Abban az
időben, mikor Árpád fejedelem a hazát kereső magyarokkal eljutott a Tisza
partjáig, a Tisza még nem volt olyan jámbor folyó, mint amilyen ma. Most már,
hogy a tudós vízi mérnökök összevissza méricskélték, töltések közé szorították,
hol meglassították, hol meggyorsították, most már olyan kényelmesen ballag a
Tisza, mint valami öregember.
Akkor még,
ezer esztendővel ezelőtt, rakoncátlan folyó volt. Néhol úgy kicsapott a
medréből, hogy a közepéig se lehetett látni a szélétől. Máshol meg úgy
összeszorult, hogy a tót pásztorgyerekek parittya nélkül is áthajították a
gömbölyű kavicsokat egyik partról a másikra. (Mert a tótok lakták akkor a
Duna-Tisza síkját.) Hanem ahol keskeny volt, ott kipótolta mélységben. Olyan
örvényeket vetett, hogy az is elszédült, aki messziről nézte.
Árpád tábora
éppen ezért már a harmadik napja türelmetlenkedett Alpárnál a Tisza-parton.
Csónak nem volt annyi, hogy átvihesse a töméntelen sokaságot, lovastul átúszni
pedig nem lehetett az örvények sötét torkán keresztül. Gázlót meg nem találtak,
olyan sekély vizet, amit átlábolhatnának a lovak.
Árpád vezér
kedvetlenül töprenkedett a sátrában, mikor az emberei két tót parasztot vittek
elébe. Az egyik fehér hajú, dacos nézésű öregember volt, a másik hosszú nyakú,
hosszú lábú, alázatos legény. Ott fogták el őket valahol a Tisza partján.
- Emberek -
mondta nekik Árpád -, melyiktek tudna valami alkalmas gázlót a Tiszán, ahol
átmehetnénk a másik partra a népemmel? Aki kisegít a bajból, annak akármilyen
kívánságát megadom.
Az öreg tót
összeszorította a száját, csak a fejével integetett, hogy ő azt se tudja, mit
kérdeznek tőle. Hanem a hosszú lábú térdre borult Árpád előtt.
- Uram,
hatalmas fejedelem, átvezetlek én minden népestül, úgy, hogy még a
leghitványabb csikónak sem esik baja.
A fehér hajú
öregember kékült-zöldült dühében.
- Ne
higgyetek Pereszkának, magyarok! Szellő a hite, pénz a mindene ennek a
nyomorultnak!
Árpádnak
tetszett az öregember bátorsága, szabadon is bocsátotta minden bántás nélkül.
Még lovat is adatott neki, hogy gyorsabban menekülhessen, mert olyan veszedelem
lesz itt, amilyet még nem értek a tótok.
El is indult
az öreg, de még futtában is azt kiabálta vissza:
- Hej,
Pereszka, Pereszka, akkor is verjen meg az Isten, mikor meg akar áldani!
Pereszka
csak mosolygott, s nekiindult a Tisza gázlójának. Nyomában a magyar tábor.
Alkonyatra már a túlsó parton voltak, másnap délre már az alpári csatának is
vége volt.
Úgy
szétszórták a magyarok Zalán király tótjait, bolgárjait, mint a szél a polyvát.
Mindjárt a
csata után odaállt Pereszka Árpád elé.
- Az ígéret
szép szó, nagy fejedelem! Kérem a jutalmam.
- Beszélj!
- Minden
ivadékomat szeretném boldoggá tenni, uram. Pénz elfogy, föld megmarad. Adj
nekem annyi földet, amennyit naplementig be bírok szaladni.
- Amit
mondtam, állom. Kezdheted, Pereszka!
A hosszú
nyakú nem kérette magát. Nagyot fohászkodott, és elkezdett szaladni, keresztül
a véres csatamezőn. Nem is futott: repült, mint a kilőtt nyíl. Nemsokára eltűnt
szem elől.
A magyarok
fejcsóválva mondogatták Árpádnak:
- Estélig
fél országot beszalad a gólyalábával. A mai csatában Pereszkának lesz a legtöbb
nyeresége.
Mire a nap
áldozóban volt, akkorra visszafelé futott már Pereszka. Nem volt már akkor
semmi emberi formája a telhetetlennek. Az arca mint a főtt rák, még a szeme
fehérje is véres volt a kimerültségtől. A szája akkorára tátva, hogy majd
elnyelte a fejét, mégiscsak az orrán keresztül bírt még egy kis lélegzetet
venni. Egész teste remegett, mint az agyonnyargalt lóé, de azért nem állt meg,
mert a napnak egy keskeny karaja még a föld színe fölött piroslott.
A magyarok
integettek, kiabáltak neki:
- Elég lesz
már, te boldogtalan!
De akkor már
se hallott, se látott. Mikor a nap utolsó csíkja is lecsúszott az égről,
akkorra Pereszka is megállt, de úgy, hogy meg se mozdult többé. Holtan bukott
Árpád lábához, megölte a fáradtság és a kapzsiság.
Alpár
búzatermő mezőin egy nagy darab földnek még ma is az a neve: Pereszka futása.