Tápiószele
ma sem valami nagy faluja Pest megyének, a szabadságharc idején pedig még
kisebb volt. Nem a háza volt kevesebb, hanem a népe. Aki magabíró ember volt,
az beállt honvédnak. Asszonyokon, gyerekeken, öregembereken kívül senki se
maradt otthon a bogárhátú házacskákban.
Annál
nagyobb volt az ijedtség, mikor egy reggel azzal szaladtak haza a
kanászgyerekek a mezőről:
- Jön az
ellenség! A vezérüknek rettentő nagy szakálla van. Úgy lobog a szélben, mint a
zászló.
Az asszonyok
jajveszékelve tördelték a kezüket, s bizonyára már a jajgatásukkal elijesztik
az ellenséget, ha az öregbíró rájuk nem parancsol:
- Nem
ürgeöntés lészen itt most, asszonyok, hanem harc, háború. Ki-ki vaslapátot,
sulykot fogjon a kezébe, avval köszöntse a kisajtóban a németet.
Maga az öreg
bíró is leakasztotta a szögrül a kaszát, s kegyetlen haraggal vagdosta vele az
orgonabokrokat, mikor egyszer csak megharsant a trombita a faluvégen.
- Uccu,
mákos! - rikkantotta el magát a bíró. - Hiszen ezek a mieink!
Nem németek
voltak azok, hanem a Damjanich vörössapkásai. Lobogó szakállú vezérük maga
Damjanich tábornok. Útban voltak Bicske felé. Oda várták vacsorára az
osztrákot, s ugyan igyekeztek, hogy le ne maradjanak a nagy dínomdánomról, ahol
acélgombócokkal, karddal muzsikálnak.
Azaz csak
igyekeztek volna, ha a szeleiek útjukat nem állják. De útjukat állták ám
tyúkkal, kaláccsal. A Templom tér zöld pázsitján terítettek nekik. Ott
telepedett le maga a tábornok is egy fölfordított hordón, valami kőszentnek a
lábánál. Ott fogadta a szeleieket, akik mindenféle ügyes-bajos dolgokban járultak
eléje. A szelei bíró például arra kért engedelmet Damjanichtól, hogy odaadhassa
az apai örökségét az osztráknak.
- Micsoda
kelmednek az apai öröksége? - nézett nagyot Damjanich a különös kérésre.
- Német
Andrásnak hívnak. De én mától fogva Magyar Andrásnak szeretném magamat hívatni.
Damjanich
jót nevetett a furcsa ötleten, s odafordult egy öregasszonyhoz, aki már rég ott
ácsorgott körülötte:
- Mi
járatban van, szülém?
Az meg nem
egyebet kívánt, mint hogy közelről megnézhetné: igaz-e az, hogy a Damjanich köpenyét
rostává lyuggatták már a golyók?
- Biz igaz,
lelkem - mosolygott a tábornok, s poros, kerek köpenyét szétterítette a földön.
Csakugyan több volt azon a lyuk, mint a posztó.
Nem telt
bele félóra, vagyont ért az a rossz köpönyeg. Teleszórták a szelei asszonyok
nyakba való gyönggyel, ezüst fülbevalókkal, aranygyűrűkkel. Kinek mi drágasága
volt, mind odahányta rakásra.
- A hazának
adjuk, fegyverre, katonára!
Az
öregemberek ritkaságképpen tartogatott ezüsthúszasokat, a gyerekek krajcárkákat
dobáltak a köpenyegre.
- Van már
hadi kincstárunk is - mosolygott a tábornok, s érezte, hogy könnybe lábad a
szeme. S bizony még sírva fakad a háborúk kemény hőse, ha egyszerre meg nem
nevetteti valami.
Öreg vak
koldus botorkált hozzája a templom sarka felől. Egyik kezében bot, avval
tapogatta az utat. A szájában furulya, azt sikoltoztatta a másik kezével.
Rongyos szűre sarkát egy lompos kutya ráncigálta előre, belekapaszkodva a
fogával.
- Nini, az
öreg Csiha be akar állni vörössapkásnak! - mondogatták a falubeliek.
A vak ember
szomorúan mosolygott, kivette a szájából a furulyát, és előrenyújtott kézzel
megállott Damjanich előtt.
- Szegény
koldus vagyok - kezdte halk, fájdalmas hangon, mire a tábornok egy ezüstpénzt
dobott a tenyerébe.
- Isten
megáldja kendet!
Az öreg Csiha
fakó orcája tűzbe borult. Szétnyitotta a tenyerét, s ujjai közül az ezüstpénz
csengve hullott a köpenyre. De most már a koldus hangja is úgy csengett, mint
az ezüst:
- Nem
alamizsnáért panaszkodtam, uram. Azért fáj a szegénységem, hogy én semmit sem adhatok
a hazámnak. Legalább tábornok úrnak szeretnék valami emléket adni. Fogadja el
tőlem a kutyámat. A Guruj kutyát.
Az emberek
kacagtak, a Guruj kutya neve hallatára gyanakodva hegyezte a fülét, Damjanich
maga is elmosolyodott:
- Jó ember,
mit csinálna maga a kutyája nélkül? Én meg mit csinálnék vele a háborúban?
- Ő a
legnagyobb kincsem. Jó szívvel adtam volna. Egyebem sincs - motyogta
zavarodottan Csiha, s kibotorkált az emberek közül. A Guruj kutya nem sértődött
meg a visszautasításra, inkább örült neki. Víg csaholással ugrándozta körül a
gazdáját.
A tábornok
pedig fölkelt, és körüljárta pihenő hadát. Ahogy kerül-fordul egyet, megint
előtte áll a vak koldus.
- Tábornok
úr - mondta reszkető hangon -, legalább a botomat fogadja el. Nagyon szép bot.
Farkasfej van a végire faragva.
Azzal
odanyújtotta a farkasfejes botot, amit Damjanich szelíden hárított el magától:
- Nem
fogadhatom el, jó öreg. Mire támaszkodnék azután, szegény világtalan? Nekem
lesz mire támaszkodnom, míg élek: jó kardom.
Ráütött
kardjára, s a kardcsörrenésre a vak ember ijedten rezzent össze.
- Pedig oly
szép farkasfej. Érzem a kezemmel, milyen szép lehet - botorkált odább
szomorúan.
Hanem azért
harmadszor is csak visszajött. Most már szinte sírva könyörgött:
- Tábornok
úr, legalább a furulyámat fogadja el! Valódi kőrisfa. Csontnyaka van neki. A
vége egy kicsit meg van hasadva, de ha összeszorítja az ember a kezével, nagyon
szépen szól.
Abban a
percben megdördült Bicske felől az ágyú. Damjanich kigyulladt arccal pattant a
lovára. A furulyát siettében a dolmánya alá dugta, éppen a szíve fölé. S
egy-két perc múlva már Bicske felé robogott a serege élén. Vak Csiha
boldogságtól ragyogó arccal integetett utána:
- Adjon neki
szerencsét a magyarok istene!
Adott is.
A bicskei
csatában az ellenség első golyója Damjanich tábornokot találta. A csaták hőse
hátrazökkent a nyeregben. A másik percben már kirántott karddal vágtatott
előre.
- Nincs baj,
fiúk! - nyugtatta meg elsápadt tisztjeit. - Csak megütött az az ostoba golyó,
de egyéb kárt nem csinálhatott. Megakadt valamiben.
Egy óra
múlva vége volt a bicskei csatának. Az osztrák fűbe harapott, vagy elinalt,
mint a nyúl. A vörössapkások kergették őket a tábori tüzek világánál egy
darabon.
Maga
Damjanich fáradtan heveredett le a tűz mellé. Ahogy ott könyököl, érzi, hogy
valami töri az oldalát.
- Ugyan mi
lehet ez? - gombolta ki nagy kíváncsian a dolmányát.
Vak Csiha
furulyája volt. Csontnyaka széttörve, benne a megakadt golyó. Az mentette meg
aznap a hadak oroszlánjának életét.