Gyöngyös
város ma is híres városa az országnak, de a Mátyás király idejében még híresebb
volt. Mégpedig arról volt híres, hogy sehol az országban olyan foszló bélű
selyem cipót nem tudtak sütni, mint ott. Maga a király is alig tudott vele
eltelni, mikor legelőször ott járt. Meg is kérdezte a bírót, hogy minek hívják
azt a várost, ahol ilyen tündérnek való kalácscipót tudnak sütni az asszonyok.
- Biz ezt,
királyom, Göröngyösnek hívják - vallotta egy kicsit restelkedve a bíró.
- No, ezután
Gyöngyös legyen a neve - parancsolta meg a király, és mindjárt belekészíttetett
egy gyöngyösi cipót a vadásztarisznyájába. Azt azzal a kívánsággal adta otthon
oda a királynénak, hogy másforma kenyér sose kerüljön többé az asztalra.
Maga gyúrta,
maga szakajtotta másnap a királyné a kenyeret, még tán a sütőlapátra is maga tette
rá, de azért csak nem olyan volt az, mint a gyöngyösi cipó.
- Kéz után
keletlen, lapát után sületlen - csóválta meg Mátyás a fejét, s egy hét múlva
már megint benézett Gyöngyösre cipót enni. De már akkor nem egyedül ment ám,
hanem minden vadásztársát magával vitte, akikkel együtt kergette a Mátrában az
őzeket.
- Gyertek,
urak, nézzétek meg, mit tudnak a gyöngyösiek - biztatta őket.
Meg kell
adni, hogy a gyöngyösiek kitettek magukért. Bíbor ponyvából húztak sátrat a
nagy templom előtt, aranytálcán hordták föl a sok hízott libát, selyemabroszba
rakták a friss cipót, maguk meg csak a kerítés mellől nézték, hogy töltik
kedvüket a nagyurak.
No, azt meg
kell adni, hogy azok is kitettek magukért. Öröm volt nézni, milyen jó étvággyal
hányták a sok ételt a gallérjuk mögé.
Hanem azért
a királynak mégis megakadt a torkán a selyem cipó, mikor egy kopasz fejű
vénembert meglátott a sokadalomban.
- Nini,
Bálint tanítómester, te vagy az?! - ugrott hozzá, s úgy megölelgette, hogy
mindenki elbámult bele.
Bálint
gyermekkori tanítómestere volt Hunyadi Mátyásnak. Gyönge kezében ő igazgatta
valamikor az írónádat.
- Bizony,
neked köszönhetem, hogy most királyi pálcát forgatok a kezemben - húzta oda a
király az asztalhoz Bálintot. - Csakhogy rád találtam, többé meg se válok tőled!
Viszlek magammal Budára udvarmesternek.
No, egyéb se
kellett a jámbor öregnek ennél a biztatásnál. Úgy felugrott ijedtében, hogy
Mátyás alig bírta visszatessékelni a helyére.
- Jaj, uram
király, nem való vagyok én olyan nagy urak közé! - mondta szabadkozva. - Ki
viselné akkor gondját a méhecskéimnek meg a fodormentavirágaimnak?
- No, jól
van, Bálint tanítómesterem - nyújtott neki kezet Mátyás -, akkor én látogatlak
meg téged minden hónapban.
Bálint örült
is ennek nagyon, hanem bezzeg elszomorodtak a gyöngyösiek.
- Mi lesz
belőlünk, ha minden hónapban meg kell vendégelni a királyt egész udvarával? -
dugták össze a fejüket tanakodva. Utoljára aztán Bálint mesterhez fordultak
tanácsért.
- Okos ember
vagy te, a királynak is te voltál a mestere, taníts ki minket is - mondták
neki.
Bálint barát
pedig összehúzta a szemöldökét, aztán azt mondta a gyöngyösieknek, hogy nem
lesz semmi baj se, csak egy lovat szerezzenek neki.
Azzal kapta
magát, föllovagolt Budára, ahol a király nagyon megörült neki.
- No,
szolgám, mégis meggondoltad a dolgot, ugye? - akasztott le mosolyogva a falról
egy aranyláncot.
- Nem az
kell nekem, uram - szabódott Bálint -, hanem törvény kellene.
- Micsoda
törvény?
- Olyan
törvény, hogy Gyöngyösön mindenki a maga kenyerét egye.
- No, az nem
sokba kerül - mosolyodott el a király, s mindjárt megíratta a törvényt az íródeákjával,
aranypapírra, ezüstbetűkkel, de már a pecsétet a maga kezével nyomta rá, aztán
pedig átnyújtotta a barátnak.
- Használd
egészséggel addig is, míg meglátogatlak.
No, arra nem
soká kellett várni, mert egy hét múlva Gyöngyösön volt Mátyás egész háza
népével, s az volt az első szava, hogy kisült-e már a gyöngyösi cipó?
- Most nem
szolgálhatunk vele - nevette el magát a bíró. - Azt mondja a törvény, hogy
mindenki a maga kenyerét egye.
Nem szólt a
király semmit, de úgy elváltozott a színében, mikor a lovára pattant, hogy a
bíró egyszerre kétrét görnyedt ijedtében. Marasztalta volna is most már a
királyt tyúkkal-kaláccsal, de az csak nyargaltában szólt vissza, akkor is csak
annyit:
- Ne félj,
bíró, visszajövök még!
Vissza is
jött, de a fekete sereg élén, körülfogatta a várost katonáival, és kiadta a
parancsot, hogy kő kövön ne maradjon benne, mert csúfot mert űzni a király
személyéből.
Volt is nagy
ijedelmük a gyöngyösieknek. Egymás sarkát taposta a király előtt a sok
kegyelemkérő követség.
- Se
irgalom, se kegyelem! - intette el őket maga elől a király. Szegény gyöngyösiek
megint az öreg Bálinthoz fordultak segedelemért.
- A te
szavadra hajlik a király - könyörögtek neki. - Ha te megkérleled, megkegyelmez
a városnak.
Bálint
mester nem is sokat kérette magát. Fölvette az ünneplő ruháját, és kiballagott
a táborba. De alig lépett ki a város kapuján, mikor már hallotta a király
szigorú szavát.
- Ne fáraszd
magadat, Bálint barátom! Királyi szavamra fogadom, hogy nem teljesítem a
kérésedet!
- Már én
arról se tehetek, uram király - borult eléje az öreg. - Én még csak arra
kérlek, úgy pusztítsd el ezt a várost, hogy kő kövön ne maradjon benne!
Mátyás
nagyot nézett, aztán olyant kacagott, hogy egyszerre megvidámodtak bele a
gyöngyösiek.
- No, Bálint
mester, te szépen kifogtál rajtam! - emelte fel az öreget. - Ne félj, nem
teszek most már semmi kárt a városotokban, csak a selyem cipót ne sajnáljátok
többé tőlem!
Csaptak is a
kibékülés örömére olyan lakomát, hogy belefáradt az evésbe a fekete sereg. S
másnap olyan szekér aranyat küldött Mátyás a gyöngyösieknek, hogy még a kuckóba
is jutott belőle. Akkor kerekedett szárnyra az a közmondás, hogy jó világ van
Gyöngyösön, mert ott még a kutya is gyöngyösen jár.