Az ablakunk
alatt van egy öreg fűzfa. Éppen a hegyébe látok az emeletről. Mindig találok
rajta valami néznivalót.
Ahogy a
minap kikönyökölök az ablakon, mit látok az egyik fűzfalevélen? Egy icipici
hernyót. Nagy begyesen sétál a levélen előre-hátra, föl-fölemeli a fejét, és
körülnéz. Ha beszélni tudna, bizonyosan ezt mondaná: „Én is úr vagyok a magam
fűzfalevelén!”
Kinyújtom a
kezem, barátságot akarok kötni a kis háziúrral. Csakhogy akkorra már kötelesmester
lett belőle. Hajszálnál vékonyabb, pókformájú kötelet eresztett, s úgy hányta
rajta a bukfencet, mint valami cigánygyerek.
Másnap,
ahogy kinézek, megint ott van a hernyó a levélen. De most már nem ugribugri
kötéltáncos, hanem tudós mérnök. Méri, méri a levelet hosszában-széltében -
ugyan mire méricskéli?
Egyszer csak
látom ám, hogy lyukas a fűzfalevél. Kirágta a fűzfahegyi mérnök. No, gondoltam
magamban, ilyen bolond mérnököt se láttam még, aki elegye maga alól az országutat.
Hiszen most már mind lepotyog róla. Nem kell megijedni, nem tört neki csontja,
puhára esett, másik levélre, azt is fölette, megint új tanyát keresett, s pár
hét alatt lekopasztotta az egész ágat.
Akkor jöttem
rá, hogy nem is mérnök ez, hanem fakopasztó.
Azonközben
meg is emberkedett akkorára, mint a kisujjam. Vitéz harcos lett belőle. Zöld
bársonyruhája, fehér selyem csíkos; sarkantyús csizmája nem is egy, hanem négy
pár. Örültem, hogy a kardját ki nem rántotta.
Dehogy
rántotta ki, dehogy. Meghúzódott egy nagy levélen, a fejére húzta a két szélét,
s elő nem bújt onnan, akárhogy csalogatta a napsugár. Mintha csöndes remete
lett volna a szilaj vitézből!
Azért se az
lett belőle, hanem takács. Szőtt magának olyan paplant, hogy a lába vége se
látszott ki belőle.
Telik-múlik
az idő, egyszer megint kinézek az ablakon: nincs már ott se paplan, se takács.
Hanem vékony selyemszálon ott lóg egy barna kis koporsó, benne van maga az
asztalosmester is, bebábozott az én hernyóm.
De már csak
mégse hagyom itt a szelek játékának - gondoltam magamban, s azzal leszakítottam
fonaláról a bábot. El is temettem itt az íróasztalomon egy üvegharang alá. Itt
nyugodhatik békességben a jámbor, míg csak jólesik neki.
Nyugodott is
vagy három hétig, hanem egyszer azt veszem észre, hogy megmozdul a hernyókoporsó.
Mi lesz itt, uram teremtőm!
Az lett biz
abból, hogy egyszerre szétnyílt a koporsó, s kivergődött belőle egy nagy tarka
pille. Nyújtózkodott, rezgette szárnyait, s mikor fölemeltem az üvegharangot,
úgy kivágódott alóla, hogy majd kiütötte a szemem.
- Nini, hisz
ez a pávaszempillangó! - kiáltottam utána, ahogy megláttam a szárnya kerek
foltjait. - Gyere csak vissza, hadd beszélek a fejeddel!
Beszélhettem
én annak, kint kóstolgatta már az akkor valahol a virágok mézét. De legalább arra
megtanított a fűzfahegyi ezermester, hogy miből lesz a pille.