Hol volt,
hol nem volt, az Óperenciás-tengeren innét, hetedhét országon túl, volt egyszer
egy király, s annak egy növendék fia.
A király
éppen azon járatta az eszét, hogy a fiát megházasítsa, mikor a szomszéd ország
királya erősen megsértette, s mit volt mit tenni, rettentő nagy sereggel
elindult háborúba. Hanem a fiát otthon hagyta házőrzőnek, s erősen a szívére
kötötte, nehogy megházasodjék; míg ő a háborúból haza nem kerül.
Elment a
király, s a fia csakugyan otthon maradt, s ahogy tudta, igazgatta az országot.
De telt-múlt az idő, esztendő esztendő után, s az apja csak nem került haza,
még mindig háborúskodott a szomszéd királlyal.
Ő bizony -
gondolta magában a királyfi - nem vár ítélet napjáig, talán öregember is lesz,
mire hazakerül az apja - elindult leánynézőbe. Nagy sereget gyűjtött, s úgy
indult világgá, hadd lássák idegen földön, hogy őt sem a gólya költötte. De még
az országuk határáig sem érhettek, jő velük szembe a király, akarom mondani,
szaladott, mert rútul megverték a seregét.
Bezzeg
megörült a király, amikor meglátta, hogy jő a fia elejébe. Azt hitte, hogy híre
ment a vereségének, s most jő a segítségére. De meg is mérgelődött szörnyen,
mikor megtudta, hogy a királyfinak esze ágában sem volt, hanem házasságon jár az
esze.
-
Meghagytam, ugye, hogy el ne mozdulj hazulról, amíg vissza nem térek? - mondta
a király. - Nem fogadtál szót, mehetsz, amerre a szemed lát, de a katonáimat el
nem viszed, hallod-e!
Eleget kérte
a fiú az apját, hogy így s hogy úgy, egyszer csak meg kell hogy házasodjék, de
a király nem engesztelődött meg, s elvette tőle az egész ármádiát.
Egyes-egyedül egy vadász maradt a királyfi mellett. Ez olyan hűséges embere
volt a királyfinak, hogy még a királlyal is szembeszállott, s azt mondta:
- Felséges királyom,
egy életem, egy halálom, de én a királyfit el nem hagyom.
Elváltak
nagy haraggal, s a király ment hazafelé, a királyfi pedig hűséges vadászával
hetedhét ország ellen. Búsult erősen, hogy az apja még csak egy jó szót sem
adott útravalónak, de még egy hét sem telt belé, elmúlt a nagy búbánatja. El
bizony, mert addig mentek, mendegéltek hegyeken völgyeken, erdőn, mezőn által,
hogy a hetedik nap elérkeztek Aranyország aranyvárába, s ottan találtak egy
aranyvirágot, de olyat, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Közbe legyen
mondva, s nehogy elfelejtsem, az aranyvárban a király lakott, s az aranyvirág a
király egyetlen leánya volt. Éppen az ablakban ült Aranyvirág, amikor a
királyfi megérkezett, s azt mondta magában:
- No, ez
bizonyosan érettem jött, de ha érettem jött, bizony el is megyek vele.
Mert szép
volt Aranyvirág, de a királyfi sem volt ám amolyan tedd el s elő se vedd
legény; megakadt a szem rajta.
Fölmegy a
királyfi a palotába, s nem sokat teketóriázik, elmondja a királynak, hogy ő ki
s mi, s hogy becsületes szándékkal jött.
A királynak megtetszett
a legény, s azt mondta:
- Jól van,
fiam, legyen a tiéd a leányom, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el, ha
szeretitek egymást.
Egyben
hívatta Aranyvirágot, s ez is azt mondta:
- Én bizony
szívesen megyek a királyfihoz, mert látom a szeméből, hogy igaz szeretettel van
hozzám.
Mindjárt
csaptak olyan lakodalmat, hogy folyt a bor Hencidától Boncidáig, s még azon is
egy sánta arasszal túl.
Mikor a nagy
vendégségnek vége volt, befogattak hat szép lovat egy aranyos, gyémántos
hintóba, a fiatalok beleültek, s elindultak a királyfi hazájába. Még estére a
királyfi országába értek, s megszállottak egy fogadóban. A fiatal pár
egyszeribe le is feküdt, de a királyfi vadásza kint maradt a fogadó udvarán, s
le nem hunyta a szemét, nehogy a gazdájának valami bántódása essék. Hát úgy
éjféltájban hallja a vadász, hogy a ház tetejére száll három varjú, s ott csak
elkezdenek diskurálni.
Azt mondja
az első varjú:
- No,
halljátok-e, ilyen szép egy pár ember sem hált még ebben a fogadóban. Kár, kár,
kár, hogy ilyen fiatalon el kell pusztulni szegény fejüknek.
Azt mondja a
második varjú:
- Hogyne
pusztulnának el, mikor holnap leszakad alattuk az aranyhíd?
Azt mondja a
harmadik varjú:
- Hej,
gonosz lelke lehet a királyfi apjának! Azt hallottam, hogy a király
fűrészeltette be a hídlábat. Kár, kár, kár! De, hé, halljátok-e, aki ezt a mi
beszélgetésünket elárulja - térdig sóbálvánnyá változik, akár állat, akár ember
légyen.
- Nem bánom
én, hadd változzak, mégis elárulom mondta hangos szóval a vadász, hogy a varjak
jól hallották.
- Kár! Kár!
Kár! - károgtak a varjak, s elrepültek a ház tetejéről.
De még egy
jó hajításnyira sem repülhettek, három galamb szállott a ház tetejére, s -
halljatok csudát! - ezek is beszélgetni kezdettek.
Azt mondja
az első galamb:
- Hej,
szegény fiatal pár! Hiába menekednek meg a hídnál, mégis el kell pusztulniuk.
- El bizony
- mondta a második galamb -, mert a király megboszorkányozott hintót küld
elejükbe.
- Csak belé
ne ülnének - mondta a harmadik galamb -, mert ha beléülnek, rettentő forgószél
kerekedik, felkapja az égig hintóstul, lovastul, mindenestül, s úgy lesuppannak
a földre, hogy a hetvenhetedik porcikájuk is ízzé-porrá törik. Csak aztán ezt a
mi beszélgetésünket el ne árulja valaki, mert egyszeribe derékig sóbálvánnyá
változik.
- Nem bánom
én, mégis elárulom - mondotta a vadász fennszóval, hogy a galambok is jól
hallották.
Tovább is
rebbentek a ház tetejéről nagy ijedten.
De nézz csak
oda! Ahogy a galambok elröppentek, három sas szállott a ház tetejére. Bezzeg,
hogy ezek is diskuráltak.
Azt mondja
az első sas:
- Attól a
hídtól s a hintótól még csak megmenekedhetnék ez a fiatal pár, de már azután
nem tudom, mi lesz velük.
- No, azt én
sem - mondta a második sas -, mert azt hallottam a városban, hogy a király egy
pár arany- s ezüsthímes köntöst küld a fiának s a menyének is, hogy vegyék fel
mindjárt.
Azt mondja a
harmadik sas:
- Hiszen
csak valahogy megsajdítanák, hogy amint felveszik a köntöst, egyszeribe porrá
égeti őket. De mi meg nem mondhatjuk, s úgy árulja el a mi beszélgetésünket
valaki, hogy merős-merejében sóbálvánnyá változik.
- Nem bánom
én, akármi történjék velem - mondta a vadász hangos szóval -, de nem hagyom
elpusztulni a gazdámat.
Reggel,
mikor indulóban voltak, megszólítja a vadász a királyfit, s mondja neki:
- Az éjjel
álmomban olyan álmot láttam, felséges királyfi, hogyha rám nem hallgat, bizony
elpusztulunk. Meginstálom, felséges királyfi, tegye mindig, amit én mondok,
amíg hazaérünk, s nem bánja meg.
Kacagott a
királyfi s a felesége is:
- Ó, te
bolond, te, miket nem álmodsz!
- Már
akármiket álmodok, hallgasson rám, felséges királyfi - esenkedett a vadász.
Nem hagyott
békét addig a királyfinak, míg meg nem ígérte, hogy mindent úgy tesz, ahogy ő
mondja.
No,
elindultak, s megérkeznek az aranyhídhoz. Azt mondja a vadász:
- Ezt a
hintót hagyjuk itt!
- Hát ezt
már hogy hagynók itt? - kérdezte a királyfi.
- Ezt bizony
úgy, hogy egy szeg sem jó ebben a hintóban: letörik a hídon. Szégyen egy
királyfinak ilyen hintóban vinni feleséget.
Leszállottak
a hintóról, körülnéztek, vizsgálták, még a tengely alá is bebújt a királyfi,
hanem csak úgy ragyogott még a kerékkenő is, mert hát folyó színarany volt az
is.
- Hm! -
mondja a királyfi - én nem látok ezen a hintón semmi hibát, de szavamat adtam,
hogy hallgatok rád, hát hagyjuk itt.
Otthagyták a
hintót, szépen átsétáltak a hídon, a vadász pedig a lovakkal átalúsztatott a
vízen. Gyalog bementek a városba, ott hintót vettek, s úgy mentek tovább.
Még a város
határán túl sem voltak, jön eléjük a hopmester szép aranyos hintón, s jelenti a
királyfinak, hogy a felséges apjaura küldötte a hintót, hozzája illendőt,
üljenek rája.
Színarany
volt még a kerékszeg is, de a vadász úgy tett, mintha megvizsgálná alul, felül,
kívül, belül, s azt mondta a királyfinak:
- Felséges
királyfi, belé ne üljön ebbe a hintóba, mert amilyen cifra, éppen olyan rossz.
S hogy rá ne
ülhessenek, előrántotta a kardját, s miszlikbe vágta a drága aranyhintót.
A királyfi
csak csóválgatta a fejét, csak hümgetett, de mit csináljon? Szavát adta, hogy
engedelmeskedik.
Visszaültek
a vett hintóba, s úgy értek a király városának a határába.
Ott is várta
már egy követ, akinek az egyik karján királyfinak való köntös, a másik karján a
feleségének való köntös volt. Aranytól, ezüsttől ragyogott mind a kettő.
Megörült a
királyfi, de még inkább a felesége, s egyszeribe föl akarták venni a drága szép
köntöst, de a vadász kikapta a követ kezéből, s mind a két köntöst
diribbe-darabba szaggatta.
- Hát ezt
ugyan mért tetted? - békétlenkedett a királyfi.
- Azért
tettem, hogy még inasnak sem volt való, nemhogy királyfinak.
- De így s
de úgy - mondta a királyfi, s erősen haragudott a vadászra.
A felesége
meg sírt mérgében, hogy nem a királyfi parancsol, hanem a szolgája.
Ezalatt
pedig az öreg királyt csakhogy föl nem vetette a bosszúság, hogy nem tudta
elpusztítani a fiát, aki dacolni mert vele. Hanem azért úgy tett, mintha erősen
örülne, mikor a fia és a menye megérkeztek. De nem volt nyugta, amíg ki nem tudja,
hogy mi csudálatos módon kerülték ki háromszor a halálos veszedelmet. Azt
mondta a fiának:
- No, édes
fiam, nem hittem volna, hogy megvesd az apád ajándékát. Tőlem szebb nem telt.
- Ne
haragudjék, édesapám - mondta a királyfi -, tetszett nekünk minden, de a
vadászomnak megígértem, hogy az úton mindenben ráhallgatok, s annak a bolondos
legénynek sem a hintó, sem a köntös nem tetszett. Azt mondta, hogy
elpusztulunk, ha nem hallgatunk a szavára.
"No,
megállj, te vadász - gondolta magában a király -, ezt megkeserülöd!" -
Különben is haragudott rá szörnyen, amiért a fiához jobban húzott, s elment
vele leánynézőbe.
Egyszeribe
összehívatta a törvénybírákat, s ezek halált mondtak a vadász fejére. Másnap
hajnalban akasztófát ástak az udvar közepére, s a vadászt alája állították.
Felolvasták egy nagy lepedő papirosból az ítéletjét, s azt is, hogy mivel
szolgált az akasztófára.
- Jól van
mondta a vadász -, nem bánom, ha meg is halok, csakhogy a gazdámnak az életét
megmentettem!
S
elmondotta, hogy mit hallott a varjaktól.
Hát abban a
pillanatban sóbálvánnyá változott térdig.
Mondta
tovább, hogy mit hallott a galamboktól, s abban a szempillantásban sóbálvánnyá
változott derékig. Tovább mondotta, hogy mit hallott a sasoktól, s hát,
halljatok csudát! - merős-merejében sóbálvánnyá változott.
Búsult a
királyfi, helyét sem találta a nagy erős búbánattól. Istenem, istenem, hogy
ilyen szomorú vége legyen az ő hűséges vadászának miatta, mikor éppen az ő
életét mentette meg! Föltette magában, hogy elmegy világgá, s addig vissza sem
jön, míg szerit, módját nem találja annak, hogy az a sóbálvány miként változzék
vissza lelkes emberi állattá.
Meg is
mondta még az este a feleségének:
- Mennem
kell, asszony, mert a vadász miattunk halt meg.
Eleget kérte
a felesége, hogy maradjon, ne induljon neki bolondjába, de nem tudta lebeszélni
a szándékáról. Hallotta ezt az öregasszony, aki a királyfinak a dajkája volt,
az is mondta:
- Ne menj
el, lelkem gyermekem, maradj a feleséged mellett! - de beszélhettek neki, azt
mondta:
- Egy
életem, egy halálom, nem hagyom sóbálványnak a vadászomat!
- No, ha
olyan erősen eltökélted magad - mondta az öregasszony -, keresd fel
Szerencsének Szerencséjét, ez, ha segít rajtad, senki más ezen a világon.
Elbúcsúzott
a feleségétől keserves könnyhullatás közt, s elindult világgá. Hét nap és hét
álló éjjel ment, sok emberrel találkozott, sokat elhagyott, de senki lélek nem
tudta megmondani, hogy hol lakik Szerencsének Szerencséje.
Egyszer egy
malomnál esteledett meg, s bement a molnárhoz, szállást kért tőle.
Adott is a
molnár szállást s jó vacsorát. Vacsora közben elmondta a királyfi, hogy ki s mi
ő, miben jár. Azt mondja a molnár:
- Hej,
felséges királyfi, ha megtalálod Szerencsének Szerencséjét, kérdezd meg tőle,
mi az oka, hogy az én malmom hét kőre jár, van neki posztóványolója, kásatörője
is, s mégsem tudok boldogulni.
Megígérte a
királyfi, hogy megkérdezi, csak feltalálja Szerencsének Szerencséjét.
Továbbment
reggel, s estére egy faluba ért, de már mindenütt lenyugodtak, csak egy kicsi
házban látott gyertyavilágot. Bement oda, s hát három leány ült a kemence
előtt, s fonnak nagy serényen. Ezek is adtak szállást szívesen, s mikor
megtudták, hogy mi járatban van, szívére kötötték, kérdezze meg Szerencsének
Szerencséjét, hogy mért nem viszik őket férjhez, pedig minden este fölfonnak
egy-egy guzsaly csepűt.
A királyfi
megígérte, hogy szívesen megkérdezi, csak rátaláljon.
Továbbment
reggel a királyfi, ment hegyeken, völgyeken át, s egy nagy rengeteg erdőbe ért.
Három nap s három éjjel kódorgott a rengetegben, s mikor egy kicsit ritkulni,
nyiladozni kezdett, csak elejébe kanyarodik egy patak, megáll a folyásában, s
megszólítja:
- Ugyan
bizony, hol jársz itt, ahol a madár sem jár? Amióta a világ világ lett, még nem
járt erre ember.
Mondja a
királyfi, hogy mi járatban van.
- Ejnye, te
királyfi - szólt a patak -, kérdezd meg Szerencsének Szerencséjét, hogy mért
nincs bennem sem hal, sem rák, pedig olyan tiszta a vizem, mint a kristály.
- Jól van -
mondta a királyfi -, megkérdezem, ha kétfelé nyílsz, s száraz lábbal átmehetek
rajtad.
A patak
egyszeribe kétfelé nyílott, s a királyfi szépen, száraz lábbal átsétált rajta.
- Ne búsulj
- mondta a királyfi -, csak megtaláljam Szerencsének Szerencséjét, megkérdem
tőle, amire kértél.
Kiért a
rengeteg erdőből, s egy szép virágos völgyön folytatta az útját. Nem volt ennek
sem széle, sem hossza. Ment, mendegélt, s estére egy kicsi házacskához ért.
Bement, hogy szállást kérjen.
Egy
öregasszony ült a kemence mellett, de olyan öreg, hogy az orra a földet verte.
Köszönt illendőképpen:
- Adjon
isten jó estét, öreganyám!
- Adj'
isten, fiam! Hát te mi jóban jársz erre mifelénk?
Mondja a
királyfi, hogy Szerencsének Szerencséjét keresi.
- No bizony,
ha őt keresed, jó helyen jársz, mert én az anyja vagyok.
Hej,
megörült a királyfi! Mindjárt elmondta, hogy mit akar tőle.
Azt mondta
az öregasszony:
- Jól van,
édes fiam, csak az én leányom most kint van a szőlőben, még éjjelre sem jő
haza. Reggel menj ki hozzá, vígy magaddal egy kapát, s ne szólj hozzá semmit,
csak állj mellé, s kapálj te is. De jegyezd meg jól, hogy még ha kérdez, akkor
se felelj neki déli tizenkét óráig. Délben én majd ebédet viszek nektek, s
mikor ő leül az ebédhez, ülj le te is, s egyél vele. Ebéd után megkérdi, mi
bajod, akkor aztán mondd meg, s majd segít rajta.
Megköszönte
a királyfi a jó tanácsot, s reggel kiment a szőlőbe. Úgy tett, ahogy az
öregasszony mondta. Odaállott Szerencsének Szerencséje mellé, nem szólt egy
szót sem, csak kapált hűségesen. Délben kijött az öregasszony az ebéddel,
leültek, ettek. Ebéd után megszólal Szerencsének Szerencséje:
- No,
hallod-e, sok embert láttam, de még ilyent nem, amilyen te vagy. Talán bizony
néma vagy, hogy nem szóltál eddig?
- Nem vagyok
én néma - mondta a királyfi -, de nagy az én bánatom.
S elmondta,
hogy mi bánat nyomja a szívét.
- Ne búsulj
- mondta Szerencsének Szerencséje -, segítek rajtad, mert megérdemled te is meg
a vadászod is. Csak menj haza békességgel. Mire hazaérsz, a feleségednek egy
kicsi fia lesz, annak a kicsi ujjából eressz egy kicsi pohárba három csepp
vért, azzal a vérrel kend meg a sóbálványnak a térdét, a derekát s a homlokát:
egyszeribe az lesz belőle, ami volt.
- Ó, hogy az
isten áldjon meg! - hálálkodott a királyfi, s indulni akart nagy örömmel
hazafelé.
Az ám, de
eszébe jutott, hogy még három dolgot meg kell kérdeznie Szerencsének
Szerencséjétől.
- Ugyan
bizony, ha meg nem haragudnál, megkérdeznék tőled még három dolgot!
- Csak kérdezd
- mondta Szerencsének Szerencséje -, válaszolok rá, ha tudok.
- Nem messze
innét, a rengetegben, van egy patak. Mi az oka, hogy abban sohasem volt sem
rák, sem hal?
- Mert
senkit nem ereszt át ingyen - mondta Szerencsének Szerencséje.
- Te se
mondd meg ezt neki, míg átal nem mentél rajta, s akkor is, ha felmásztál a
legmagasabb fának a tetejére, mert különben halál fia vagy.
- Hát annak
mi az oka, hogy van ebben s ebben a faluban három szép leány, mind a három
szorgalmas, s mégsem viszik férjhez?
- Mert a
szemetet a nappal szembe öntik.
- Nem értem
- mondta a királyfi -, hogy s mint lehet ez?
- Úgy, hogy
későn kelnek, s a nap már régen fent van, amikor kisöprik a házukat.
- No, még
egyet. Mi az oka annak, hogy itt s itt az a molnár nem boldogodik, pedig hét
kőre jár a malma, van posztóványolója, kásaőrlője?
- Mert a
molnár nem ád a szegényeknek. Neked is csak azért adott szállást, mert látta,
hogy gazdag vagy, s remélt valamit tőled.
Megköszönte
a királyfi a feleleteket, elbúcsúzott szépén, s elindult vissza azon az úton,
amelyen jött.
Először a
patakhoz ért.
- No, mit
szólt Szerencsének Szerencséje? - kérdezte a patak.
- Eressz
átal s megmondom.
A patak
kétfelé nyílott, a királyfi pedig hirtelen felmászott a legmagasabb fára, annak
is a tetős tetejébe. Onnan kiáltotta le, amit Szerencsének Szerencséje mondott.
Hej, láss
csudát! Nekifortyan a patak, ahogy ezt hallja, elkezd dagadni, nőni, mind
magasabbra, magasabbra, hogy már annak a fának is a derekát mosta, amelyiken a
királyfi kucorgott. De hiába pezderkedett, erőlködött, a királyfinak csak lába
száráig loccsant fel, s nagy mérgesen visszahúzódott a medrébe.
A királyfi
leszállott a fáról, s ment tovább békességgel.
Útközben
beszólt a leányokhoz is, a molnárhoz is, s elmondta nekik, amit hallott.
A leányok
megfogadták a szót, többet nem öntötték a nappal szembe a szemetet, s mind a
háromnak szerencséje akadt.
A molnár is
ezután hűségesen adott a szegényeknek, s szemlátomást gyarapodott.
Na, most már
csak az ő hűséges vadásza volt hátra. Hazafelé azon fohászkodott csak, hogy
legyen fiacskája, mire hazaér.
Volt is, de
még milyen szép aranyhajú fia! Fájt a szívének, de isten neki, hirtelen
megcsippentette a bicskájával a fiának a kicsi ujjacskáját, kibuggyant három
csepp vér, s azzal, uccu, szaladt a sóbálványhoz, megkente térdét, derekát,
homlokát - s hát csakugyan egyszeriben megelevenedett a hűséges vadász.
Az öreg
király éppen az ablakban pipázott, s mikor látta, hogy a vadász megelevenedik,
úgy megijedt, hogy a pipa kiesett a szájából, miszlikbe törött; ettől még
jobban megijedt: hanyatég esett, s azt sem mondta: szervusz, világ! -
"elment Földvárra deszkát árulni".
No bizony,
ha úgy, hát eltemették nagy pompával, ott volt a fia helyette. Ezt mindenki
szerette, mert igazságos, jó ember volt.
Még ma is
él, ha meg nem halt.