Hol volt,
hol nem volt, hetedhét országon túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer
egy király, annak két szép fia. De olyan két fiút még nem látott a világ.
Aranyhaja s aranyfoga volt mind a kettőnek. Volt ennek a két királyfinak két
aranyszőrű csikaja, azoknak is aranyfoguk volt, és táltos volt mind a kettő. S
volt két kicsi kutyácskájuk: aranyszőrük, aranyfoguk volt azoknak is, s táltos
volt mind a kettő.
Egyszer, mi
történt, mi nem, jön elő a kertből a két csikó, s hát mind a kettőnek véres a
lába. Nem tudják elgondolni a királyfiak, hogy hol vérezhették el a lábukat a
csikók; mennek a kertbe, s hát ahol az ösvény kétfelé válik, egy-egy kardot
találnak a földben, heggyel voltak a földből kifelé, véres volt mind a kettő.
No, bizonyosan ez sebesítette meg a csikók lábát. Kihúzzák a kardot a földből,
mindjárt az oldalukra kötik, s azt mondja az idősebbik:
- No, öcsém,
ha már leltem ezt a kardot, én elmegyek szerencsét próbálni, te maradj itthon.
De látod-e ezt a rózsabokrot? Ha elkezd hervadozni, tudd meg, hogy bajba
kerültem, s hogyha kiszárad, akkor meg is haltam. Ülj fel a csikódra, s gyere
utánam.
Azzal az
idősebbik királyfi felnyergelte a maga csikaját, elbúcsúzott apjától, anyjától,
öccsétől, szólította a kutyáját, s indult világgá. Megy, mendegél, hetedhét
ország ellen, erdőkön, mezőkön, folyóvizeken keresztül, s elér egy sűrű
rengeteg erdőbe. Találkozik az úton egy öreg koldusasszonnyal, s kéri az, hogy
adjon neki valamit. A királyfi benyúlt a tarisznyába, pénzt adott a
koldusasszonynak, s megkérdezte, hogy nem tud-e errefelé egy jó szállást.
- De bizony
tudok - mondta az asszony -, csak menjen arra, vitéz úr, bal felé talál egy
kocsmát, ottan van egy néma szolgáló, az ellátja étellel, itallal, mindennel.
Megy tovább
a királyfi, hamar oda is ér a kocsmába, kiszalad elejébe a néma szolgáló,
integet neki, hogy csak menjen utána; megy is a királyfi, de a kocsma olyan
piszkos volt, hogy mindjárt megfordult, felült a lovára, s meg sem állott,
elvágtatott toronyirányába. Az erdőből ki sem ért, meglát egy gyönyörű szép
palotát, a palota ablakában egy szépséges szép leányt. Köszön a királyfi, a
leány fogadja, s híja, hogy menjen fel a palotába.
Leszáll a
királyfi a lováról, bevezeti a lovát a márványistállóba, szénával, zabbal
ellátja, úgy megy fel a palotába. Ott leülteti a szép leány aranylócára,
beszélnek erről, beszélnek arról, s addig így, addig úgy, hogy egyszer csak azt
mondja a szép leány:
- Te az
enyém, én a tiéd, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket.
Hát jól van,
megtartják a lakodalmat, aztán eltelik egy hét, eltelik két hét, de a királyfi
észrevette, hogy a feleségének az egyik szeme folyton nevet, a másik meg sír.
Kérdi a királyfi:
- Ugyan
bizony, feleség, mi az oka, hogy az egyik szemed mindig nevet, a másik pedig
mindig sír?
- Hej -
mondja az asszony -, az egyik szemem azért nevet, mert a te feleséged vagyok, a
másik szemem azért sír, mert apám, anyám s húgom mind szörnyű halálnak
halálával pusztultak el. Ide nem messze van egy kocsma, abban lakik egy vén
banya. Annak a vén banyának volt egy nagy kamasz fia. Azt akarta, hogy az én
királyapám hozzáadja a húgomat. Szörnyű nagy bosszúságában, hogy az apám nem
adta ennek a legénynek a leányát, a vén banya víz alá merítette az egész
várost, békává változtatta a húgomat, s ott él most a víz alatt, béka képében.
Tudod-e most, hogy miért sír az egyik szemem? Azt mondom én tenéked, messziről
elkerüld azt a kocsmát, mert aki még oda bement, élve nem jött ki.
Ígérte a
királyfi, hogy ő ugyan tájékát is elkerüli annak a kocsmának, de ahogy ezt
hallotta, nem volt többé maradása. Puskát vetett a vállára, mintha vadászni
indulna, de nem ment vadászni. Ment egyenesen a kocsmába.
Ahogy
odaért, kiszalad elébe a néma szolgáló, integet neki, hogy csak jöjjön be; ment
is a királyfi, nem kérette magát. Leült egy asztal mellé, parancsolt egy icce
bort, hoz is a néma szolgáló a pincéből mindjárt valami fekete üvegben.
Felhajtja a királyfi, s ím, hallgassatok ide, abban a szempillantásban kővé
változik. A kemencepadkán dorombolt egy fekete macska, ez, ahogy a királyfi
kővé változott, leugrott a földre, vén banya lett belőle, éppen az a vén banya,
akivel a királyfi az erdőben találkozott volt. Hopp, felkapta a királyfit, mint
egy szalmaszálat, bedobta egy sötét szobába, s elkezdett számlálni: egy, kettő,
három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz... éppen kilencvenkilencet
számolt.
- No -
dörmögött magában a vén banya -, még csak egy hiányzik, de majd eljő az is.
Ezalatt a
kicsi királyfi otthon éjjel-nappal nézte a rózsabokrot, hogy vajon nem
hervad-e. Hát egy reggel bizony hervadni kezd a rózsabokor, s délre tövig
kiszáradott.
Felnyergeli
a királyfi nagy búsan a csikaját, felül rá, búcsúzik apjától, anyjától,
szólítja a kutyáját, s indul világgá. De hogy szavamat össze ne keverjem,
leszakasztott egy rózsát a kiszáradt rózsabokorról, azt a levegőbe
eleresztette, s a rózsa mind szállott előbb, a királyfi meg vágtatott utána.
Éppen az
előtt a kocsma előtt esett a földre a rózsa, ahol az idősebbik királyfi kővé
változott. Megy a királyfi a szobába, szólítja a kutyáját, az is utána. Elejébe
szalad a néma szolgáló, szépen hajtogatja magát, mutogatja, hogy üljön le, de a
királyfi úgy nyakon teremtette, hogy egyszeribe az asztal alá fordult. A
kemencepadkán ült a fekete macska, leugrik onnét, szalad az ablaknak, de a
királyfi kutyája utána kap, s cudarul a földhöz vágja. Azalatt az asztal alól
elétápászkodik a néma szolgáló, s hát bezzeg nem volt most néma, összetette a
kezét, s úgy könyörgött a királyfinak, hogy hagyja meg az életét, mert ő
semmiben sem hibás. A fekete macska az oka mindennek.
No bizony,
elpróbált a fekete macska mindent, hogy megszabaduljon a kutyától: változott
kígyóvá, békává, de még farkassá is. Változhatott akármivé, nem eresztette a
kutya. Mit volt mit nem tenni, visszaváltozott banyának, úgy könyörgött a
királyfinak, hogy csak hagyja meg az életét, mert a bátyját feltámasztja, de
még a többieket is, akiket kővé változtatott.
- Indulj hát
előttem, vén boszorkány - rikkantott a királyfi.
Azzal a vén
boszorkány a kemencepadka alól kivett egy színes üveget, abban volt valami
csudaír, azzal megkente a kővé vált emberek homlokát, s ím, feltámadtak szépen
egymás után, s jöttek ki a kamrából, elöl a királyfi, s utána a többiek. Azt
hitte a vén boszorkány, hogy no, most már megszabadult, de akkor az idősebbik
királyfi vette elő:
- Hallod-e,
te vén boszorkány, addig meg nem kegyelmezek hitvány életednek, amíg meg nem
mondod, hol van az ereje a te teknősbéka fiadnak, aki víz alatt tartja a király
legkisebb leányát.
Bezzeg, hogy
ezt is megmondotta a vén boszorkány. Azt mondta:
- Erre meg
erre van egy sóstó, annak a közepében van egy vízitök, ennek a vízitöknek a
tövében lakik az én fiam, teknősbéka képében, s vele lakik a királykisasszony,
az is békának képében. A vízitöknek a hetedik virágában van egy vas iskátulya,
vas iskátulyában egy tojás, a tojásban egy lódarázs. Ha ezt a lódarazsat
megölik, meghal az én fiam is. De elég lesz, királyfi, ha csak üvegbe zárod a
lódarazsat, azzal is elveszti erejét a fiam. Jól is teszed, ha nem ölöd meg,
mert ha meghagyod az életét, leereszti a vizet a városról, feltámasztja az
embereket és az állatokat, akiket a víz alá temetett.
No, most már
eleget tudtak a királyfiúk. Vitték a vén banyát a palotába, ottan elzárták egy
kamrába, aztán jóformán meg sem állottak, csak elbúcsúzott az idősebb királyfi
a feleségétől, felnyergelték a lovukat, s mentek, hogy megkeressék a sóstavat.
Mentek, mendegéltek
hetedhét ország ellen, s a hetedik nap a sóstó partjára értek. Ott találtak egy
öreg halászt, attól csónakot kértek, szépen beeveztek a sóstó közepére, s ím,
csakugyan ott volt a vízitök. Mindjárt leszakasztották a vízitöknek a hetedik
virágát, kivették belőle a vas iskátulyát, iskátulyából a tojást, tojásból a
lódarazsat, de nem ölték meg, hanem beletették egy üvegbe.
Hát egyszer
csak jön a teknősbéka nagy erőtlenül, s kérdi a királyfiaktól:
- Mit
akartok, látom, hogy kezetekben van az életem. Kívánjatok akármit, megteszem,
csak meg ne öljetek.
Azt mondja
az idősebb királyfi:
- Meghagyjuk
az életedet, csak ereszd le a vizet a városról. Támaszd fel az embereket és
állatokat, változtasd vissza leánnyá a királykisasszonyt, aztán élhetsz, míg a
világ s még két nap.
- Leeresztem
a vizet a városról, feltámasztom az embereket, s visszaváltoztatom leánynak a
királykisasszonyt - mondotta a teknősbéka.
S ím,
halljatok csudát! mi történt. Egyszeriben eltakarodott a sóstó vize, mind egy
cseppig visszafolyt a kutakba, a folyóvizekbe, a földbe. Sóstó helyén volt újra
szép város, s az utcákon jöttek-mentek az emberek, mintha csak az este feküdtek
volna le, s most reggel felkelnének. Felébredt a király is, a királyné is,
visszaváltozott leánnyá a királykisasszony, de milyen szép leány lett belőle!
Úgy láttam, mint ma, hétszerte szebb volt, mint annak előtte.
Vitték a
szép királykisasszonyt az édesapjához, s ott mindjárt eljegyezték a kicsi
királyfival. Aztán az idősebb királyfi is elhozta a feleségét, s egyszerre tartottak
két lakodalmat, hét országra szólót. Az öreg király nagy örömében az idősebbik
királyfinak adta egész országát s királyságát; a kisebb királyfi pedig vitte
haza a feleségét az édesapja országába.
No, éppen
jókor jött. Azt hitték a népek, hogy elpusztult valahol mind a két királyfi, s
királyt akartak választani, mert az öreg király meghalt, amíg a fiai odajártak.
Lett nagy öröm, hejehuja, lakodalom, két hónapig folyt a tánc, rostával
hordották a bort, még tán ma is hordják. Holnap legyenek a ti vendégetek.