Sok
nagyúrnak a nevét elnyelte az idő, aki a Mátyás király udvarában pusztította a kenyeret,
de a János remetéét nem nyelte el. Pedig az bizony nem sokat koptatta a budai
Vár aranyos küszöbét. Kint remetéskedett a budai hegyek közt, azok közül a
legmagasabbat máig is őróla nevezik János-hegynek.
Afféle
mezítlábas remete volt az a János, mégis fél ország tele volt a hírével. Azt
tartották róla, hogy ésszel van tele a feje búbjától a lába ujjáig. Még maga
Hollós Mátyás is szívesen beszédbe ereszkedett vele, ha a barlangja körül
vadászgatott, pedig ő nemigen szokott észért a szomszédba menni.
Egyszer a
szemére is térítették az udvari urak a János remetéhez való jóindulatát.
- Miért van
az, urunk, hogy mindnyájunknál többre tartod azt a fatalpú remetét? - kérdezték
tőle zúgolódva.
- Azért,
mert több esze van, mint mindnyájatoknak együttvéve - nevette el magát a
király. Fölzúdultak erre az urak, mint a kifüstölt darazsak. Maga Mátyás is
megbánta a nagy őszinteséget. Tréfával akarta elütni hívei bosszúságát.
- Tegyünk
egy próbát, urak! Idehozatom János remetét, hadd látom, ki tudtok-e fogni rajta!
El is ment
az aranyos hintó János remetéért, vissza is jött az aranyos hintó, de János
csak mögötte ballagott. Azt mondta, nincs ő megsántulva, hogy kocsin járjon.
- Lenyelem a
fejem, ha csúffá nem tesszük ezt az együgyű embert - súgta oda az udvari kapitány
az udvari könyvtárosnak, ahogy a budai remetét meglátta.
Jánosnak
csakugyan olyan ábrázata volt, mint aki háromig se tud olvasni. Kopott ruhája
kirojtozódott, kötéllel volt átkötve a derekán, borzas hajában egy-két
szénaszál is bujkált, a szemét pedig ijedten sütötte le, mikor a sok nagyurat
meglátta.
- Ne félj,
szolgám - bátorította a király nyájasan -, azt akarják kipróbálni az urak,
mekkora a tudományod.
De bizony
János erre a biztatásra sem mert föltekinteni, s a nagy tudományú udvari püspök
szinte restellt vele szóba állni. Csak úgy félvállról vetette oda neki a
kérdést:
- Hát azt
tudod, ugye, atyámfia, hogy az Úristen mindent megtehet?
- Nem lehet
biz az, püspök atyám - vágott közbe alázatosan János.
Lett erre
nagy zúgás, maga Mátyás is összeráncolta a homlokát, a püspök pedig haragosan
kérdezte:
- Hát mit
nem tehet meg az Úristen?
- Hegyet
völgy nélkül ő sem teremthet - felelte szelíden János. De úgy hátrahúzódott
erre a püspök úr, mint aki nagyon szeretné, hogy senki se lássa meg. Annál
biztosabb volt a dolgában az udvari könyvtáros. Az olyan kérdést adott, amire
maga se tudott volna felelni:
- Azt mondd
meg, te remete, hol van a világ közepe?
- Éppen itt,
ahol állok - felelt meg János -, ha nem hiszed, uram, mérd utána!
A tudós
könyvtáros úgy ellépkedett, mintha mindjárt meg akarná lépni a világ közepét.
Annál hányavetibben állt elő az udvari kapitány.
- No,
remete, én könnyűt kérdezek tőled. Olyant, amit mindenki tud. Azt mondd meg, mi
a különbség köztem meg a lovam közt?
- Semmi se,
uram - felelte a remete gondolkozás nélkül.
Lett erre
olyan nevetés, hogy a püspök úr is megbékült meg a tudós könyvtáros is, csak a
várkapitány kapkodott a kardjához.
- Sose
bántsd azt a gyíklesőt, hívem - ütött a vállára Mátyás -, inkább a kést, villát
forgassuk helyette.
Azzal az
egész udvar bevonult a nagy márványos ebédlőbe, hol csupa arannyal volt
fölterítve a nagy diófa asztal. Jutott ott hely mindenkinek, Jánosnak éppen a
király mellett.
- Fogj
hozzá, szolgám - merítette Mátyás a suhantott levesbe az aranykanalát -, minden
becsületes ember megeszi a levesét.
Ette volna
ám szegény János, ha kanala lett volna, csakhogy azt elfelejtettek neki adni.
Mégpedig szántszándékkal felejtették el, ahogy a sok nevetésre görbült szájról
látta. Arra aztán ő is elnevette magát, kétfelé tört egy kalácscipót, kiszedte
a fejér belét, a hajával meg úgy bekanalazta a drága jó levest, hogy öröm volt
nézni.
Hamarább
készen lett, mint a többi az aranykanállal. Akkor aztán szépen kétfelé
szakította a cipóhajat, és utánaküldte a levesnek:
- Minden
becsületes ember megeszi a kanalát - hunyorított oda a királyra.
De senki se
tudott ott többet enni a nagy nevetéstől, s attól fogva senki se vetette
szemére Mátyásnak, hogy olyan sokra becsülte a nagyeszű János remetét.