Két legény
ugyanazt a leányt szerette. Az egyikük gőgös, kiállhatatlan alak volt, a másik
szegény, becsületes fiú. A leány szerette volna megtudni, hogyan gondolkodnak
igazában a szívük mélyén. Mert a leány előtt a gőgös is nagyon összeszedte
magát, s így a lány nem tudta, igazában hányadán is áll vele.
Ezért aztán
egy este jól beburkolózott a kendőjébe, és a fiúk ablaka alá ment hallgatózni.
Először a
szegény legény ablaka alá állt. Öröm volt látni, ami ott a szeme elé tárult. A
fiú szerényen és nagy egyetértésben ült édesanyjával az asztalnál, és
répalevest ettek. Szépen beszéltek egymással, és derűs vidámság árasztotta el
az otthonukat.
Ezután a
gőgös legény ablakához ment a leány, de attól, amit ott látott, bizony még az
epéje is felforrt. Ott ugyanis a fiú szidta a szegény anyját, ocsmány szavakat
szórt a fejére, s végül még meg is verte, mivel nem tudott neki vacsorát adni.
A szegény asszony sírva mondta:
- Az
életemet is szívesen odaadnám azért, hogy valamit adhassak neked enni, bárcsak
lenne valami élelem a házban. De hát semmi egyeben nincs, csak ez a kovász!
Mikor aztán
a fiú kitombolta magát, végül fogta a kovászt, és éhesen falni kezdte az asztal
sarkán, miközben anyja a tűzhelynél ült és sírt. A leány éppen eleget látott.
Ha módjában áll, hát legszívesebben széttépte volna ezt a szívtelen gonosz
fiút.
Másnap este
bál volt, ahova elment a gőgös legény is, meg a szegény is. A gőgös lenézően
végigmérte a szegény fiút, folyton a lánnyal sétált, és előkelő dolgokról
beszélt neki. A szegény fiú ezalatt szerényen meghúzódott egy sarokban, és csak
néha emelte tekintetét a leányra, de úgy érezte, hogy az a szívébe lát, és
megérzi, milyen igaz szívvel szereti őt.
Mikor aztán
a zenekar rázendített, a gőgös fiú táncba vitte a leányt, aki nem valami
szívesen tartott vele, és ahogy ott forogtak, ezt énekelte a fiú fülébe:
Mint a borz, büdös vagy,
Esténként kovászt falsz!
Esténként kovászt falsz!
A legény ezt
hallva elsápadt, majd belesárgult a szégyenbe, mert rájött, hogy a leány
mindent tud. Hirtelen sarkon fordult, és otthagyva a leányt, úgy rohant ki a
bálteremből, mintha üldöznék.
A szegény
fiú sokáig nézett a leányra, és nem tudta, merje-e táncra kérni vagy sem. Végül
összeszedte minden bátorságát, hogy felkérje. A leány boldog volt, mosolyogva
jött oda hozzá, kézen fogta, és öröm volt kettőjüket nézni, ahogy járták körbe
a táncot. Miközben ringtak a zene ütemére, a leány ezt énekelte a fiú fülébe:
Lábunk vígan táncot rop;
Répaleves édes volt!
Répaleves édes volt!
Ezt hallva, a legény elszégyellte magát, azt gondolván: „Ez a leány tudja,
hogy milyen szegény vagyok!” -
és azzal el akart menni. A leány azonban erősen fogta a kezét, és azt súgta
neki:
Én a tied,
Te az enyém.
Mindhalálig
Szeretlek én!
Te az enyém.
Mindhalálig
Szeretlek én!
Nemsokára
megtartották az esküvőt, és víg lakodalmat ültek. Ott volt a Hangya Jani is a
Szögel utcából, ahol cérnával vágják a kenyeret; a szitán át forró levest
öntöttek a fejére, azóta kopasz. A Szegleti Miskának meg egy combbal - vagy
tudom is én már igazából -, talán egy velős csonttal, akkorát vágtak a lába
szárára, hogy azóta is sántít belé:
Még az uborka is ott volt,
Utána futott a sánta,
Itt a mesémnek a vége,
Ha nem hiszed, járj utána!
Aki jobban tudja,
Mesélje el újra!
Utána futott a sánta,
Itt a mesémnek a vége,
Ha nem hiszed, járj utána!
Aki jobban tudja,
Mesélje el újra!