Volt egyszer
egy szépséges királyleány. A kastély tornyában, ahol lakott, volt fönn egy
szoba tizenkét ablakkal. A toronyszoba valamennyi ablakából látni lehetett az
egész birodalmat, az elsőből azonban csak úgy-ahogy, nem minden egyes szögletét
az országnak; a másodikból valamivel többet, a harmadikból még többet, és így
tovább, míg végül is a tizenkettedik ablakból mindent teljes élességgel
látott, úgyhogy tekintete elől semmi sem maradhatott elrejtve, ami a birodalom
területén a föld fölött és föld alatt történt.
Ez a
királyleány kihirdette, hogy ahhoz megy feleségül, aki úgy el tud rejtőzni,
hogy még ő sem képes megtalálni. Az azonban, aki próbára jelentkezik, és ő
megtalálja, életével lakol.
Eddig már
kilencvenheten tették kockára az életüket, a királyleány azonban valamennyiükre
ráakadt, és így a fejüket karóba húzatta.
Ezután
sokáig senki sem jelentkezett, és a királyleány nagyon örült ennek, mert esze
ágában sem volt férjhez menni.
Végül azután
megint jelentkezett három fivér.
Először a
legidősebbik tett próbát. Elbújt egy olyan lyukba, amelyikben mész volt, a
királyleány azonban már az első ablakból meglátta és előhívta, aztán leüttette
a fejét.
A második
fiú a kastély pincéjébe rejtőzött. Őt is észrevette a királykisasszony már az
első ablakból, előhívta, lefejeztette, és a fejét odatűzette karóra a többiek
mellé.
Mikor azután
a legfiatalabb fiú jelentkezett, és elébe járult, először egy nap gondolkozási
időt kért, és azt a kegyet, hogy az első két ízben kegyelmezzen meg neki a
királyleány, ha meg is találja. Ha aztán harmadszor is ráakad, hát akkor nem
bánja, ha odavész is az élete. A királyleány szívesen beleegyezett, mert
álmában sem gondolt arra, hogy ennek a fiúnak sikerülhetne az, amint már annyi
más rajtavesztett.
Megkapta hát
a fiú az egy napi gondolkodási időt. Mikor azonban látta, hogy hiába töri a
fejét, hová is rejtőzhetne, fogta a
puskáját, és elindult vadászni, hogy egy kicsit elterelje a gondolatait.
Először egy
hollót kapott puskavégre. Amikor éppen meg akarta húzni a ravaszt, a madár így
kiáltott feléje:
- Kérlek, ne
oltsd ki az életemet, és én meghálálom neked!
A fiú erre
leeresztette fegyverét, és továbbment.
Nemsokára
egy tóhoz érkezett, és itt egy nagy halat lepett meg. Éppen meg akarta húzni a
ravaszt, amikor a hal ezt kiáltotta esengve:
- Ne lőj le,
kérlek, és én meghálálom neked!
Erre megint
csak leengedte a puskáját, és továbbment.
Akkor egyszer
csak meglátott egy sánta rókát. Felemelte a puskáját, és lőtt, még mielőtt a
róka körülnézhetett volna. Mivel azonban
golyója célt tévesztett, a róka így kiáltott feléje könyörögve:
- Jöjj ide
inkább, kérlek, és húzd ki a tüskét a talpamból!
A fiú odasietett,
és teljesítette a róka kérését, de utána meg akarta ölni az állatot és a bőrét
lenyúzni.
A róka
azonban így szólt hozzá:
- Könyörgök,
hagyd meg az életemet, és meglásd, még meghálálom neked!
A fiú
hallgatott a kérésre, és futni engedte. Így aztán egyetlen vadat sem ejtett, és
üres kézzel kellett hazatérnie.
Másnap
azonban el kellett rejtőznie, de mivel még mindig nem tudta igazán, hová is
bújhatna, kiment az erdőbe a hollóhoz, és megszólította:
- Én
megkíméltem az életedet, most hát adjál nekem tanácsot, hová is rejtőzhetnék el
úgy, hogy a királyleány meg ne lásson?
A holló
soká, soká gondolkozott, s végül azt mondta:
- Megvan! -
A fészkéből előhozott egy tojást, kétfelé nyitotta, belezárta a fiút, s aztán
ismét összecsukta, visszatette a fészkébe, és ráült.
Mikor aztán
a királyleány keresni kezdte a fiút, az első, a második, harmadik és negyedik
ablakból semmit sem látott. Alaposan megijedt. Hát még mikor az ötödik,
hatodik, hetedik, nyolcadik, kilencedik és a tizedik ablakból sem látott
semmit! Végül a tizenegyedikből meglátta. Nyomban agyonlövette a hollót,
elhozatta a fészekből a tojást, széttörte, és a fiúnak elő kellett jönnie.
- Nos, most
első ízben még elnézem neked, hogy megtaláltalak! - mondta a leány.
Most hát
másodszor is el kellett rejtőznie a fiúnak, sejtelme sem volt azonban arról,
hová is bújhatna. Ekkor elment a tóhoz, a halat hívta, és így szólt hozzá:
- Lám, én
meghagytam az életedet, mondd meg hát most nekem, hová bújhatnék el, ahol a
királyleány észre nem vesz?
A hal sokáig
gondolkodott, s végül azt mondta:
- Megvan! A
legjobb rejtekhelyed az én gyomromban lesz - s abban a pillanatban el is nyelte
a fiút, és leereszkedett vele a tenger mélyére.
A
királyleány most is hiába nézett ki a toronyszoba tizenegy ablakán egymás után.
Mikor még a tizenegyedikből sem látta meg a fiút, kis időre megállt, és bizony
nem valami jól érezte magát. Végül a tizenkettedik ablakhoz ment, és onnan
aztán meglátta. Azon nyomban kifogatta a tóból a halat, és megölette, a fiúnak
pedig elő kellett jönnie.
- Nahát,
most másodszor is elnéztem neked, hogy megtaláltalak. De vigyázz, mert ha legközelebb
is észreveszlek, a te fejed is a karó hegyére kerül!
A fiú ekkor
nagyon elszomorodott, mert fogalma sem volt róla, hová is rejtőzhetne, hogy a
királykisasszony rá ne találjon.
Ahogy így
járt-kelt szomorú gondolatokba merülve, egyszer csak meglátta a rókát.
- Hová-hová,
te kotoréklakó? Én meghagytam az életedet, hát most te meg adjál nekem
tanácsot, hová bújhatnék el úgy, hogy a királyleány észre ne vegyen?
A róka elgondolkozva
csóválta a fejét, majd így szólt:
- Hm, hát ez
bizony nehéz dolog. De várj csak, megvan! Gyere utánam!
Azzal egy
forráshoz vezette a fiút. Először a róka merült bele a vízbe, és nyomban piaci
állatkereskedővé változott.
- Most
mártózz meg te is a vízben!
A fiú
lemerült, és nyomban helyes kis tengerinyúllá változott.
A kereskedő
bement a városba, és hamarosan köréje sereglett a nép, hogy lássák a szép kis
tengerinyulat. Közöttük állt a királyleány is, akinek annyira megtetszett a
kedves kis állat, hogy megvásárolta.
A kereskedő
azonban kitanította a tengerinyulacskát, hogy amikor a királyleány az ablakhoz
megy, bújjon el a hajfonata alá.
Végül eljött
az az idő, amikor a királyleány meg akarta keresni a fiút. De a leány félt is,
meg haragudott is. Odalépett az ablakhoz, és semmit sem látott. Erre úgy
becsapta az ablakot, hogy az üvegtábla millió szilánkra törött, aztán odalépett
a másik ablakhoz, és ott sem látott semmit. Akkor azt is olyan erővel csapta
be, hogy az üvegcserepek csak úgy röpködtek szerteszét. Ugyanez történt a
harmadik, negyedik, ötödik és még a tizenegyedik ablaknál is. Közben egyre
fokozódott a királykisasszony haragja és aggodalma. Mikor pedig a tizenkettedik
ablakot is becsapta, abba beleremegett az egész kastély, és az utolsó ablaküveg
is ezer meg ezer darabra törött.
Akkor aztán
a királyleány eljött az ablaktól. Nagyon rosszkedvű volt, s hát egyszerre csak
megérezte a hajfonata alatt a tengerinyulacskát: odakapott, megragadta a kis
állatot, és abban a pillanatban ezzel a kiáltással vágta földhöz:
- Takarodj a
szemem elől!
A
tengerinyulacska erre elszaladt a kereskedőhöz, és együtt visszasiettek a
forráshoz. Újra belemerültek a vízbe, és visszaváltoztak: a kereskedő rókává, a
nyulacska szép ifjúvá.
A fiú aztán
köszönetet mondott a rókának e szavakkal:
- A holló és
a hal tehozzád képest tökkelütöttek. De te valóban nagyon fortélyos vagy, azt
meg kell hagyni.
A róka
nagyon megörült ennek a dicséretnek, és jókedvűen futott be az erdőbe.
A fiú pedig
egyenesen a kastélyba ment, ahol már várta őt a királyleány, akinek bele
kellett törődnie sorsába. Megülték a lakodalmat, és most már a fiú lett a
király. A feleségének azonban sohasem mondta meg, hová rejtőzött el
legutoljára, meg hogy ki segített neki ebben, és így a királyleány azt gondolta,
hogy mindez a férje saját műve volt, és ezért nagy tiszteletben tartotta, mert
úgy vélekedett:
- Az uram
még nálam is többet tud!