Volt egyszer
a világon egy szegény öregember, annak a szegény öregembernek egy szép és
erősen okos leánya. De olyan szegények voltak, mint a templom egere, talán még
annál is szegényebbek. Mikor volt kenyér az asztalfiában, mikor nem. S amikor
volt, akkor is csak hamuban sült kenyér volt.
Elmegy
egyszer az öregember szántani, s amint kettőt-hármat térül-fordul a földön,
nagyot csendül az ekevas, s kivet egy színarany mozsarat.
Hej, megörül
az öregember, félbehagyja a szántást, indul haza, de meggondolja magát: ha
mozsár van itt, törőnek is kell lenni, s turkálni kezdi az ekevassal a földet,
hátha megtalálja a mozsártörőt. De bizony hiába turkálta, nem találta meg.
Hiszen, elgondolta, sokat ér ez törő nélkül is. Elmegy haza, s mutatja a
leányának nagy örvendezéssel, hogy mit talált.
- Na, édes
leányom, többet nem éhezünk, viszem ezt a mozsarat a királynak. Tudom, megveszi
jó drága pénzen.
Mondja a
leány:
- Ne vigye
el, édesapám, mert meglátja kigyelmed, hogy a király majd megkérdi, hol a
mozsár törője. Még azt hiszi, hogy lopta kigyelmed, s tömlöcbe vetteti.
Beszélhetett
a leány, elment az öreg, s meg sem állott, míg a királyhoz nem ért.
Köszön
illendőképpen, a király fogadja s kérdi:
- Mi
járatban vagy, te szegény öregember?
- Én bizony,
felséges királyom, amint a földecskémet szántottam, egy aranymozsarat találtam,
s elhoztam felségednek ajándékba.
- Na, ez
igazán szép portéka - mondja a király, s jól megnézte kívül-belül, hogy igazi
színarany-e.
Az volt biz
az, igazi színarany.
- Hát a törő
hol van? - kérdi a király.
Mondja az
öregember:
- Kerestem
én azt is eleget, felséges királyom, de nem találtam meg.
- Bezzeg,
hogy nem találtad meg, ilyen-olyan teremtette - pattogott a király -, mert
bizonyosan loptad a mozsarat is!
Hiába mondta
a szegény öregember, hogy így meg úgy, hogy a világon való életében nem lopott,
hívatta a király a katonákat, ezek közrefogták a szegény embert, s vitték a
tömlöcbe.
Amint
kísérték a katonák az öregembert, elkezdett sírni keservesen:
- Hej, édes
leányom, lelkem leányom, miért nem hallgattam a te szavadra! Nemhiába mondtam
mindig, hogy nincs több olyan okos leány a világon, mint te.
Hallotta ezt
a király belső inasa, fut a királyhoz, s jelenti, hogy mit mondott az
öregember.
Egyszeribe
parancsolja a király, hogy hozzák fel az öreget.
Viszik az
öreget a király színe elé, s kérdi a király:
- Miféle
okos leányod van neked? Igaz-e, amit mondtál, hogy nincs több olyan okos leány
a világon, mint a te leányod?
- Mondtam,
felséges királyom, s meg sem is másolom.
- Na, jól
van - mondja a király -, majd meglátjuk. Hozd ide a leányodat, s ha megteszi
azt, amit mondok neki, feleségül veszem.
Hazamegy az
öregember a leánya után. Mondja neki, hogy mi történt, hogy mer-e szerencsét
próbálni?
- Csak
gyerünk, édesapám - mondja a leány -, majd megsegít az isten.
Fölmennek a
királyhoz, s a király azt mondja a leánynak:
- No, te
leány, azt hallottam, hogy a legokosabb leány vagy a világon. Hát ha úgy elmégy
előttem, hogy se felöltözve, se levetkőzve, se kocsin, se gyalog ne légy,
feleségül veszlek.
- Jól van -
mondja a leány -, megpróbálom, felséges királyom.
Azzal elment
haza az apjával. Otthon levetette a ruháját, s magára vett egy hálót. Ennek a
hálónak négy sarkát szépen odakötötte a kocsisaroglyához. Így indult el a
királyhoz.
Jött a
király is hatlovas hintón, szemben a leánnyal, s mikor meglátta, felültette a
hintajába, vitte a palotába, ottan felöltöztette szép aranyos ruhába. Mondta
neki:
- Amit
kívántam, megtetted; te az enyém, én a tied, ásó-kapa s a nagyharang válasszon
el minket.
Mindjárt
nagy lakodalmat csaptak. A cigányok húzták; a legények rúgták. Táncolt az öreg
is, táncolni kellett nekem is.
Így volt,
mese volt.