre, mert Szvanizit tudta, hogy az Odafent Lakó arrafelé más népeket teremtett.

Néhány napi evezés után egy népes törzs lakóhelyére érkezett. Az emberek kifutottak eléje a partra, hogy üdvözöljék. Mikor a kikötőhelyhez közeledett, így kiáltott:

- Tudja valamelyikőtök, hogyan kell a lehal szerencsejátékot játszani?

- Igen - feleltek -, tudjuk mindannyian.

Szvanizit partra szállt, játszott velük, és nyert egy óriási halom kecskeszőrből készült takarót.

Miután vendéglátói megvendégelték, megparancsolta egyik emberének (ez lett később a vidra), hogy rakja a takarókat egyetlen magas halomba. Mikor készen volt, Szvanizit rátette a kezét a halomra. A takarók összementek, szinte semmivé váltak, úgyhogy emberei könnyedén berakták őket a kenuba.

Elindultak a következő falu felé, itt még egy halom takarót nyert Szvanizit a szerencsejátékon. Esteledett, és mivel nem akart az idegeneknél éjszakázni, megparancsolta embereinek, hogy evezzenek a part mentén kissé távolabb, és ott verjenek tábort.

Másnap kora reggel folytatták útjukat. Egy magas hegyfok emelkedett előttük. Megkerülték, s közben megpillantottak egy nagy falut, melynek lakói mind a vízben lubickoltak (ez volt az a nép, melyből később a búbos vöcsök és más vízimadarak lettek).

- Játszik valamelyőtök lehalt?! - kiáltotta nekik Szvanizit.

- Nem - felelték -, de kihívunk bárkit versenyre víz alatti úszásban.

- Ó - kiáltott fel Szvanizit zavartan -, az én népemből senki sem tudja, hogyan kell lemerülni a víz alá.

A vidra, aki ott állt mögötte, hangosan fölnevetett.

- Én szívesen versenyzek veletek! - kiáltotta, és mikor Szvanizit a part felé kormányozta a kenut, azt suttogta: - Tartsd a kenut a part közelében, ne engedd eltávolodni a parttól, mert ellen­feleink még gyanút fognának. Aztán légy készen, hogy bármely pillanatban kihúzd a dugót a lyukból a kenu közepén. Mondd meg nekik, hogy ők merüljenek le először.

A verseny elkezdődött.

Először a vöcsök merült le, messze kiúszott a víz alatt, a nézők megjelölték a helyét, ahol föl­merült.

A vöcsök után a kormorán következett, aztán a fűrészcsőrű réce, majd még jó néhány vízi­ma­dár. Egyikük sem tudta elérni a vöcsök jelét. Mikor végeztek, a vidra azt súgta Szvanizitnak:

- Kérdezd meg, van-e még versenyzőjük!

- Van-e még versenyzőtök? - kiáltotta Szvanizit.

- Nincs. Mi befejeztük.

Erre a vidra vízbe ugrott, lezárta az orrát és a fülét, és lemerült. Kifelé úszott, a nyílt tenger felé, a nézők egy ideig szemmel kísérhették útját, mert levegőbuborékok szálltak föl a víz fel­színére. Később azonban a buborékok eltűntek. A nap egyre magasabbra és magasabbra emel­kedett, de a vidra még mindig nem bukkant föl. A falu lakói izgatottan mondták Szvanizit­nak:

- Ennyi ideig a víz alatt van! Egész néped ilyen remekül úszik a víz alatt?

- Igen, mindannyian mesterei vagyunk a merülésnek, akárcsak a vidra - felelte Szvanizit.

A vidra ugyanis nagy kört írt le a víz alatt, visszatért a kenuhoz, elrejtőzött alatta, és a lyukon keresztül lélegzett.

Szvanizit azt súgta neki:

- Jobb lesz, ha előjössz, már mindenki nagyon aggódik és türelmetlenkedik.

A vidra engedelmeskedett.

Szvanizit visszaillesztette a dugót.

A vidra kiúszott a víz alatt a nyílt tenger felé, aztán megfordult, és a part felé kezdett úszni. A levegőbuborékok megint jól mutatták, merre jár. A nézők azt hitték, most tér vissza a nyílt tengerről. Izgatottan mondogatták egymásnak:

- Nézd, nézd! Ott jön! Most jön vissza!

A vidra partot ért, lassan kivonszolta magát a szárazra, és elterült, mintha teljesen kimerült volna.

Így Szvanizit emberei nyerték meg a versenyt. Berakta a nyereményt a kenuba, és folytatta útját dél felé.

A következő falu a kutyalazacok otthona volt, ezek ezidőtt emberi alakban éltek, mint ahogy a többi hal, madár és állat is. Szvanizit észrevette, hogy a kutyalazacok házai vörös csíkosra vannak festve, és hogy a falubeliek jó része is vörös csíkos takarókat visel. De voltak köztük olyanok is, akik fekete csíkos takarókat hordtak. Ezért van aztán, hogy a Fraser folyóban élő kutyalazacok manapság is vagy vörös, vagy fekete csíkosak.

Szvanizit nem vesztegette az időt, hanem továbbindult, és hamarosan elért egy óriási faluhoz, amelyet már más nép lakott, mégpedig a púpos hátú lazac népe. Ezek azt mondták neki, hogy ők nem szállnak mindennap kenuba, csak minden másnap. Ezért van aztán, hogy a púpos hátú lazacok nem hatolnak be manapság se minden nyáron a Fraser folyóba, hanem csak minden második nyáron (hiszen egy nap a természetfeletti lények országában annyi, mint egy év az emberek életidejéből).

A következő falu asszonyai nagyon csinosak voltak, de a férfiak púposak és görbék. Szvanizit itt meg sem állt, eveztek tovább egy gyönyörű partvidék felé, mely sűrű párába borult. Ez volt az a táj, melyet Szvanizit keresett, itt találta meg a csillagszemű lazacokat, e vidék lakosait, akik egész nap csak játszottak. Az ifjak célba nyilaztak, a lányok pedig a tollas labdával szórakoztak.

Szvanizit nem törődött a játszókkal, ő egyre csak a házakat nézte, mert a falu közepén kellett lennie tudomása szerint a főnök házának.

Ennek a háznak az emeletén élt elzárva a főnök gyönyörű, férjhez menendő leánya. Szvanizit tehát e ház magasságában kötött ki, egyedül szállt partra.

Belépett az ajtón.

- Azért jöttem, hogy megkérjem a lányodat - mondta a főnöknek.

- Ó, nem tudom! Még soha senki nem kérte meg a lányomat. Te biztosan nagyon messziről jössz.

- Messziről - felelte Szvanizit -, bizony messziről jöttem, sok falut láttam utazás közben, de amikor megpillantottam a te házadat, azonnal nagyon megtetszett nekem, ezért hát kikötöttem nálatok.

- Nem ígérhetem neked a lányom kezét - szólt a főnök -, de megkérem az anyját, kérje meg, hogy keljen föl, és nézzen meg téged. Ha megtetszel neki, nem tagadom meg tőle beleegyezé­semet.

Anyja kérésére a lány fölkelt, rávetette szemét Szvanizitra, és rögtön beleszeretett. Anyja azonnal pártul fogta szerelmét, apja is beleegyezett. Szvanizit tehát visszatérhetett a partra, megparancsolta embereinek, hozzák fel a két halom takarót, melyeket szerencsejátékon nyert, mert ezt szánta nászajándékul menyasszonya szüleinek.

Mikor a takaróhalmok köteleit elvágta, az egész ház telis-tele lett takarókkal. Azt tanácsolta menyasszonya apjának, hogy az egyik halmot ossza szét a rokonságnak, a másikat meg tartsa meg magának.

Ezután megtartották a menyegzőt, Szvanizit emberei együtt ünnepeltek a falu lakóival.

Mikor az ünnepség befejeződött, Szvanizit így szólt az apósához:

- Embereim most hazatérnek, és hírül adják, hogy feleségül vettem a lányodat, én egy ideig veletek maradok.

- Jól van - felelte az após -, ha eljön az ideje, és haza akarsz térni, majd elkísérünk.

Így aztán Szvanizit hazaküldte az embereit, jómaga pedig a felesége családjánál maradt. Éjszakára felkapaszkodott asszonyával az emeleti helyiségbe, és ott aludt. Észrevette, hogy a csillagszemű lazacok tűzifa helyett az indiánok haszonnövényeinek szárával fűtenek. Ezért van aztán, hogy még mai napság is, ha Fraser-melléki indiánok megsütik az első fogás csillag­szemű lazacot, mindig e növények magjával szórják be a halat.

Szvanizit vendéglátóinak még egy különös szokását figyelte meg. Reggelente, mikor felesége nővérei és fivérei lementek fürödni a folyóra, az anyjuk mindig egy halat hozott a partról, de úgy ölelte magához, mintha szopós csecsemője volna. Aztán megsütötte, és feltálalta Szvani­zitnak és feleségének. A fiatalasszony mindig gondosan kezet mosott evés előtt, példáját tehát Szvanizit is követte. Apósa és anyósa gyakran figyelmeztette, nehogy eltördelje a halszálkákat vagy a gerincet, hanem gondosan gyűjtse össze. Miután ettek, és ismét kezet mostak, az anyós összeszedte a halszálkákat nagy gonddal, és levitte a partra, míg Szvanizit és felesége lepihen­tek. Mikor néhány perc múlva az anyós visszatért a partról, egy fiatal fiúcska jött vele nagy vidáman ugrándozva.

Mindez pedig naponta ismétlődött, reggel és este.

Szvanizit sokat töprengett ezen a furcsa, különös szokáson, s végül elhatározta, hogy egy kísér­letet tesz.

Egy reggel, mikor anyósa reggelizni hívta, a fatálból a hal fejrészét vette ki magának, és egy vékonyka szálkát elrejtett belőle a szájában. Az asszony szokás szerint nagy gonddal össze­gyűjtögette a halszálkákat, levitte a partra, bedobta a vízbe. Ott aztán, mint azelőtt is minden­nap, átváltoztak egy fiatalka fiúvá, de ezúttal a fiú, ahelyett, hogy kijött volna a vízből, körbe-körbe forogni kezdett, és képtelen volt lábra állni. Az asszony rémülten rohant vissza a házba, elmondta a dolgot férjének, aki így szólt Szvanizithez:

- Te rejtetted el az egyik szálkát?

- Nem én - hazudott Szvanizit.

- Biztosan félrecsúszott a szádban - szólt a főnök, majd rákiáltott Szvanizitra: - Azonnal nyisd ki!

Szvanizit kitátotta a száját, apósa pedig belenyúlt, és diadallal húzta elő a szálkát.

- Kíváncsi voltam, szerettem volna tudni, hogy mit eszem - vallotta be Szvanizit.

A főnök nem válaszolt, hanem nyakába szedte a lábát, rohant le a partra, és behajította a szálkát a vízbe, a kínlódó fiú felé.

A szálka azon nyomban behatolt a fiú fejébe, úgyhogy most már ki tudott jönni a partra. Apa és fia visszatértek a házba.

- Ma éjszaka mondd el a férjednek - szólt oda a főnök a lányához -, hogy kik vagyunk, és hogyan teremtettünk.

Miután nyugovóra tértek, az asszony így szólt Szvanizithez:

- Mi vagyunk a csillagszemű lazacok. Az év nagy részében úgy élünk, mint az emberek, ilyen­kor ez a vidék a hazánk, de egy bizonyos évszakban lazacokká változunk, és a tengerben ván­do­rolunk.

Szvanizit velük maradt még néhány hónapon át, de végül is egyre erősebb honvágyat érzett. Így szólt hát a feleségéhez:

- Mondd meg apádnak, hogy vissza szeretnék térni hazámba, és téged is magammal viszlek.

Reggel, mikor lementek reggelizni, a lány így szólt a főnökhöz:

- Apa, az uram haza kíván térni, és engem is magával visz.

- Nagyon helyes - felelte a főnök -, elmehetsz vele az ő országába, mihelyt itt a nyár.

Mikor a nyár beköszöntött, Szvanizit és a felesége kenuba szálltak. A főnök néhány embere velük ment, hogy legyen, aki a kenuban evezzen, sokan pedig lazaccá változtak, és a vízben követték őket. Mikor a púpos hátú és a kutyalazacok látták, hogy uraik útra keltek, ők is követték őket. A kutyalazac azonnal útnak indult, a púpos hátú azonban egy napot késlekedett, mert kenut készített, így aztán csak egy év múlva jelent meg a Fraser folyóban.

Mikor a Határ-öblöt elérték, a kísérők így szóltak Szvanizithoz:

- Innen már magadnak kell továbbevezned hazáig. Most már vissza kell térnünk a falunkba, de jövőre, s azután is minden évben, eljövünk látogatóba.

Apósa még hozzátette:

- Jövőre, lányom, fivéreid és barátaid mind eljönnek hozzátok. A rövid utat választják majd Katzie felé, a Határ-öbölből fel a Szerpentin és Nikomeki folyókon.

Így aztán Szvanizit és felesége hazaeveztek, otthon várt rájuk az ember első felesége és gyer­mekei. Néhány hónapon át éltek éldegéltek csendesen, de mikor kitavaszodott, Szvanizit maga köré gyűjtötte népe fiatalasszonyait, és így szólt hozzájuk:

- Lazacfeleségem szeretne gyűjteni valamit. Menjetek csak vele, megmutatja nektek, mi az.

A lazacfeleség elvezette őket a mezőre, itt egy csalánszerű növényt mutatott nekik, hogy gyűjt­sék annak a szárát. A szárat kétfelé bontotta, a szálakat egy hasított végű boton áthúzkod­va megpuhította, aztán a combján kétszálú fonalat font belőle.

Az asszonyok kíváncsian figyelték, mit csinál, annyi csalánt gyűjtöttek, amennyit csak tudtak, majd maguk is fonni, sodorni kezdték a szálakat.

Ezután a lazacfeleség arra is megtanította őket, hogy kell a csalánfonalból merítőhálót kötni. Akkora merítőhálót kötött, mint egy kinyújtott emberi kar. Elmondta nekik azt is, hogyan fogják majd meg ezekkel a hálókkal az ő rokonait és barátait, amikor látogatóba jönnek.

Röviddel ezután fia született.

A Fraser folyóban még aznap nyüzsögni kezdtek a csillagszemű lazacok, pedig soha azelőtt meg nem jelentek ebben a vízben.

Az indiánok töméntelen lazacot fogtak új hálóikkal.

Szvanizit nagy szolgálatot tett az emberiségnek. Elhozta a csillagszemű lazacot egy messze távoli országból.