Két
csigabiga aludt a mocsár széliben a lapulevél alatt. Nagyon szeretném
megmondani, hogy melyiket minek hívták, de bíz én nem tudom magam se, mert sose
voltam velük barátságban. Hanem a bíbictől azt hallottam, hogy az egyiknek
Csiga volt a neve, a másiknak meg Biga. Ezt a bíbic legjobban tudhatja, mert ő
böjti napon csigabiga-rántottat eszik. Már olyanformán, hogy kirántja a
csigabigát a házából.
Azt is
nagyon szeretném elmesélni, hogy a Csiga szarva nagyobb-e, mint a Bigáé, vagy a
Bigáé kisebb-e, mint a Csigáé, de ezzel már igazán nem szolgálhatok. Úgy
behúzódtak a házukba, hogy még a szarvuk hegye se látszik ki. De még a házajtót
is behúzták maguk után, hogy hűvösebb legyen odabent, s ez a legokosabb, amit
ilyen nagy melegben tehetnek, így legalább azt se hallják, hogy a
szúnyog-prímás a hegedűjét hangolja a nádlevélen:
Zini, zini, zene, zene,
csak legszebb a szúnyogzene!
csak legszebb a szúnyogzene!
Bezzeg
meghallják, mikor a nádiveréb elcserregi magát a fejük fölött:
- Csiri,
csere, Gyuri gyere! Merre gyere? Erre gyere!
Biga
hirtelen fölébred, kipattantja az ajtót, s megkocogtatja a szarvacskájával a
Csiga pajtás ajtaját.
- Kelj föl,
te álomszuszék, mert a hasadra süt a nap!
Én ugyan
nemigen értek a csigabigák nyelvén, de bizonyosan ez lehetett az értelme a
kopogtatásnak, mert Csiga pajtás egyszerre odább gungorodott házastul, így már
nem a hasára süt a nap, hanem a hátára.
„Hadd
aludjon szegényke!” - gondolta Biga, és nem keltegette tovább. Majd fölébred,
ha egyéb dolga nem lesz. Jobb nem bántani, mert olyan természete van a
csigának, hogy durcás és kötözködő, ha nem alussza ki magát. Inkább sétált
egyet a sáslevelek árnyékában, mert nem árt egy kis séta a csigabigának se.
Mire Biga
visszaérkezett, Csiga is kinyitotta akkorra a szemét. (Könnyű neki, mert a
szarva hegyin hordja.) Javában tornázott egy nagy tormalevélen, de bizony
nehezen ment neki a nyújtózás. Hiába, minden jóravaló csigabigának edzenie kell
magát. Másképp nem tudna olyan hosszú sétákat tenni, mint ehol a Biga is.
- Éppen egy
arasztot sétáltam - dicsekedett vele Csigának.
- Hiszi a
pici - hitetlenkedik Csiga, s úgy bukik le a tormalevélről, hogy szinte
nyekken. Sebaj, nem töri csontját, mert puha fűre esik. Különben se olyan
helyen tartják a csigabigák az orrukat, hogy mindjárt eleredjen a vére.
- Nem nekem
való mesterség ez - mondja Csiga -, nem volt nekem kötéltáncos semmi
nemzetségem. Tudok én ennél jobbat is, fussunk versenyt!
Biga három
bukfencet vetett örömében.
- Látod, ez
már beszéd. Nemhiába talpában az esze a csigabigának. No, hát rajta!
- Ohó,
pajtikám, csak ne olyan szelesen! Hol lesz a versenypálya?
- Ehol van
egy fűzfalevél, fussunk rajta, mint a szél. Aki előbb a hegyihez érkezik,
megeheti a versenypályát.
- Itt a
kezem, nem disznóláb! - rikkantotta el magát Csiga, s csak akkor jutott eszibe,
hogy a csigabigák nem tartanak maguknak kezet, hogy ne kelljen kesztyűre
költeni. Ahelyett rázták egymásnak a szarvát, hogy csak úgy recsegett bele a
házuk teteje.
- In-dulj! -
kiáltotta Biga, s úgy nekilódult, hogy meg se állt, csak egy körömfeketényire.
Onnan nem állhatta meg, hogy vissza ne nézzen. Hát Csiga még akkor is ott
toporzékolt álltó helyében.
- Ez nem
igazság! Ezt nem tűröm! Induljunk egyszerre!
Biga
bosszúsan visszamászott, s most Csiga vette át a vezetést, hármat billentvén a
szarvacskájával.
- Egy,
kettő, há-rom!
Most meg
Biga késett meg egy hajszálnyival, s csapta össze haragosan a szarvait.
- Tudod mit,
testvér? Keressünk versenybírót!
Nem kellett
keresni se. A tudós levelibéka megszólalt a fejük fölött, egy leveles vesszőn:
- Nemhiába
jártam én annyi iskolát, leszek én bíró. Tanult mesterségem nékem az. Csak
éppen fölteszem a pápaszememet.
Bíró uram
föltette a pápaszemét, a csigabigák szépen egymás mellé álltak. Bíró uram
összeütötte a két tenyerét: krek-re, krek-re, krek-re, csigabigák gyepre - s a
kis csigabigák úgy megindultak, mintha a világból ki akarnának szaladni.
Tán ki is
szaladtak volna, ha a versenybíró egyszerre el nem jajdítja magát:
- Jaj!
Hátranéz
Csiga, megfordul Biga: volt versenybíró, nincs versenybíró. Úgy lenyelte azt
egy éhes gólya pápaszemestül, mintha nem is ő járt volna annyi iskolát.
- Jaj! -
rezzent össze a Biga, s olyan gyorsan magára kapta a házát, hogy még csak jó
éjszakát se kívánt Csigának.
- Jaj! -
verődtek össze Csigának a szarvacskái ijedtében, s úgy magára csapta az ajtót,
hogy tán ki se nyitja jövő ilyenkorig.
Ha éhes
gólya a versenybírót le nem nyelte volna, az én mesém is tovább tartott volna.