Egyszer egy
kis veréb magányosan búslakodott a fészkén, sírdogált, mert várta, de hiába
várta a párját, az csak nem tért haza. Odaszállt hozzá egy holló, és
megkérdezte:
- Miért
sírsz, veréb?
- Siratom a
páromat, elszállt, és nem tért haza. Nagyon szerettem őt, mindig pompás kukacokkal
etetett engem.
- Ne
búslakodj tovább, inkább gyere hozzám feleségül. Nézd, milyen szép nagy csőröm,
milyen hosszú szakállam van, és nézd, milyen előkelően tudom forgatni a
fejemet! És látod, milyen széles a szárnyam? Ha feleségül jössz hozzám, a
szárnyam alatt alhatsz, s finom falatokkal etetlek.
- Nem leszek
a feleséged. Nem tetszik nekem a nagy csőröd, a hosszú szakállad, sem ahogy a
fejedet forgatod! Nem akarok a szárnyad alatt aludni, nem akarok tőled finom
falatokat!
A holló
elszállt, megkereste a vadludakat. Úgy érezte, nem lesz nyugta, míg feleségre
nem talál. De a vadludak megriadtak és szétröppentek, mikor meglátták a hollót;
mire odaért, már csak két vadliba tollászkodott a parton. Így szólt a holló a
vadludakhoz:
- Feleségül
kértem egy ostoba verebet, de az nemet mondott. Szívesen feleségül vennélek
benneteket!
- Rosszkor
jöttél, holló - mondták a vadlibák. - Éppen most indulunk nagy útra, átkelünk a
tengeren.
- Veletek
megyek - örvendezett a holló.
- Ugyan hogy
jöhetnél velünk? A tengeren most nem úszik jéghegy, hol pihennél hát meg
útközben? Te nem tudsz leszállni és a víz tükrén lebegni, ahogyan mi pihenünk
útközben!
- Akkor is
veletek tartok! Majd a levegőben pihenek!
Nyomban
feleségül vette a két vadlibát, s mikor azok felröppentek, elszállt velük a
holló is. Hármasban röpültek egy ideig, de aztán a holló fáradt lett, nagyon
fáradt.
- Gyorsan,
gyorsan! - kiáltozott rémülten. - Csináljatok valamit, hogy leszállhassak, megpihenhessek!
Álljatok egymás mellé, símuljatok egymáshoz a vízen!
A két
vadliba feleség úgy tett, ahogy a holló mondta. Egymáshoz símultak a tenger
tükrén, a holló meg rájuk telepedett s elaludt.
Közben a
vadliba feleségek meglátták, hogy társaik egyre messzebb és messzebb szállnak
fönt a magasban. Lerázták hátukról az alvó hollót, s ők is felröppentek, mentek
a társaik után.
- Jaj nekem!
- rikoltozott a holló. De többet aztán nem szólt, nem szólhatott, mert
elmerült, a tengerbe fulladt. Ennek a hollónak a szelleméből lett az első
tengeri holló, mely már a víz színén is meg tudott pihenni, ha hosszú útjában
kifáradt.