Én már csak híriből
ismertem a nevezetes kiskun urat, de az ámbitusos háza udvarára még
be-bekukucskáltam mint futkározó utcagyerek. Ugyan a ház most is megvan még, s
ma is a legméltóságosabb ház a kiskunok földjén.
Negyvenkilencben
nagy ijedelmet keltett ebben a házban a Haynau híre. No, nem Bánhidy Gergely
uramat ijesztette meg, hanem a feleségét, az öreg nagyasszonyt. A nemzetes urat
már azért se ijeszthette meg a hír, mert nem is hallotta. Nagyothallott mind a
két fülére, s amúgy se forgolódott már akkoriban a világban. Kivette belőle a
részét régen. Még harcban, háborúban is vitézkedett valaha, de az nagyon régen
volt, még a győri szaladáskor, mikor Napóleon előtt az utolsó vizsgát tette a
nemesi inszurrekció.
„Mindegy az
- sóhajtozott magában a nagyasszony -, mégiscsak baj lesz abból, ha háborúszagot
érez az én apókám. Előkeresi a padlásról a kardját, s le se teszi addig, míg
azt a Haynaut meg nem döföli vele.”
Ahogy ezt
így elgondolja magában, egyszer csak zörgetnek a kapun.
Tíz-tizenkét
félegyházi siheder legényke, csupa úri nemből való, Tarjányiak, Mócárok,
Harmosok, Makárok, mind iszonyúan fölfegyverkezve, ki rossz karabéllyal, ki
egyenesre vert kaszával. Azt hallották, hogy Haynau már bevonult Kecskemétre,
hát ők meg akarják állítani Pákánál, s az a kívánságuk, hogy Gergely bácsi
vezesse őket a hadba mint katonaviselt ember. Vén sastól tanulnak a fiatalok.
- No,
repülni én is megtanítalak benneteket, ebadta kölykei! - csattant föl a
nagyasszony, s közéjük rohant a lekvárkeverő kanállal. De el is szeleltek az ifjú
inszurgensek úgy, hogy meg se álltak Pákáig.
Már akkor
inkább csak a Haynauval szállnak szembe, mint a Bánhidy Gergely sárkányával.
A
nagyasszony pedig, ahogy egy kicsit kifújta a mérgét, lesétált a kertbe az
öregúrhoz. Olyan édesen szunyókált a lócán a nagy diófa alatt, hogy szinte
sajnálta felkölteni.
- Apókám -
kiabált a fülébe a tenyeréből csinált tölcséren keresztül -, baj van!
- Mi baj,
mi? - riadt föl az öregúr, s marokra fogta a lóca végéhez támasztott
rézfokosát.
- Azt
beszélik, az a kutya Haynau itt ténfereg a környéken.
- Itt? Ugyan
mit kereshet itt? - nyílt kerekre a Gergely úr mély ráncba húzódott szeme.
- Rosszat
sejtek, apókám - mondta ártatlan ravaszsággal az asszony. - Attól félek, hogy a
méhesemet akarják megdézsmálni ezek a lator vasas németek a kis tanyán.
Bizonyosan a fülébe jutott valahogy annak a Haynaunak, hogy nincs több olyan
édes méz a világon, mint a mienk.
- Ejnye,
ejnye - tűnődött el apó. - Hát aztán mit tegyünk most már?
- Én bizony
legjobbnak gondolnám, ha kelmed odakint hetelne. Tudom, hogy az a betyár Haynau
akkor nem merne odaszemtelenkedni.
- Ez
csakugyan legjobb lesz - győződött meg az öreg úr az igazságban. - S ha
odahozná az ördög, akkor is majd megtanítom én rá, hogy hány a nyolc. Csak a
kardomat hozzátok le a padról.
- Ördögöt
már, no - intette le szigorúan a nagyasszony. - Hát nem tudja már, hogy régen
dohányvágót csináltatott belüle? Ne ilyen gyerekségen törje a fejét, hanem
inkább arra gondoljon, hogy rajzás ideje van, jól résen legyen kelmed. Ha a
rajt elszalasztja, a szemem elé ne kerüljön többet!
Pedig nem
törődött a jó lélek se rajjal, se mézzel, csak Gergely apót akarta elrejteni a
hadiraj elől. A galambosi tanyára ki nem hallatszik az, hírt meg nem visz abba
a vadonba a madár se.
Hát hiszen
az nem is vitt, hanem vitt a föld. Harmadnap éppen a rajt csalogatta be Gergely
apó a tejjel bepermetezett kasba, mikor egyszerre csak reszketni kezdett a lába
alatt a föld.
- Fene
teremti, hiszen ez ágyúdörgés - forgatta a fejét a néhai inszurgens, s
körülnézett a fokosa után. Ott feküdt az a hárságyon, de az öreg úr nem
nyúlhatott érte. Ha most leteszi a kast, ahány méhecske van benne, az annyi
felé repül a világba! Akkor pedig ő nem kerülhet többé az asszony szeme elé.
De hát aki
egyszer Napóleonnál is hadakozott, annak csak bizsereg a lába, ha ágyúszót
érez. Legalább látni szerette volna Gergely apó, s nekilódult a kecskeméti
útnak. De nagy hamar meglassúdott, mert nagyon zsibongtak a kas oldalán a
méhecskék. S mintha mind azt zsibongták volna:
- Ha a rajt
elereszti kelmed, a szemem elé ne kerüljön!
Jó
félórányit ballagott, mikor egyszer csak nagy por keveredik az országúton.
- Nini, tán
itt a Haynau? - húzódott félre az árokba Gergely apó a rajjal.
Hát nem a
Haynau volt, csak a szele. Hat vasas német fogta körül a lekonyult orrú kiskun
legényeket, s hajtotta őket fütyörészve. Valami pléhgalléros tiszt
patallérozott előttük, aki elnevette magát, mikor a méhes öregembert meglátta
az árokparton. Hátra is fordult a bajtársaihoz, mondott is nekik valamit, amire
azok is elnevették magukat.
Bánhidy
Gergely nem hallotta, mit mondott a német. Ha hallotta volna, se lett volna
tőle okosabb, mert egy szót se értett madárnyelven. De azt megértette, hogy
őrajta mulatnak, s ettől egyszerre lángot vetett a képe. Kiugrott az árokból,
és elkáromkodta magát:
- Az
erre-arráját annak a krumplis nudlin hízott keresztapátoknak, hát hogy mertek
tik engem kinevetni?! - S azzal úgy vágta a méhkast a pléhnyakú fejéhez, hogy
az alul egyszerre kiszaladt a föld.
A német
először az arcába kapott - mire a kardjához kapott volna, akkorra már azzal az
öreg Bánhidy kommandírozott.
- Csülökre,
gyerekek! - ordított a kiskun legényekre.
A gyerekek
követték a jó példát. A hirtelen kavarodásban rávetették magukat a vasasokra,
elkapkodták a fegyverüket, s összevagdosták mind a hatot, s mindjárt el is
kaparták őket a buckák alá.
- No, most
már segítsetek összefogni a méheimet - vezényelte aztán Gergely apó. De hát
azoknak beszélhetett. Vállra kapták az öreget, s vitték haza diadallal, hogy
fölébredt rá álmából a Nagy utca. A fél város odagyűlt a Bánhidy-kúria elé, s
verték a nagykaput szörnyű lármával.
Mire azonban
megnyílt a kapu, s kilépett a ház úrnője a nagy lekvárkavaró kanállal, akkorra
a nemzetes úrnak nyoma veszett. Meglépett, ahogy a legények válláról leszabadult.
Halálra rémült a nagyasszony, s csak akkor mosolyodott el, mikor elmondták neki
a Bánhidy Gergely uram vitézkedése történetét.
- Fogjatok
hamar, gyerünk a kis tanyára!
Szép piros
hajnalon ért ki a nagyasszony, s a szép piros hajnalban Gergely úr csakugyan
ott szunyókált a méhesben. Ijedten rezzent fel, mikor a vendéget meglátta.
- Ejnye -
motyogta zavarodottan -, már éppen befogtam volna rajt. Éppen csak a királynő
hibádzott még, mikor fölébresztettek.
S Gergely
apó úgy, de úgy meg volt ijedve, hogy a nagyasszony sehogy se tudott haragos
képet vágni. Nevetve veregette meg az öreg hős piros arcát.
- Majd
otthon számolunk, apókám!
Otthon-e?
Mire hazaértek, annyi volt az ámbituson hordóban, csöbörben, vödörben a méz,
hogy alig tudtak tőle beférni. A Tarjányiak, Mócárok, Harmosok, Makárok minden
méhe Bánhidyéknak termette a mézet azon a nyáron, s a nagyasszonynak nem volt
miért számon kérni a nemzetes úrtól az elszalajtott rajt.