Egerek
mezejének azt a tájat hívják, ahol a Berettyó a bihari hegyek közül kiszalad az
Alföldre. Áldott búzatermő föld az, csak fölszántani nehéz. Lépten-nyomon
porladó csontokba, rozsdás vasakba, törött páncéldarabokba akadozik az eke.
- Nagy
temető lehetett itt valaha - emeli meg ilyenkor a kalapját a szántóvető ember.
Nagy volt
biz az: egy egész nemzet temetkezett bele valamikor. Mégpedig vitéz és hatalmas
nemzet: nyilazó besenyőké.
A besenyő
nép atyafi volt a magyarral, de nagyon rossz atyafi. Csak a nyelve volt rokon a
két népnek, a lelke nem. A magyar már akkor templomot épített az Istennek,
házat magának, s hazájának hívta a földet, mely kenyeret adott neki.
A besenyőnek
nem volt hazája, kóbor nép volt, sátor alatt élt, mezítelen kard képében imádta
az Istent. Nevét rettegte minden szomszédja, mert a besenyő szilaj volt, mint a
pusztai farkas, ravasz, mint a róka, gyors, mint a sólyom.
Utoljára
László király idejében látogatták meg a magyar földet a besenyő atyafiak. Véres
arcú hírnök lihegve jelentette érkezésüket a királynak.
- Ha Isten
velünk, ki ellenünk? - öltötte fel páncélját nyugodtan a szent király, és
összekürtöltette fegyvereseit.
Mire Várad
alá értek a magyarok, akkorra a martalóc had fölprédálta Erdélyt, s már a
bihari hegyeken gyújtogatta az erdőket. A föld népe jajveszékelve bujdokolt a
vad harcosok elől, és térden állva könyörgött László királynak:
- Fordulj
vissza, urunk királyunk! Csekély erőddel a halál torkába igyekszel. A besenyők
annyian vannak, mint a sáskák.
- Ha Isten
velünk, ki ellenünk? - kérdezte megint a szent király, s elszántan vezette kis
seregét a Berettyó völgyéig.
Éppen
napszállat idején értek oda, s a király át akart úsztatni a folyócskán, mikor a
keresztszegi monostorban megcsendült az esti harangszó. A király leszökkent
paripájáról, és példát mutatva vitézeinek, könyörögve emelte fel szemeit az
égre.
- Urunk,
Istenünk, te vagy a mi kardunk, te vagy a mi kelevézünk!
Abban a
pillanatban olyan rémületes üvöltés verte fel a napszállat csendjét, hogy maga
László király is riadtan kapott hatalmas csatabárdjához. Az imádságban
megriasztott sereg pedig ijedten rebegte:
- A
besenyők!
Hirtelen
körös-körül kigyulladtak az erdők, és vérvörös világot vetettek a besenyő
csordára, amely lopva kerítette be a magyarokat. Tenger sokan voltak, szinte
hajladozott alattuk a föld, s nyers kacagásukat borzalom volt hallgatni.
A besenyő
vitéznek könnyű volt ráismerni a magyarok közt a királyra. Kimagaslott egy
fejjel minden katonája közül.
- Azt üzeni
neked az én királyom, hogy rakd a lábához fegyveredet! - mondta gőgösen a
besenyő.
Szent László
pedig megsuhogtatta fél kézzel rettenetes csatabárdját, és mosolyogva felelt:
- Azt üzenem
a te királyodnak, hogy ha olyan nagyon szeretné a fegyveremet, vegye el.
Ebben a
percben egy egérke szaladt végig a király bíborköntösén, s apró lábaival
fölkúszva a csatabárdra, megtelepedett annak a hegyében.
- Rossz jel!
- súgtak össze László vitézei, de a király megint csak azzal feddte meg őket:
- Ha Isten
velünk, ki ellenünk?
- Az Isten
messzebb van ám, mint az egerek - nevetett csúfondárosan a besenyő, s
visszament az üzenettel a többiekhez.
Azoknak
azonban semmi kedvük se volt elmenni a magyar király híres csatabárdjáért, azt
gondolták, hogy ráérnek arra reggel is. Addig a magyarok meg nem szökhetnek, ha
csak szárnyuk nincsen. Akkor pedig egy szálig lenyilazhatják őket, mint a
verebet.
A magyarok
is érezték, hogy a halál árnyékában vannak. El is szánták már rá magukat, csak
a király parancsát várták. Akkor aztán neki a besenyő tengernek, ahol
legsűrűbb!
László
király azonban mintha megfelejtette volna a veszedelmet. Végighevert a fűben,
és kedvtelve simogatta az egerecskét. Örült neki, hogy olyan hamar
hozzáédesedett. Olyan otthon érezte magát a király tenyerében, akár a
fészkében. Még cincogott is, mintha csak a cimboráit hívogatná.
A vezérek
csudálkozva nézték a játszadozó királyt, végre a fehér hajú Bese nádor odaállt
elébe:
- A besenyők
elcsendesedtek, királyom. Csak az őrök virrasztanak a tábortüzeknél. Hátha
keresztülvághatnánk magunkat!
- Nincs még
itt a mi óránk - nézett fel a király a csillagos égre, s azzal kieresztette
tenyeréből az egerecskét.
A kis állat
cincogva tűnt el a fűben, de kisvártatva megint előkerült, mégpedig
másodmagával. Körös-körül futkosták a királyt, mintha csak biztatni akarták
volna, aztán nekivágtak a tücsökmuzsikától hangos mezőnek.
Bese nádor nemsokára
megint odaállt a király elé. Engedelmet kért tőle, hogy közelebb lopódzhasson
a besenyőkhöz. Meg akarta lesni, mit terveznek.
- Eredj! -
intett neki a király.
A nádor meg
is indult, de alig ment néhány dárdahajításnyira, ijedten fordult vissza.
- Uram
király, úgy nyüzsög a mezőn az egér, hogy nem lehet tőlük járni. Mintha lába
nőtt volna minden göröngynek.
Csakugyan
úgy látszott a csillagok világánál, mintha megindult volna az egész mező, s
millió apró láb tipegése nyomta el a tücsökszót.
- Ha Isten
velünk, ki ellenünk? - emelte ég felé kezét a király, aztán paripájára szökött,
és hadirendbe állította vitézeit. - Most már aztán kard ki, kard!
Kezdett már
bukdácsolni a hajnal az ég ablakán, mikor a kürtök megharsantak, és a magyarok
nekivágtak az ellennek.
- Fegyverre,
fegyverre! - rikoltoztak a besenyő őrök.
Abban a
percben talpon volt az egész tábor. Minden besenyő vitéz előkapta a feje alól a
nyílfegyverét, s mind megriadtan dobta el magától.
- Hova lett
a nyilamnak a húrja?
Hiába
kapkodtak fűhöz-fához: az egész besenyőtáborban nem volt egy nyíl, amelyikkel
lőni lehetett volna. Egytől egyig valamennyinek a húrját elrágták a mezei
egerek.
Nyíl nélkül
a besenyő nem tudott harcolni. Akinek volt is más fegyvere, elhajította rémületében,
és futott, amerre látott. A megdöbbenés elvette az eszüket, és belekergette
őket a magyar fegyverekbe.
Mire a nap
fölkelt, akkorra csak volt a besenyő nemzet. Akik kegyelemre megadták magukat,
azokat László király a Mátra völgyeiben telepítette le. Ott aztán elvegyültek a
magyarságban, mint esőcseppek a tengerben.
Híre-neve se
maradt a besenyő nemzetnek. Hanem temetőhelyüket ma is Egerek mezejének hívja a
nép.