Szegesdi
Béni még jóval innen volt a húsz esztendőn, mikor Damjanich tábornok a szolnoki
csata előtt őt választotta ki segédtisztjének.
- Úgy
igyekezz, öcsém - veregette meg a piruló fiú vállát -, hogy mához egy évre
tebelőled is tábornok legyen.
Az ám, akkor
egy esztendőre hős Damjanich tábornok már a magyar szabadságharc vértanúja
lett. Szegesdi Béni pedig sárga-fekete zsinóros közbaka. Kétfejű sasos csákót
nyomtak a fejébe, s elküldték vitézkedni a szép Olaszországba.
- Ha eddig a
szabadságért harcoltál, most harcolj ellene!
Mert olyan
tűz a szabadság tüze, hogy amikor az egyik helyen eltapossák, a másik helyen
nyomban kigyullad. Amikor Magyarország már csendes volt, mint a temető, az
olaszok álltak talpra a szabadságukért. Zúgott, zsibongott az egész olasz föld,
mint a méhkas, s az osztrák katonák ugyancsak hordták az irhájukat az olasz
méhek elől.
Az osztrák
hadak vezérét Benedeknek hívták. Neki támadt az a gondolata, hogy az olasz
szabadságharcosokkal a magyar honvédeket kell szembeállítani. S csakugyan,
mikor Szegesdi Béni leérkezett, már akkor sok volt odalent a magyar ezred. Majd
agyon is szorongatták az ifjú vezért ölelésükkel a régi bajtársak.
- Hozott
Isten, Béni pajtás, de jókor jöttél! Érik a búza, csak kaszálni kell.
Szegesdi
Béni megcsóválta a fejét.
- Én ugyan
kardot nem rántok az olasz ellen. Neki csak olyan drága a szabadsága, mint
nekünk volt a mienk.
Csendes esti
pihenőkön, lobogó pásztortüzeknél nemhiába fogta pártját Szegesdi az
olaszoknak. A magyar ezredek lassanként mind elkedvetlenedtek a harctól. Ha
csatát álltak, csak úgy tessék-lássék módra hadonásztak egy kicsit, hogy sok
kárt ne tegyenek az olaszban. Mikor pedig ezt is megunták, hamarosan hátat
fordítottak, akármennyire nehezükre esett is.
Csata csata
után veszett el, a tábornokokat ette a szégyen, a magyar katonáknak azonban
tetszett a dolog nagyon.
- A
magyarokért állnak bosszút az olaszok - mondogatták egymás közt, s könnybe
borult szemmel fordultak a messze kelet felé, amerre nagy seregekben költöztek
haza a fecskék, gólyák.
- Ó de jó
nektek, akik már holnap ilyenkor a Tisza vizében nézitek magatokat! Jaj, mi
sose szabadulunk innét! - sóhajtott Szegesdi Béni.
Pedig
hamarabb megszabadult, mint gondolta. Másnap délben valami Gajtó nevű falucska
határában összetalálkoztak az olasz táborral. Először az osztrákok mentek a
tűzbe, de biz azokat hamar megszabdosták, meg is szalajtották.
„Ha ti
szaladtok, mi bizony tiértetek le nem kaszaboltatjuk magunkat” - gondolták a
magyar ezredek, s ők is hátat fordítottak az olaszoknak.
Volt is ott
olyan futás, hogy Benedek tábornoknak minden haja szála égnek meredt tőle.
A futók közt
volt Szegesdi Béni is, s mosolygott szép csendesen a szőke bajuszkája alatt,
míg egyszer csak a nagy tolongásban lemaradt a fejéről a csákó.
- Hohó,
talján - kiáltotta el magát -, már csak a csákómat visszaveszem tőled!
Azzal sarkon
fordult, szembe az olaszokkal, akik meghökkenve néztek a kigyulladt orcájú
vitézre. Nem tartott ez csak egy szempillantásig, mert akkor rendet vágott
köztük Szegesdi Béni kardja.
- A
csákómat, a csákómat! - kiáltotta nekitüzesedve. - Hé, fiúk, szerezzük vissza a
csákómat!
A Béni
cimborái ugyan nemigen tudták, hogy miért olyan becses az a kétfejű sasos
csákó, de a legjobb pajtásukat nem akarták cserbenhagyni.
Egyik magyar
ezred a másik után fordult vissza, őtőlük az ellenség is bátorságra kapott, s
félóra múlva nyúl lett az agárból. Olasz katonának híre se volt a mezőn; ki
otthagyta a fogát, ki elfutott, amerre látott.
Ez volt a
híres gajtói csata, az első, amit megnyertek az osztrákok az olasz háborúban. A
csata igazi hősét, Szegesdi Bénit összevissza vagdosva vitték be Benedek
tábornok sátrába. Maga a vezér igazgatta a feje alját, ő rakta lázban égő
homlokára a kötést, s meg-megcirógatta a szemébe csapzott szőke haját.
- Milyen
gyerek, és mekkora hős!
Azzal
levette kabátjáról a maga gyémántcsillagos érdemrendjét, s rátűzte a közember
vászonzubbonyára. Az pedig minderről nem tudott semmit, csak szorongatta
kezében a véres, poros, összetaposott csákót. Mikor pedig azt nagy erősen
kivették a kezéből, akkor befelé fordult, és csendesen elaludt.
Napáldozattájon
ébredt föl, s eleinte értetlenül nézte a vezéri sátort, a sok fényes ruhájú
tisztet. Utoljára odatévedt a tekintete a zubbonyán levő rendjelre. Ebből
mindent megértett, s arcán pirosság gyulladt ki. Bekötözött kezével letépte a
gyémántszalagot, s ledobta a földre.
- Vegyétek
vissza - mondta rekedten -, nem azért tettem! Nem kell, ami a tiétek. A
csákómat adjátok ide!
Odaadták
neki a csákóját, s egyszerre elcsendesedett, ahogy azt a szívére tehette. Szép,
szelíd arca mosolygósra változott, amikor megszólalt:
- Magyar
föld van benne. Az édesanyám sírjáról...
Ez volt az
utolsó szava, azzal elaludt szép derülten, s föl se ébredt többet. A tábornok
maga bontotta föl a csákót: kettős tetejében egy vászonzacskócska volt, abban
egy marék barna homok, egy-két száraz pipitérvirággal.
Mikor
eltemették, a zacskócskát a feje alá tették. A gajtói hős idegenben is magyar
földön alussza örök álmát.