Volt, hol nem
volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény ember s annak
három fia.
Ennek a
szegény embernek egy darab szőlője volt, egyebe semmi, sem égen, sem földön.
No, hanem őriztette a szőlőjét, akárcsak a szeme fényét. Sorba jártak ki a fiai
a szőlőbe, és istrázsálták éjjel-nappal.
Egy reggel a
legidősebb fiú ment ki a szőlőbe, ott leült, s elkezdett falatozni. Amint ott
falatoznék, elejébe ugrik egy béka, s kéri a legényt:
- Adj egy
falás kenyeret, te legény, már két hete, hogy egy falatot sem ettem.
- Majd
holnapután vaskedden - mondotta a legény, s elkergette a békát.
A béka
elment szó nélkül, de a legény csakhamar elaludott, s mikor felébredt, a szőlő
úgy meg volt dézsmálva, hogy a legényt a hideg is kirázta nagy félelmében.
Másnap a
középső fiú ment a szőlőbe, de az éppen úgy járt, mint a legidősebb. Attól is
kért a béka kenyeret, de ez a legény is elkergette, még jól meg is dobta kővel.
Azután lefeküdt, elaludott, s mire felkelt, fele sem volt meg a szőlőnek.
Hej,
zsémbelt a szegény ember, nem volt otthon maradása a két idősebb legénynek,
elkergette az apjuk. Egyebük sincs annál a kis szőlőnél, s arra sem tudnak
vigyázni! Mondotta a legkisebb legény:
- Ne
búsuljon, édesapám. Ami maradt, az meg is marad, azt én őrzöm.
Kimegy a
legény a szőlőbe, leül ő is falatozni, s hát jő egy béka, kenyeret kér tőle is.
- Adok én jó
szívvel, hogyne adnék.
Letört egy
jó darabot a kenyérből, s szépen a béka elé tette.
- Egyél,
szegény béka, nesze.
- No, te fiú
- mondotta a béka -, jótétel helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy
rézvesszőt, egy ezüstvesszőt meg egy aranyvesszőt. Majd az éjjel eljön három
paripa, egy rézszőrű, egy ezüstszőrű meg egy aranyszőrű, hogy összerugdossák a
szőlődet, de te csak suhints rájuk külön-külön ezekkel a vesszőkkel, s egyszeribe
megszelídülnek. Aztán meglátod, hogy sok hasznukat veszed az életben.
Úgy lett,
ahogy a béka mondotta. Eljött éjjel a három paripa, berontottak a szőlőbe,
nyerítettek, rúgtak, kapáltak, hányták fel a földet a csillagos egekbe. De a
legény sem nézte összedugott kézzel, rájuk suhintott magyarosan, s hát abban a
pillanatban úgy megszelídültek, úgy állottak előtte, mint három bárány.
- Ne bánts
minket - mondották a paripák. - Ha valamire szükséged lesz, csak suhints a
vesszőkkel, s nálad leszünk.
Azzal a
paripák elnyargaltak, a fiú pedig hazament. De semmit sem szólt, sem az
apjának, sem a testvéreinek arról, hogy mi történt. Azok csak csudálkoztak,
hogy mi tenger szőlő lett, hogy az egész falunak nem lett annyi bora, mint
nekik. Alig tudták leszüretelni.
No, telt-múlt
az idő, egyszer a király, mint gondolt, mit nem, egy magas fenyőszálat
állíttatott a templom elé, a fenyőszál tetejére tétetett egy aranyrozmaringot,
s kihirdettette az egész országban, hogy annak adja a leányát, aki lovával
olyan magasra ugrat, hogy a fenyőszál tetejéről lekapja az aranyrozmaringot.
Próbálkozott mindenféle királyfi, herceg, de hiába próbálták, még félig sem
tudtak felugratni.
Mikor mind
nagy szégyenkezve elkullogtak, jött egy legény rézszőrű paripán. Fején rézsisak
volt, hogy ne lássa senki, aztán sarkantyúba kapta a lovát, egy ugrással
lekapta a rozmaringot, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Hát bezzeg a
szegény ember legkisebb fia volt ez a vitéz. De otthon nem tudtak erről semmit.
A rongyos ruhájában ment haza, s mikor az apja meg a testvérei hazakerültek -
mert azok is oda voltak csudalátni -, ott heverészett a kuckóban. Mondják a
bátyjai, hogy ők mi mindent láttak. Mikor mindent elbeszéltek, azt mondja a
legény:
- Jobban
láttam én azt, mint ti.
- Ugyan
honnét láttad volna jobban? - kérdezték a bátyjai.
- Hát
fölállottam a kerítésre, s onnét láttam.
A legények
még ezért is irigykedtek az öccsükre, s hogy többet ilyesmit ne lásson, a
kerítést lebontották.
Következő
vasárnap még magasabb fenyőszálra egy aranyalmát tétetett a király. Most is
próbáltak szerencsét sokan, de hiába. Hanem mikor nagy szégyenkezve mind
elkullogtak, jött ezüstszőrű paripán egy vitéz, akinek ezüstsisak volt a fején.
Ez egy ugrással lekapta az aranyalmát, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna
el.
Mire a
szegény ember s két idősebb fia hazakerült, a legkisebb fiú már ott hevert a
kuckóban. Mondják neki nagy áradozva, hogy mit láttak, bezzeg olyat a kuckóból
nem lehet látni!
- Ó, én
jobban láttam, mint ti - mondotta a legény.
- Ugyan
honnét láttad?
- Felmásztam
az ól tetejére, s onnét láttam.
A legények
nagy mérgükben szétszedték az ól tetejét is, hogy az öccsük ne lásson onnét.
Harmadik
vasárnap még magasabb fenyőszálra arany selyemkendőt tűzetett fel a király.
Bezzeg, hogy ezt is a szegény legény kapta el. De most sem ismerte meg senki,
mert aranyszőrű paripán volt, s aranysisak fedte az arcát.
Beszélik
otthon a legények nagy dicsekedve, hogy mi csudát láttak.
- Jobban
láttam azt én - mondotta a legény.
- Ugyan
honnét láttad?
- Honnét? A
ház tetejéről.
Mérgelődtek
szörnyen a legények, s nagy mérgükben széthányták a ház fedelét is.
Aközben a
király kihirdette országszerte, hogy jelentse magát az a vitéz, aki elvitte az
aranyrozmaringot, az aranyalmát, az arany selyemkendőt. Eltelt egy hét, eltelt
két hét, nem jött senki. Akkor a király odahívatta az udvarába, aki
valamirevaló legény csak van az országban. Azok közt sem volt az a híres vitéz.
Mikor aztán mind eltakarodtak, jött aranyszőrű paripán a legény, aranyos
ruhában. Kalapjába volt tűzve az aranyrozmaring, a lova kantárjába az arany
selyemkendő, s egyik kezében tartotta az aranyalmát.
No, csakhogy
megjött. Örült a király, de még jobban a királykisasszony. Mindjárt
megtartották a lakodalmat, s a király a legénynek adta egész országát.
Még ma is
élnek, ha meg nem haltak.