Bolondos
álmom volt tegnap délután a kertben, ahogy a kis cseresznyefák alatt
szunyókáltam a padon. Azt álmodtam, hogy rubincseresznye termett a kis
cseresznyefán, aranyalma az almafán, húszkoronás bankókat levelezett a
szőlővenyige.
- Ejnye -
mondom -, mit csináljak én ezzel a töméntelen kincscsel? Zsákba rakom, vállamra
veszem, keresek egy kacsalábon forgó várat, azt megveszem Pankának meg
Vilmának, legalább akkor ott tarthatják a bababálat, nem az íróasztalomon.
Már ki is
nyújtottam a kezem egy suhogós-ropogós levélbankóért, mikor egyszerre csak a
homlokomhoz ütődik valami. Kinyitom a szemem: hát egy nagyobbacska bogár esik
le rólam. Aranyoszöld ruhája csillogott-villogott a napfényben, s olyan
peckesen szedegette a lábát a homokban, hogy én mindjárt azt gondoltam
magamban: „No, ez bizonyosan a bogár-generális.”
Már éppen be
akartam neki mutatkozni, mikor egyszer csak hosszúkás fekete bogárkát látok az
út szélén. De úgy hányta ám a bukfencet, hogy nincs az a pojáca, aki jobban
értene hozzá. Addig-addig ügyeskedett, hogy egyszer csak a feje búbjára
pottyant a peckes generálisnak. Kotródott is ám le róla nagy engedelemkéréssel:
- Ne tessék
megijedni, nem ütöttem meg magam. Bocsánatot is kérek, hogy a fejére ugrottam
uraságodnak. Nem rosszakaratból tettem, hanem nekem már az a természetem.
Pattanóbogárnak hív Tolna-Baranya.
A
bogár-generális megtapogatta a feje búbját, s egy kicsit kelletlenül válaszolt:
- Igazán
nagyon örülök a szerencsének. Én az aranyos virágbogár vagyok. Ismernek engem
Iregtől Ürögig. Én vagyok az, aki még virágjában meg szoktam enni a gyümölcsöt,
hogy a gazdámnak ne legyen vele vesződsége.
- Hiszen
akkor mi szögről-végről atyafiak is vagyunk - vetett örömében díszbukfencet a
pattanóbogár. - Uraságod megeszi a virágot, én meg megeszem a gyökeret. Azon
élek egész famíliástul. Mindjárt át is hívom a testvéreimet a búzaföldről.
Vagyunk vagy háromszázan. Tudom, megörül a gazda a nagy tisztességnek.
Már éppen mondani
akartam, mennyire örülök, amikor új vendéget láttam a fűben. Lencseszemnél nem
nagyobb, ragyogó kék bogárkát. Feje lehorgasztva, lába összehúzva, egész
testecskéje megmerevedve.
- Ohó,
hiszen ez a trafikos szomszéd! - pattogtatta vígan a nyakát a pattanóbogár. -
Ez ám csak a derék legény! Nincs az a dohánygyár, ahol olyan szépen sodornák a
szivart, mint ahogy ő összesodorja a falevelet. Aztán olyan furfangos szerzet
őkegyelme, hogy egyszerre holtnak tetteti magát, ha veszedelmet orront. Hallja,
szomszéd, ne bolondozzék kend, itt nincs veszedelem!
A trafikos
szomszéd kihúzta magát, s csak most látszott meg rajta, milyen szép legény. Az
orra hosszabb volt, mint az egész teste, s nem is a kezével fogott kezet, hanem
az ormányával.
- Híréből
rég ismerem - hízelgett a virágbogár -, de még munka közben nem volt szerencsém
látni.
A levélsodró
bogár egyszeribe megmutatta, mit tud. Egykettőre fönt termett egy meggyfácskán,
hegyes orrát belefúrta egy szép nagy levélbe, s olyan szivart sodort belőle,
mint a parancsolat. Ő aztán visszapottyant a barátaihoz, hanem a levél nem
sodródott vissza. Úgy maradt összegöngyölve, nap így nem éri, levegő nem
élteti, pár nap múlva leszárad az ágról.
- Hát ez így
megy, szomszéd - büszkélkedett a trafikos -, s úgy látom, itt érdemes egy
gyárat berendezni.
„Ármányos
kis ormányosa - gondoltam magamban -, ez a leggonoszabb valamennyi közt.”
Pedig az még
csak ezután jött. A lugasszőlő kihajló vesszejéből nagy fejű, piszkos-fekete
bogár zuhant a három közé negyediknek. Egy a széle-hossza, vastagsága.
Formátlan jószág, két csattogó ollóval.
- Nini, hisz
ez meg Csajkó sógor, a szőlőszabó - örvendezett a pattanóbogár. - Neki az a
mestersége, hogy tőben lenyesegeti a szőlőhajtásokat. Mondhatom, ügyes mester.
Ahová ő beteszi a lábát, ott nem isznak mustot abban az esztendőben.
De már ennek
fele se tréfa - gondoltam magamban, s kinyitottam szép csendesen a kertajtót.
- Pipikém,
pipikém! - szólítottam be a kendermagos kis jércét, s megmutattam neki a
mindenféle mestereket.
-
Kotty-kotty! - mondta röviden a jércike, s úgy bekapta a trafikost, mintha ott
se lett volna. Utána küldte a pattanóbogarat is meg a virágbogarat is. Csajkó
szabót hagyta utoljára, mert az volt a legnagyobb falat.