Miklós
bácsi, az öreg koldus kántálni kezdett a kapu alatt, s anyuka mindjárt
szalajtotta Rozit a krajcárkával, ami mindennap kijárt az öreg Miklósnak. Rozi
siettében nyitva felejtette a konyhaajtót. Pannikának se kellett egyéb: úgy
kiosont a kertbe, mint a szél.
- Jó reggelt,
csacska szökőkút, jó reggelt, kedves rózsabokor, jó reggelt, aranyszájú fülemüléim!
Nem látjátok, hogy Pannika jött hozzátok? Merre vagytok?
Senki se
szólt, csak a hideg szél veregette haragosan a fenyőgallyakat.
- Szaladj
vissza, Pannika, mert megfagysz!
A szökőkút
sem szólt: befagyott az éjszaka. A kedves rózsabokor leveletlenül lapult a
földhöz deres koronájával. A fülemülefészek üres volt. Senkit se talált Pannika
a nyári jó barátjai közül.
De nini, mi
feketéllik a sövény alján, a fehér dérszőnyegen? Gömbölyű, mint a golyó,
csakhogy nem gurul, ha megrúgja Pannika. De még a kezével is alig bírja
felfeszíteni, úgy oda van fagyva a földhöz.
- Jaj,
hiszen ez egy csigabiga! Megfagyott idekint szegényke - sajnálkozott Pannika.
Neki is
zsibogni kezdett már a fülecskéje, különösen hogy a szél gorombáskodni kezdett.
- Szaladj
vissza, Pannika, mert elviszlek ízibe!
De nagyon
sajnálta a szegény csigabigát otthagyni. Hátha még életre lehetne kelteni
odabent a meleg kályhán?
Olyan
sebesen suhant vissza, hogy szél uram sem érte utol. Csúful megjárta: éppen az
orra előtt csapta be az ajtót Pannika. Aztán fölágaskodott a nagyapó székére,
úgy tette föl a csigát a kályhára.
Ugyan
föléled-e?
Biz az meg
se mozdult vagy félóráig. Pannika már éppen meg akarta siratni szegény
csigácskát, mikor egyszerre csak megmozdult a furcsa golyó. Nosza megörült
Pannika, le is kapta mindjárt a kályháról: meg ne süljön, ha már meg nem
fagyott. Rátette a díványpárnára szép vigyázatosan, hogy meg ne üsse magát, ha
gurulhatnékja lesz.
Egyszer
megint mozdult egyet a csigaház, és nagy óvatosan kinyúlik belőle két
szarvacska, utána az egész fejecske derekastul. Kényelmesen kinyújtózott a
csigácska, és nagyon barátságosan mozgatta a szarvacskáját.
- Szép jó
reggelt, Pannika kisasszony! De jó melegen süt a napocska!
- Ó, te kis
butácska, hisz az a kályha!
- Az ám,
fekete lett a napocska. De jó sima ez a pázsit.
- Ó, de
tudatlan vagy te, csigácska, hisz ez a díványpárna!
Csigácska
nagyon sebesen mozgatta a szarvát.
- Éhes vagy,
csigácskám? Eszel meleg kávét?
- Nem.
- Kell
ropogós kifli?
- Nem.
- Egy kis
sonkás zsemle tetszenék?
- Nem, nem,
nem!
- Hát mit
ennél, te kis válogatós?
- Friss
tormalevelet! - integetett a csiga.
- Jaj,
csigabiga, most nincs tormalevél! Ha volna, se neked adnám, hanem magamnak
csinálnék belőle napernyőt. Várj tavaszig.
Csigácskának
megmeredt a szarva.
- Azt
kérdezed, hogy hát most nem tavasz van? Nem ám, hanem csikorgó fagy, zúzmarás
tél. Ha még egy kicsit odakint hagylak, tebelőled se lett volna csigabiga
többet. Megfagysz, ha be nem hozlak. Nekem köszönheted az életedet.
Juj, erre
hármat is gurult a csigácska, s olyan mérgesen döfködött a szarvával, hogy
Pannika egész megijedt tőle.
- Te ostoba
kislány, minek ébresztettél fel? Idebent meghalok éhen.
- Odakint
meg megfagysz.
- Dehogy
fagyok, dehogy. Azért van énnekem ilyen vastag falú házam, hogy meghúzódhassam
benne. Úgy elalszom én ebben tavaszig, hogy te se különben a hattyútollas dunna
alatt. Majd föléleszt engem a tavasz meleg napsugárral, ha itt lesz az ideje.
Vigy vissza, Pannika, a sövény tövébe.
Olyan
könyörgőleg tette össze csigabiga a szarvát, hogy a Pannika jó szíve megesett
rajta. Akárhogy ijesztgette az a gonosz szél, mégiscsak kiszaladt vele a
kertbe, bedugta a sövény tövibe.
Csigácska
még egyszer kidugta a szarva hegyét.
- Pá, pá,
Pannika! Majd a tavaszon elmondom, hogy mit álmodtam a télen!
Azzal katt,
becsapta a házikója ajtaját. Szép álmokat, csigabigácska!