Egy
szénavári embernek volt egy fia, az mindig hazudott, valahányszor csak szóra
nyitotta a száját, ezért az apja nagyon röstellte magát, adott hát neki néhány
krajcárt, és elküldte világgá. A fiú nem bánta, ment, ment, és egyszer csak elért
a nagyszöllősi malomhoz. Ott látott egy molnárlegényt, aki állt és a garatba
nézett. Nyomban megkérdezte tőle:
- Nem sodort
erre a víz egy nagy malomkövet?
- Ej,
dehogyisnem! - felelte a molnárlegény -, fogtam is a fejszémet, belevágtam, és
ki akartam halászni, de hiába, mert a víz sodra magával vitte.
- No, mi
aztán jól összeillünk - mondta a szénavári a nagyszöllősinek. - Gyere, menjünk
együtt szolgálni!
Így hát
elindultak együtt, s nemsokára beértek a városba, ahol elszegődtek egy úrhoz.
Egyikük az urat, másikuk az úrnőt szolgálta.
Egy nap az
úr elment hazulról a szolgájával együtt, megmutatta neki a tornyot, és így
szólt hozzá:
- Láttál-e
már valaha életedben ilyen magas tornyot?
- Hát hogyne
láttam volna! A miénk még magasabb, egészen az eget veri rajta a kakas, és
csillagokat csipeget!
- Hazudsz!
- Kérdezd
csak meg a barátomat!
Hazaérve az
úr menten megkérdezte a másik szolgát is, aki teljes komolysággal így
válaszolt:
- Igen, ez
igaz. Ez azonban még mind semmi. De nálunk van egy torony, éppen az ükapám
tette fel rá a gombot. Az olyan magas, de olyan igen magas, hogy még! Csak
egyet mondok erre: az öregapám ledobott a tetejéről egy fejszét, és mire az
földet ért, a vasa berozsdásodott, a nyele meg elkorhadt.
Az úrnő nagy
kalácsot sütött egy másik alkalommal, és megkérdezte a szolgájától:
- Tud-e a te
anyád ekkora kalácsot sütni?
- Már hogyne
tudna! Még sokkal nagyobbat is. Egyszer akkorát sütött, hogy az egész szomszédság
nem volt képes elmozdítani a helyéről emelőfákkal sem!
- Hazudsz -
mondta az úrnő.
- Kérdezze
csak meg, asszonyom, a szolgatársamat!
Az éppen
akkor lépett be az ajtón, így hát az úrnő nyomban feltette neki a kérdést, mire
az nagy komolyan így felelt:
- Ez bizony
igaz. De ez még mind semmi. Az én anyám egyszer akkora kalácsot sütött, hogy
csupán abból, amit a széléről lekapart, tizenkét konda valamennyi disznaja
jóllakott!
Erre az
asszony kiment a kertbe, és magával vitte a szolgáját.
- Láttál-e
már életedben ekkora kertet?
- Jaj, még
sokkal nagyobbat is! Az én anyámnak van egy kertje, az pontosan kétszer ilyen
nagy, és abban egy akkora káposztafej, amelyik akkorára nőtt, hogy a levelei
kilógnak a kerítésen!
- Hazudsz!
- Ha nem
hiszi, hát kérdezze meg a barátomat!
Amikor
visszaértek az udvarra, éppen ott állt az úr szolgája, és az asszony menten
megkérdezte tőle, igaz-e, amit a szolgája állított?
- Ez bizony
színigaz - mondta az nagy komolyan. - De ez még mind semmi! Az én anyám
kertjében is termett egy nagy káposztafej, el sem tudja képzelni, hogy az
mekkora volt! Csak azt az egyet mondhatom, hogy odajött egy csapat sátoros
cigány, azok annak a tövénél ütötték fel a sátraikat, és ott laktak, de mégis
olyan messze voltak egymástól, hogy meg nem hallották egymás hangját, amikor a
vasat verték, vagy az asszonyaik civakodtak.
Az úr és az úrnő
ezt már nem bírták tovább, mind a két szolgának felmondtak, kijelentvén:
- Eredjetek!
Igazán semmi szükség arra, hogy dolgozzatok, hiszen a hazugságaitokkal sokkal
többre viszitek az életben!