Réges-régen,
még az idők kezdetén, élt egy indián asszony az északnyugati partvidéken. Sokan
kérték feleségül, de egy legény sem kellett neki, csak arra vágyott, hogy a Nap
felesége legyen. Elhagyta hát a törzsét, és elindult, hogy megkeresse a Napot.
Hosszú vándorlás után elérkezett a Nap házához, és valóban a Nap felesége lett.
Később gyermeke született: a gyermek nagyon gyorsan nőtt, születése után már
második nap járni és beszélni tudott.
Ez a gyermek
egy idő múlva így szólt anyjához:
- Szeretném
látni a földi nagyszüleimet, szeretném látni a te anyádat és apádat.
Sírni
kezdett a gyermek, ettől pedig az asszonynak is honvágya támadt.
Mikor a Nap
látta, hogy felesége milyen szomorú, és a fia is szeretné látni a földi
nagyszülőket, azt mondotta:
- Lemehettek
a földre meglátogatni az embereket. Ereszkedjetek le a szempillámon.
A szempillái
ugyanis a napsugarak voltak, amelyek lenyúltak egészen az asszony otthonáig,
ahol a földi rokonok éltek.
A kisfiú
elégedetten élt, a falubeli gyerekekkel játszott. Rossz gyerekek azonban
gúnyolni kezdték, és azt mondták:
- Te csak
egy jöttment fattyú vagy, nem is ismered az apádat.
Akkor a
gyermek elbúsult, anyjától íjat és nyilat kért. Megkérdezte édesanyja, hogy
mire jó ez. A kisfiú a nyílvesszőket az ég felé irányította. Az első nyíl az
eget érte, és a levegőbe fúródott, a második nyíl az elsőhöz csatlakozott, és
így ment egészen addig, amíg a nyílvesszőkből hosszú lánc keletkezett, amely az
égtől addig a helyig ért, ahol a fiú állt. Akkor fölkúszott a láncon, s
megtalálta a Nap házát. Elpanaszolta Nap-apjának, hogy a földi fiúk gúnyolták,
és arra kérte, hadd hordozhassa egyszer ő a Napot.
De édesapja
azt felelte:
- Nem
teheted ezt, fiam. Kora reggel és estefelé kis fáklyákat hordok, de délben nagy
fáklyákat viszek. Fiatal vagy, és nem bírod el a nagy fáklyát.
A kisfiú
azonban nem hagyta nyugton apját. Akkor a Nap odaadta a fáklyákat fia kezébe,
és figyelmeztette, hogy nagyon gondosan kövesse az utasításokat, amelyeket tőle
kapott.
Másnap korán
reggel elindult a gyermek a Nap útján, és vitte magával a fáklyákat. Azonban
hamarosan türelmetlen lett, és egyszerre gyújtotta meg az összes napfáklyát.
Hirtelen
nagyon meleg lett; a fák égni kezdtek, a madarak a vízbe ugrottak, hogy megmeneküljenek,
a víz azonban felforrt. Az anyja, aki észrevette a veszélyt, betakarta
embertársait takarójával, és így megmentette őket.
Az állatok a
kövek alá bújtak: a hermelin egy lyukba bújt, csakhogy ez nem volt elég nagy,
úgyhogy farkának a hegye kimaradt a lyukból. Ezt megégette a Nap, és attól az
időtől kezdve a hermelin farka fekete.
A hegyi
kecske jól elbújt egy barlangban, így az ő szőre fehér maradt. Azokat az
állatokat, amelyek nem bújtak el gondosan, megperzselte a Nap, és azóta
feketék; de az alsó részükön, ahol nem érte őket a Nap, fehér maradt a szőrük.
Amikor a Nap
látta, hogy mi történt, így korholta a fiát:
- Miért
tetted ezt? Azt gondoltad talán, hogy jobb lesz az élet, ha nincs több ember a
földön?
Annyira
haragudott a Nap, hogy ledobta az égből a fiát, és azt mondta:
- Ezentúl
nyérc lesz a neved, és büntetésből sok ember fog vadászni rád.