A TÜNDÉREK AJÁNDÉKA



Egy férfinak meghalt a felesége, és ott maradt elárvult kislányával együtt. Élt azonban a szom­szédságukban egy özvegyasszony, annak is volt egy kisleánya, s a két gyermek mindig együtt játszott.
Egy napon aztán az özvegyasszony így szólt az ember kislányához: - Mondd meg édesapád­nak, hogy vegyen el engem feleségül, s én jó anyád leszek, majd meglátod! Minden reggel kalácsot kapsz.
A kisleány addig-addig kérlelte az apját, míg az valóban feleségül vette a szomszédasszonyt. A mostoha azonban csak az első néhány reggelen tartotta be ígéretét. Később a kislány már csak nyírfavesszőt kapott reggelire, amit úgy kell érteni, hogy mindannyiszor megverte jó alapo­san nyírfavesszővel, valahányszor a gyermek nem elégedett meg egy darab penészes kenyérrel vagy hideg kásával. A saját édesleányának azonban mindig frissen sült foszlós kalács volt a reggelije.
A szegény kislány sokat sírt, ha azonban panaszkodni mert az édesapjának, akkor még rosszabbul ment a sora, mert a mostohája olyankor még jobban elverte, mihelyt az apja elment dolgozni.
Nem telt bele sok idő, a mostoha már végleg el akarta üldözni a kisleányt a háztól, mert úgy gondolta, hogy túl sokat eszik, és túl sokba kerül. Ezért aztán egyik reggel leküldte a mostoha­leányát a tóra, ahova a tündérek fürödni jártak. Oda pedig emberfiának tilos volt közelíteni. Az olyan vakmerőt, aki mégis látni akarta a tündéreket, lehúzták magukkal a mélybe, ahonnan soha többé vissza nem térhetett.
A szegény kisleány azért csak bátran odament, és a vízitündérek nem bántották, mert látták, hogy valami nagy bánat nyomja a szívét. Inkább részvéttel kérdezték tőle, hogy kicsoda, és miért olyan nagyon szomorú. A kisleány őszintén elmondott mindent: hogyan kínozza őt a gonosz mostohája.
Ezt hallva, a tündérek szíve megesett rajta, s amikor szegényke éppen vizet merített a tóból, és el akart menni, szép új ruhába öltöztették, és útravalóul mindegyikük még áldást is mondott rá:
- Amerre lépsz, fakadjanak virágok a lábad nyomában! - mondta az első.
- Valahányszor megszólalsz, édes illat áradjon a leheletedből! - szólt a második.
- Mindennap, amikor mosakodol, egy aranyat találj a mosdótáladban! - tette hozzá a harma­dik.
A mostoha tágra nyílt szemmel bámult a kisleányra, mikor az hazatért, és egyáltalán nem örvendezett a jöttén. Mikor azonban még az ajándékokról is hallott, és hamarosan meg is győződött róla, hogy minden igaz, amit a kislány mond, belesápadt az irigységbe, és így gon­dol­kozott magában:
- Az én édesleányom ennél sokkal többet érdemelne!
Másnap reggel szépen felöltöztette a tulajdon leányát, és őt is elküldte a tóra vízért.
A tündérek haragosan jöttek oda hozzá, hogy megkérdezzék, kicsoda, és mit keres itt.
A leány gőgösen viselkedett, előkelősködött és hazudott. Azt mondta, hogy ő egy nemes kisasszony, és azt akarja, hogy neki még sokkal szebb ajándékot adjanak annál, amilyent a koldusleány kapott tőlük.
Szavaira egyszeriben zavaros lett a tó vize, a tündérek pedig sárral dobálták a leányt úgy, hogy az sártól, víztől csapzottan futott haza. A tündérek még sorban átkot is mondtak rá:
- Amerre mégy, tövisek nőjenek a lábad nyomán! - szólt az első.
- Mikor megszólalsz, bűzös lehelet áradjon a szádból! - mondta a második.
- Valahányszor mosakodsz, csúf varangyos békát találj a mosdótáladban! - toldotta meg a harma­dik.
Hazaérve a leány bömbölve mondta el, hogyan járt, és felsorolta, milyen átkokat szórtak a fejére a tündérek. Mikor anyja meglátta ilyen állapotban, és meghallotta mindezt, egész dühét a mostohaleányán töltötte ki. Ettől kezdve nem volt szegénykének egyetlen jó napja sem, elkergetni azonban nem akarta az arany miatt, amelyet minden reggel ő maga vett ki a kis­leány mosdótálából, és félretett a saját lányának.
A csodálatos tulajdonságokkal megáldott leány híre egy idő múlva a királyfihoz is eljutott, aki kijelentette:
- Csakis ez a leány lehet az én feleségem, senki más!
Pompás hintót és gyönyörű ruhákat küldött néki, hogy abban hozzák el a királyi kastélyba.
A mostoha azonban nyomban gonosz tervet főzött ki: csúf leányával együtt ő maga is beült a hintóba. Útközben azután kiszúrták a királyfi menyasszonyának a szemét, és az út melletti ingoványba dobták anélkül, hogy a kocsis észrevette volna.
Ezután a gonosz mostoha a saját csúfságos leányát öltöztette bele a szép menyasszonyi ruhába, és így érkeztek meg a kastélyba.
A királyfi eléjük sietett, kiemelte vélt menyasszonyát a hintóból, és így kiáltott:
- Te vagy az, aki után szívem oly sóvárogva vágyott?
- Igen én - szólt a leány -, senki más.
Amint azonban szólásra nyitotta a száját, olyan bűzös lehelet áradt belőle, hogy a királyfit ájulás környékezte. S lám, amint az álmenyasszony végigment a kastély udvarán, a kövek közül nyomban tövises ágak nőttek úgy, hogy alig lehetett köztük előbbre jutni.
- Hát ez meg mi? - kiáltott fel csodálkozva a királyfi. - Hát ezek az én menyasszonyom ajándékai?
- Ez mind csak az út fáradalmaitól van - mondta a gonosz mostoha. - Mindez megváltozik majd, ha a menyasszony egy időre egyedül maradt és pihenhet.
Ezzel az öregasszony bezárkózott a leányával egy szobába, és másnap reggel, mikor a leánya mosdott, az anyja maga öntötte ki a mosdóvizét, hogy senki észre ne vehesse a csúf varangyos békát. Eközben a szegény megvakított leány valahogyan kivergődött az ingoványból, elvon­szolta magát egy út menti fáig, és mivel kimondhatatlanul fáradt és elgyötört volt, ott nyom­ban el is nyomta az álom.
Mikor felébredt, nem tudta, hogy nappal van-e vagy éjszaka, és hangosan elkezdett sírni. Akkor három hófehér hattyú repült arra, meghallották a szívettépő sírást, leszálltak hát a fa ágára, és megszólították a leányt:
- Szegény kislány! Hintsd meg a szemgödreidet azzal a harmattal, amit ennek a fának a levelein találsz!
Alig ért a harmatvíz az élettelen szemgödrökhöz, a kisleány visszanyerte szeme világát, és még sokkal jobban látott, mint azelőtt. Most már látta, hogy világos nappal van, és az emberek a mezőre tartanak dolgozni.
Felkerekedett hát, és továbbment az országúton. Déltájban elért a királyi kastélyhoz. Amerre végigment, megálltak az emberek, és bámulva nézték, mert mögötte az út egész hosszában csodaszép virágok nyíltak, és mikor barátságosan köszöntötte a szembejövőket, édes illat áradt a leheletéből.
Mikor a királyfinak jelentették, hogy egy ilyen és ilyen koldusleány van odakinn, az boldogan felkiáltott:
- Nem koldusleány az! Amit elmondtatok, arról megismerem, hogy ő az én kedves meny­asszo­nyom! Gyorsan tárjátok ki a kaput, és vezessétek hozzám! - Azzal ő maga is elébesietett a leánynak, karjaiba ölelte, és megcsókolta.
Így hát napvilágra került a mostoha és csúf leányának gonoszsága. A király mindkettejüket szögekkel kivert hordóba záratta, és egy magas hegy tetejéről a tengerbe vettette.
Aztán pedig fényes lakodalmat ült a szegény kis árvaleánnyal, akiből szép és boldog királynő lett.