Hol volt,
hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény asszony.
Ennek a szegény asszonynak egy fia volt, de ennek is hol adott enni, hol nem.
Adott volna szegény feje, de mikor volt mit, s mikor nem. Azt mondja egyszer a
fiú az anyjának, hogy ő bizony nem sanyarog többet itthon, elmegy
szerencsepróbálni.
Sírt a
szegény asszony, hogy most kifogy az egyetlen fiából, de azt sem mondhatta:
maradj veszteg, édes szép fiam, tejbe-vajba fürösztgetlek, hasábfával
kenegetlek, mert nemhogy tej, vaj lett volna, de még hasábfa sem volt.
Közmént
legyen mondva, a fiút Palkónak hívták, s olyan szép legényecske volt, hogy nem
akadt párja hét puszta határban.
Mondom, hogy
sírt az asszony keservesen, de mégiscsak feltarisznyálta Palkót hamuba sült
pogácsával, s isten hírével útnak eresztette.
Ment,
mendegélt szép Palkó hegyeken, völgyeken keresztül, s estére kelve sűrű
rengetegbe ért. Ahogy ment a rengetegben, messze, messze meglát valami gyenge
világot, de az olyan kicsinek tetszett, mint a gyertya világa.
Ment
egyenesen abban az irányban, s hát a gyertyavilág erősödik, nagyobbodik, s
amikor egy hajításnyira lehetett attól, akkora tűz volt, mintha egy nagy-nagy ház
égett volna.
"Jaj -
gondolja magában Palkó -, bizonyosan óriások lakhatnak ott."
Na, azt
eltalálta, mert csakugyan ott hemmedezett a tűz körül egy éktelen nagy óriás s
mellette a fiai. Éppen szalonnát pirítottak.
- Egy
életem, egy halálom! - mondta Palkó, s nagy bátran odament a tűzhöz. Levette a
kalapját, s köszönt illendőképpen:
- Adjon
isten jó estét, apámuram!
Megfordul az
óriás, s mordul egyet, de nagyot:
- Ne te, ne,
miféle emberizink jár itt?
Felelt
Palkó:
- Én vagyok,
apámuram.
- Hát ki s
mi vagy te?
- Szegény
legény vagyok, szolgálatot keresek, apámuram.
- No,
köszönd, hogy apámuramnak szólítottál - mondta az óriás -, mert megpirítottalak
volna a tűz lángján! Telepedj le, édes fiam!
Palkó leült
az óriás fiai mellé, azok jóltartották pirított szalonnával, aztán lefeküdt, s
aludott, mint a bunda.
Reggel,
amikor fölkelnek, kérdi az öreg óriás:
- Hát, Palkó
fiam, hová mégy szolgálatba?
- Én bizony,
édes apámuram, a királyhoz szeretnék menni, mert hallottam, hogy ott három nap
egy esztendő, s becsületesen megfizetik a szegény legény bérét.
- Hej, fiam,
messze lakik a király! A talpad elvásik, amíg odaérsz. Hanem ne búsulj, ülj a
nyakamba, fogózkodj jól az üstökömbe, s én elviszlek a király városába.
Felült Palkó
az óriás nyakába, de azt mondja neki az óriás:
- Palkó
fiam, hunyd be a szemedet, mert különben leszédülsz, s ízzé-porrá törik minden
porcikád.
Palkó
behunyta a szemét, s az óriás csak megemelintette a lábát, s egyik hegyről
átlépett a másik hegy tetejére. Második emelintésre egy tengert lépett átal,
harmadik emelintésre egy olyan magas hegyre lépett, hogy a feje az eget verte.
Ekkor megállott, egyet nagyot szusszant, s azt mondta Palkónak:
- Nyisd ki a
szemedet, Palkó fiam, mit látsz?
- Látok -
mondta Palkó - messze, messze valami gyenge fehérséget. Vajon mi lehet az,
apámuram?
- Az a
király fellegvárának a karéja, Palkó fiam. De csak hunyd be a szemedet ismét.
Amikor az
óriás hármat lépett, mondja Palkónak:
- Nyisd ki a
szemedet, édes fiam, mit látsz?
- Ha jól
szemlélem, házat látok, apámuram.
- Az a
király fellegvára, Palkó fiam. Most még csak egy házacskának látod, de majd
megnövekszik, csak hunyd be a szemedet.
Behunyta
Palkó a szemét, s belefogózott az óriás üstökébe magyarosan. No, ezt ugyan jól
tette, mert olyan forgószél kerekedett, hogyha kezével, lábával belé nem
csimpeszkedik, lekapja az a cudar szél. Hanem az óriástól surroghatott,
burroghatott a szél. Csak emelintgette hosszú langaléta lábát, hegyről hegyre,
erdőkön, mezőkön átal, s egyszerre csak azt mondja Palkónak:
- Nyisd ki a
szemedet, Palkó fiam! Nézz körül, mit látsz?
- Látok,
édes apámuram, egy olyan szép palotát, amilyent még életemben nem láttam. Itt
vagyunk éppen a kapuja előtt.
- No ha itt
vagyunk, szállj le rólam, Palkó fiam, s menj a király elé. Én istennek
ajánllak, s megyek vissza a fiaimhoz.
Lemászott
Palkó az óriásról, illendően megköszönte a jóságát, tiszteltette az óriás
fiúkat, s azzal bement a palota udvarába. Ment egyenesen a király elé, s
mondta, hogy mi járatban van.
- Jól van,
Palkó fiam - mondta a király -, éppen most csaptam el a pulykapásztoromat,
megteszlek pulykapásztornak.
Na,
telt-múlt az idő, Palkó jól viselte magát, s a király úgy megszerette, hogy
megtette belső inasnak. De hogy szavamat össze ne keverjem, volt a királynak
három szép leánya. Különösen a legkisebb olyan szép volt, hogy a napra lehetett
nézni, de reá nem. Jártak is utána bezzeg a hercegek s királyfiak, de a kicsi
királykisasszony, attól fogva, hogy Palkót meglátta, szóba sem állott velük.
Palkó nemigen válthatott szót a kicsi királykisasszonnyal, mert a királyné
mindig szemmel tartotta, és tudott, amit tudott, s az neki elég volt.
Észrevette, hogy Palkó s a kicsi királykisasszony értik egymást, ha nem is
beszélnek. Mondta is a királynak:
- Hallja-e,
tudom már, hogy mért nem kell a legkisebb leánynak sem herceg, sem királyfi.
Palkót szereti a beste lélek lánya!
- Ugyan
úgy-e? - mondja a király. - Hiszen majd előveszem én Palkót. Tudom istenem,
hogy többet nem veti szemét királykisasszonyra.
Mindjárt
hívatta Palkót, s mondja neki:
- Hallod-e, Palkó,
látom, hogy te ügyes legény vagy, hát hallgass ide. A palotámmal szembe azt a
nagy erdőt ma éjjel mind egy szálig vágd ki, hordd bé az udvarra, reggelre rakd
kazalba, mert különben karóba húzatom a fejedet!
Megijed
Palkó erre a beszédre, s mondja:
- Felséges
királyom, húzasd karóba a fejemet, mert én azt száz esztendőre sem tudom
elvégezni, amit parancsoltál.
- De
ördögadta kölyke, tömlöcbe vettetlek mostan, s mégis karóba húzatom a fejedet,
ha reggelre az az erdő nem lesz az udvaron.
Behívatott
két istrázsát, s megparancsolta, hogy Palkót egyszeribe tömlöcbe vessék,
kezét-lábát vasra verjék.
Leült Palkó
nagy szomorúan a tömlöc földjére, és sírt keservesen, hogy mért is tudta
elhagyni az édesanyját. Inkább éhezett, sanyargott volna, míg a világ s még két
nap, semhogy ilyen szomorú vége legyen fiatal életének.
Hát, amint
sírdogál magában, csak megnyílik a tömlöc falán egy titkos lappancs*,
azon béereszkedik a kicsi királykisasszony. Odament Palkóhoz, megölelte,
megcsókolta, cirókálta, marókálta, s édes szókkal vigasztalta.
- Ne sírj,
Palkó, ne könnyezz - mondta a kicsi királykisasszony -, nesze, adok neked egy
rézcsapójú ostort, ezen a titkos lappancson menj ki, az erdő alatt állj meg, s rittyents
hármat, de nagyot, hadd zengjen belé az erdő. A harmadik rittyentésre, ami
ördög van a világon, mind előszalad, s te csak parancsolj nekik, reggelre
behordják az egész erdőt.
Megörült
Palkó, hogy hétszerte szebb lett, mint annak előtte, vette az ostort, s kibújt
a titkos lappancson, a kicsi királykisasszony pedig helyette ott maradt a
tömlöcben, amíg visszakerül. Ment az erdő alá, s ott hármat nagyot rittyentett
a rézcsapós ostorral. Megzendült az erdő, zúgott, zengett, mintha istennyila
szaladgált volna a fák közt, s hát csak omlik elő mindenfelől a tenger sok
ördög. A legöregebbik megy Palkónak, s kérdi:
- Mit
parancsolsz, szép Palkó?
- Azt
parancsolom - mondta Palkó -, hogy azt az erdőt mind egy szálig levágjátok, a
király udvarába béhordjátok, s ott kazalba rakjátok.
- Meglesz,
szép Palkó, eredj csak vissza s aludjál.
Palkó
visszament a tömlöcbe, de nem aludott: reggelig diskurált a kicsi
királykisasszonnyal.
Hej, azalatt
az ördögök mit csináltak! Vágták az erdőt előre-hátra, keresztül-kasul, reccsent,
roppant, döndült a temérdek fa, fogták, vitték tövinél, hegyinél, ahogy
hamarább kaphatták, le a hegyen, bé az udvarba, ott felvágták, fűrészelték,
kazalba rakták, s azzal eltakarodtak, mintha a föld nyelte volna el őket.
Fölkel a
király jókor reggel, kiáll a tornácra, de úgy hanyatég vágódott
csudálkozásában, hogy három itatós cseber vizét mind ráöntötték, s mégis alig
tudott feleszénkedni. Hívatja Palkót egyszeribe, s mondja neki:
- No Palkó,
ezt jól elvégezted, de csak nyisd ki jól a füledet. Most azt parancsolom, hogy
ma éjjel szántsd föl az erdő helyét, vesd bé haricskával, az a haricska még az
éjen keljen ki, nőjön meg, érjen is meg, arasd le, csépeld ki, őröld meg, s
reggelre főzd meg puliszkának, különben karóba húzatom a fejedet.
Megszomorodott
Palkó a szíve gyökeréből, s mondja a királynak:
- Felséges
királyom, húzasd karóba a fejemet, mert a földet fel is szánthatom, haricskával
bé is vethetem, de egy éjen hogy tudjon az kibújni, megnőni, meg is érni!
- Szót se
többet! - rikkantott a király mérgesen - vissza a tömlöcbe! Holnap reggel is
karóba tudom én húzatni a fejedet, ördögadta kölyke.
Visszament
Palkó a tömlöcbe, s nagy búnak ereszkedik szegény feje. Sírt, kesergett, hogy
miért is tudta elhagyni szegény édesanyját.
Hát amint
sírdogál, kesereg, felpattan a titkos lappancs, s béereszkedik a kicsi
királykisasszony. Odamegy Palkóhoz, megöleli, megcsókolja, cirókálja,
marókálja, s azt mondja neki:
- Ne sírj,
Palkó, ne könnyezz, nem is olyan nagy baj ez! Nesze adok most egy aranycsapós
ostort, bújj ki a lappancson, s ott, ahol tegnap éjjel, rittyents hármat, de
nagyot, hogy ég, föld megzendüljön, s ami ördög van a földön s föld alatt, mind
előszalad. Csak szólj nekik, egyébre gondod ne legyen.
Palkó úgy
tett, amint a kicsi királykisasszony mondta, s hát a harmadik rittyentésre
annyi ördög szalad elő, hogy a földet bélepték, s még a csillagos ég is
megfeketedett.
Kérdi a
legöregebb ördög:
- Mit
parancsolsz, szép Palkó?
Mondja
Palkó, mi nagy bajban van.
- Azon egyet
se búsulj - mondta az ördög -, eridj haza s aludjál.
Palkó szépen
visszament a tömlöcbe, s reggelig diskurált a kicsi királykisasszonnyal.
Aközben az
ördögök nekiestek a földnek, egy micre felszántották, bévetették. Még el sem
boronálták, kikelt a haricska; ki sem kelt, már megnőtt; meg sem nőtt, már
megért; meg sem érett, learatták; le sem aratták, kicsépelték; ki sem
csépelték, már megőrölték - hipp, hopp, megvolt a haricskaliszt, elő hamar egy
nagy kondért a pokol fenekéből! Hoztak egyet, nagyobbat a templomnál. A kazal
fát meggyújtották, a kondért tűzre tették; főtt, rotyogott a puliszka, meg is
főtt már; elévesz Plutóné egy puliszkaverőt, akkorát, mint egy szarufa, keveri
körbe, kavarintja, egy nagy fakanállal lapogatja; ismét kondért a tűzre,
süllent a kondér feneke, elválik a puliszka, fordítják a kondért, kiborul a
földre a puliszka, nagyobb, mint a Hargita.
Kakaskukorékolásra
készen voltak, indultak, mentek, s úgy elszelepeltek, mint a sebes szélvész.
Bezzeg, hogy
korán kelt a király, s ment ki a tornácra, hadd lám, csinált-e valamit az az
ördöngös legény. Nézi a rettentő nagy puliszkát, s úgy elájult, hogy hat itatós
cseber vizét öntötték rá, s mégis alig tudott feleszénkedni.
Ahogy
feleszénkedett, megparancsolta, hogy dobolják össze a város népét, s takarítsák
el az udvarról a puliszkát. Na hiszen, nem kellett erősen összedobolni, szaladt
a sok szegény nép, s ki amennyi puliszkát bírt, vitte, szaladt, s hazáig meg
sem állott. Amikor aztán a puliszkát úgy eltakarították, hogy még a földet is
felkaparták utána, hívatja a király Palkót, s mondja neki:
- No, te
legény, megcsúfoltál, de még ne örvendezz. Tudom, hogy magadtól ennyi ki nem
telt, hanem jól van, most nyisd ki csak igazán a füledet. Holnap reggel menj ki
az istállóba, ott van egy fekete ménló, egy fekete kanca, azután két sárga
kancacsikó s egy szürke kancacsikó. Ezeket rendre addig járasd, amíg habot nem
ver a testük. Ha nem, karóba húzatom a fejedet.
Hej, örült
Palkó, hiszen ha csak lovakat kell járatni, az már könnyű dolog. Nem is mondta
egy szóval sem a királynak, hogy csak húzassa karóba a fejét, mert úgysem tudja
megtenni - szaladt le nagy vígan a tömlöcbe. De jött utána egyszeribe a titkos
lappancsajtón a kicsi királykisasszony is, s mondja neki:
- Látom,
hogy jókedved van, Palkó, pedig még csak most kellene igazán búsulnod. Eddig az
ördögök mindent elvégeztek helyetted, de fényes nappal nem jöhetnek elő, hogy
segítsenek.
Azt mondja
Palkó:
- Hát te mit
gondolsz, lelkem édes királykisasszony? Tudok én lovat jártatni az ördögök
nélkül is.
- Jaj,
lelkem Palkóm, édes Palkóm - mondja a kicsi királykisasszony -, tudod-e, hogy
az a fekete ménló az apám, az a fekete kanca az anyám, a két sárga kancacsikó a
két testvérem, s a szürke én magam leszek? Amikor te bé akarsz lépni a
küszöbön, úgy rúgunk feléd, hogy a szemed is szikrázik belé. Hanem hallgass
ide. Van az ajtón belül egy vasrúd, ezt, akárhogy rúgnak feléd, kapd fel
bátran, ne féltsd a kezedet, üsd addig a lovakat, amíg meg nem adják magukat.
Csak engem ne üss, édes Palkóm, mert én nem rúglak meg, csak úgy teszek, mintha
én is rúgnálak téged. Nesze, adok egy rézkantárt is, azt aztán rendre húzd a
fejünkre, a többi a te gondod.
Azzal a
királykisasszony elbúcsúzott Palkótól, s meghagyta, aludjék, hogy holnap aztán
nyitva legyen ám mind a két szeme.
Palkó
megfogadta a tanácsot, lefeküdt, s aludt hajnalig, mint a bunda. Pitymallatkor
fölkelt, s ment hátra az istállóba. Már messziről hallotta hogy ott vannak a
paripák, úgy nyerítettek, táncoltak, dobrokoltak. No, Palkó, most meleged lesz,
azt mondom. Amikor az ajtót kinyitotta, az öt paripa úgy rúgott feléje, hogy
karikát hányt a szeme. De Palkó sem volt olyan tedd el s elő se vedd legény,
felkapta nagy hirtelen a vasrudat, s neki a fekete ménlónak - sirítsd! -, üti,
vágja, dögönyözi, hogy egyszerre csak elterült a hídláson, s a jászolt is
harapta nagy kínjában. Hamar a fejébe a rézkantárt, rápattan a hátára, s azzal
aló neki, vesd el magad! - repült a fekete ménló, mint a sebes szélvész. Amikor
aztán a hab csak úgy szakadt le róla, visszafordult vele az istállóba.
Azonmódúlag
jártatta meg a fekete kancát s a két sárga kancacsikót is, de amikor a szürke
kancacsikóra került a sor, azt már nem verte, csak színleg ütötte, s nagyokat
rikkantott. No, ez hamar megadta magát.
- Látod-e -
mondta most a fekete kanca -, ugye, mondtam, hogy ez az istentelen szürke csikó
elárult. Miatta vert meg ez a kötélrántó, de hiszen megfizetek ezért a sok
szenvedésért!
Hallja ezt
Palkó, s a fülébe suttintja a szürke csikónak:
-
Hallottad-e, mit beszélt anyád?
- Hallottam,
csak ülj a hátamra, s menjünk, mint a sebes szél, mert itt nincs maradásunk ez
órától fogvást!
Aj, repült
is a csikó, hogy a lába nem ért földet, repült a madárnál is sebesebben, a
szélnél is sebesebben, de még a gondolatnál is sebesebben, hegyen át, völgyön
át, erdőn, mezőn keresztül, folyóvizeken, tavakon, tengereken is keresztül, s
hét nap s hét éjjel meg sem szusszant. Akkor csak megszólal a csikó, s mondja
Palkónak:
- Nézz
vissza, Palkó, mit látsz?
- Látok egy
sasmadarat, hétrőfnyire szakad a láng a szájából, s egyenesen utánunk repül.
- No, ha
látsz, tudd meg, hogy az az én apám, s mindjárt utolér. Hanem én most
keresztülbucskázom a fejemen, s kölesvetés lesz belőlem, te is bucskázz átal a
fejeden, s kölespásztor lesz belőled. Ha az apám kérdi, hogy nem láttál-e erre
egy csikót meg egy legényt, mondjad neki, de bizony láttál, amikor ezt a kölest
elvetették.
Úgy is lett,
ahogy a csikó mondta. Jön a sas, s kérdi Palkótól:
- Hé, földi,
nem látott-e kend egy csikót s rajta egy szép legényt?
- De bizony
láttam, amikor ezt a kölest idevetették. Lehet annak már vagy négy hete, ha nem
több.
- Nem azok
voltak, akiket én keresek - mondta a sas, s azzal visszafordult, s meg sem
állott hazáig.
Mondja
otthon a feleségének, hogy s mint járt.
- Ó, te
boldogtalan, te - mérgelődött a királyné -, hiszen az a kölesvetés a te leányod
volt, a pásztora pedig Palkó. Hogy tudtak így elbolondítani! Tüstént eredj
utánuk!
Meg sem
szusszant a király, repült vissza sas képében.
Ezalatt
Palkóék is vágtattak hegyen, völgyön átal, de a csikó most már kezdett
lankadni, s a sas csak egy puskalövésre volt utánuk. Mondja a csikó:
- Nézz
vissza, Palkó, mit látsz?
- Látom,
hogy repül utánunk egy sas, s a szájából tizennégy rőfnyire szakad a láng.
- No, ha
látod, az az én apám. Bucskázzunk átal a fejünkön, én bárány leszek, te pedig
pásztor, s ha kérdi, hogy láttál-e egy csikót s azon egy szép legényt, mondjad
neki: láttál, amikor ezt a bárányt fiadzották.
Úgy is lett.
Másodszor is bolonddá tették a sast, s az visszafordult mérgesen, repült haza
egyenesen. Mondja, hogy nem látott egyebet, csak egy bárányt meg a pásztorát.
De még csak
most lett igazán mérges a királyné.
- Ó, te
bolond, te, hiszen az a bárány a te lányod volt, a pásztor pedig Palkó.
Visszafordulj tüstént, s többet el ne bolondítsanak.
Repült a
király sas képében, nagyokat csapott a szárnyával, hogy az ég is
meg-megnyiladozott. Vágtatott a csikó is Palkóval, de most még bágyadtabb volt.
Hátraszólt Palkónak:
- Nézz
vissza, Palkó, mit látsz? Mintha láng perzselné a szőrömet.
- Látom,
hogy ismét repül utánunk a sas, de most úgy szakad a láng a szájából, hogy nem
látom az eget a füstjétől.
- No, ha
látod, mindjárt vége az életünknek, ha hirtelen a fejünkön keresztül nem
bucskázunk. Hát most egy kápolna lesz belőlem, Palkó, tebelőled a kápolnában
remete. Ha kérdi az apám, hogy nem láttál-e ilyen s ilyen csikót s ilyen
legényt, mondjad, de bizony láttál, amikor ezt a kápolnát építették.
Mire
keresztülbucskáztak a fejükön, s kápolnává meg remetévé változtak, lecsapott a
sas is, hogy a föld mind megperzselődött körülötte, s kérdi a remetét:
- Ugyan
bizony, nem láttál-e errefelé elvágtatni egy szép legényt szürke csikóval?
- Hát biz
én, ha jól emlékszem, láttam ezelőtt egy esztendővel, amikor ezt a kápolnát
építették.
- No, ha
akkor láttál, az nem is az, akit én keresek - mondta a sas, s visszarepült a
királyi palotába.
A királyné
már kint állott a tornácon, s verte össze a tenyerét nagy csúfondárosan.
- Megint
elbolondítottak, ugye? No, az sem fele kár, amit te megeszel!
Eleget
bizonykodott a király, de így s de úgy, őneki azt mondta a remete, hogy most
esztendeje látott egy szürke csikót; a királyné majd megpukkadt a méregtől s
bosszúságtól.
- Ó, te
bolond, te, hiszen az a remete Palkó volt, s a kápolna a te leányod. No, most
én megyek utánuk, engem, tudom, el nem bolondítanak!
Abban a
minutában sólyommadárrá változott, s repült Palkóék után, a gondolatnál is
sebesebben. Haladtak Palkóék is, ahogy lehetett, de inkább lassan, mint
sebesen, s többet hátra, mint előre. Egyszer csak hátraszól a csikó:
- Nézz
vissza, Palkó, mit látsz?
- Látok egy
sólyommadarat, de ennek aztán hetvenhét rőfnyire szakad a láng a szájából.
- No,
bizony, ha látsz, tudd meg, hogy ez az én anyám, s most ugyancsak jól
vigyázzunk az életünkre, mert az anyámat nem lehet elbolondítani. Hát én most
tóvá változom, te pedig aranyrécévé, s vigyázz, hogy meg ne foghasson a
sólyommadár.
Hiszen azt
jól eltalálta a csikó, hogy a sólyommadarat nem lehet elbolondítani, mert az,
ahogy tóvá meg récévé változtak, egyenest lecsapott a récére. De amikor
lecsapott, a réce alábukott a tóba, s hiába kerülgette, olyan ügyesen alábukott
mindig, hogy nem tudta megfogni. Fogja magát a sólyommadár, visszaváltozik
királynénak, felkap egy nagy követ a tó partjáról, a récét megirányozza. De a
réce most is hirtelen lebukott a tóba, s a kő nem találta el. Ami kő volt a tó
partján, mind a récére dobálta, de csak nem tudta eltalálni.
Amikor aztán
egy kő nem sok, annyi sem volt, akkor a két kezét fölemelte, s megátkozta őket,
de olyan erősen, hogy ég s föld elsötétedett. Azt kiáltotta feléjük, ahogy a
torkából kifért:
- Kifogtatok
rajtam is, istentelenek! Két szép leányomból kifogytam, úgy megverted a
vasrúddal, te gyilkos Palkó. Most kiforgatsz a harmadik leányomból is. De
megátkozlak, hogy elfelejtsétek, mintha soha nem is ismertétek volna egymást.
Többet nem
szólt, de ez éppen elég volt. Hirtelen keresztülbucskázott a fején, ismét
sólyommadárrá változott, s repült haza szörnyű lángolással.
Ahogy
elrepült, a tó is összecsapódott, királykisasszony lett belőle, a récéből pedig
Palkó, még hétszerte szebb, mint annak előtte. Most már nem tarthattak
senkitől, semmitől, elindultak szép csendesen, mentek, amerre a szemük látott.
Addig mentek, mendegéltek, amíg egy város szélére nem értek. Ott leültek, egy
kicsit eldiskuráltak, hogy lesz, mint lesz ezután. Egyszerre csak elnyomta őket
az álom, s elaludtak.
Reggel,
amikor fölébrednek, néznek egymásra, de úgy, mint két idegen. Kérdezi Palkó:
- Ki vagy,
te szép leány?
A leány is
kérdezi:
- Hát te ki
vagy, te szép legény?
Mondja ez
is, mondja az is a nevét, de nem ismertek egymásra. Nem tudták elgondolni, hogy
kerülhettek össze. Hanem azért szépen bementek együtt a városba, s ott
elváltak: az egyik ment jobbra, a másik balra. Palkó beállott egy urasághoz
inasnak, a királykisasszony is egy másikhoz belső leánynak.
Telt-múlt az
idő, s Palkó mindennap megfordult annál a háznál, ahol a királykisasszony
lakott; járt oda hol levéllel, hol üzenettel, látta mindennap a
királykisasszonyt, beszélgettek is együtt, de egymást nem ismerték.
Amikor éppen
egy álló esztendeje volt, hogy a királyné megátkozta őket, Palkó azt látja
álmában, hogy a fekete ménló elpusztult. Küldik reggel abba a házba, hol a
királykisasszony lakott, s mondja neki, hogy milyen csudálatos álmot látott.
- No, az
igazán csudálatos álom - mondja a leány. - Én meg azt láttam ma éjjel, hogy a
fekete kanca pusztult el.
Néznek,
néznek egymásra, eszénkedni kezdenek, s hát egyszerre csak eszükbe jut, hogy ők
ismerték egymást valamikor. Még jobban nyiladozni kezdett az eszük, s haj, se
szó, se beszéd, csak egymás nyakába borulnak, ölelkeznek, csókolóznak.
Mindjárt
megfejtették az álmot, hogy az nem is lehet másként: meghalt a király s a
királyné. Egyszeribe indultak, s meg sem állottak, amíg haza nem értek.
Csakugyan
úgy volt, ahogy álmodták. A királykisasszonyt kikiáltották királynak, s
szabadjára hagyták, hogy válasszon férjet magának. Bezzeg, hogy szép Palkót
választotta. Csaptak olyan lakodalmat, hogy Hencidától Boncidáig foly a bor s a
pálinka s a mindenféle lé. Azután a fiatal pár dióhéjba kerekedett, az Olton leereszkedett,
s meg sem állottak, amíg a Palkó anyját meg nem találták. A szegény asszonyt
maguk közé ültették a dióhéjba, s vitték magukkal a királyi palotába.
Ma is élnek,
ha meg nem haltak.