A
kaliforniai pima indiánok öregjei mesélik.
Valamikor
nagyon régen fakó és csúf volt a kis Motacill-madár tollazata. Volt egy kék
vizű, nyugodt tükrű tó, melybe nem ömlött se folyó, se patak. A madár négyszer
megfürdött ebben a tóban, négy egymást követő reggel ereszkedett le a tó
vizére, s így énekelt:
Kék a tó tükre, kék és csillog,
kék vízben fürdetem szárnyaimat,
kékre festi a tollaimat.
kék vízben fürdetem szárnyaimat,
kékre festi a tollaimat.
A negyedik
reggelen kihullt a Motacill-madár minden tolla, csupaszon állt a tó partján. Ám
az ötödik reggelen, mikor ismét megmerült a vízben, mire a partra ért, szép kék
tollai nőttek. Míg a Motacill szárnyaival csapkodva fürdött, a partról leste a
prérifarkas. Legszívesebben ráugrott volna a madárra, hogy elfogja, ám a farkas
retteg a víztől. Az ötödik reggelen megszólította:
- Miként
lehetséges, hogy hajdani fakó tollazatod helyett most ilyen ragyogó kék
tollruhát viselsz? Minden madárnál szebb lettél, örül a szem, ha csak rád
tekint. Hej, de jó volna, ha én is ilyen szépséges kék irhát viselhetnék!
A
prérifarkas irhája akkoriban zöld volt. A madár így válaszolt:
- Fürödj meg
négyszer a kék vizű tóban, s fürdés közben énekelve kérd a tavat, fesse kékre
az irhádat.
Így is
történt. Négyszer fürdött meg a prérifarkas a kék vizű tóban, negyednapra
csupasz lett, az ötödik fürdés után meg ragyogó kék irhával lépett a partra,
éppen olyan kék volt, mint a kis madár, a Motacill.
Nagyon
büszke lett a prérifarkas, büszkén járt föl alá, s egyre leste, vajon az
árnyéka is kék-e most, hogy kék irhával jár-kél. Míg az árnyékát leste, nem
nézett a lába alá, meg is botlott egy kidőlt fatörzsben, föl is bukfencezett,
meghempergett a fakószürke porban, szürke lett, porszínű maradt mindörökre.
Manapság már
csak szürke irhájú prérifarkas járja a világot.