Hendók
mester a Mátyás király legkedvesebb íródeákja volt, Busa deák pedig a Hendók
mester leghaszontalanabb szolgája. Hendók mesternek négyszögletes kis feje
volt, összeszorult benne a sok tudomány, Busa deáknak nagy buksi feje, abban
meg szétszaladt az a kis ész is, ami kerülközött benne.
Akkor még
más világ volt, mert még akkor nem volt ábécéskönyv. Azért nem volt pedig
ábécéskönyv, mert még nem tudtak könyvet nyomtatni, hanem ha valami okos ember
írt valami szép könyvet, azt a tudós emberek szépen lekörmölgették ízről ízre,
betűről betűre.
Mivel pedig
ilyen tudós emberek abban az időben kevesen voltak, igen nagy volt az ő
becsületük. Különösen nagy volt pedig Hendók mesteré, aki a kutyabőrből készült
papirosra olyan szép kerek betűket pingált lúdtollal, hogy majd legurultak
onnan. De még tán le is gurultak volna, ha Hendók mester olyan szép tuli-tarka
rózsákat, tulipánokat, szarvasokat, madarakat nem pingált volna a papír
szélére, amilyeneket erdőn-mezőn sohase látni. S éppen azért nem kívánkoztak
sehova se a gyönyörű betűk, mert ilyen szép társaságot úgyse találtak volna
máshol, mint a Hendók mester könyveiben.
Mivel ez a
Hendók mester ilyen nagyon tudós férfi volt, Mátyás király nagyon szerette a
keze munkáját s arannyal váltotta be a királyi könyvtárba. Megengedte neki,
hogy mind a két füle mellett hordhasson egy-egy kihegyezett lúdtollat, mely
engedelemre büszke is volt Hendók mester.
- No, az nem
nagy sor - pittyesztette el a száját Busa deák -, nekem két lúdtoll helyett
egész kócsagszárnyam van. Csakhogy nem a fülem mellett hordom, hanem a
süvegemen.
- Bizony,
Busa deák, látszik, hogy nem jártál ott, ahol a tudományt osztogatják -
pirongatta Hendók mester.
Busa deák
erre nagyot rántott erős, izmos vállán.
- De bizony
nem is kívánkozok én arra a tájékra! Úgy vélem, nagyon zörgős marad annak a
csontja, aki tudományt abrakol.
Szó, ami
szó, nagyon cingár kis ember volt Hendók mester, s csakugyan zörögtek a csontjai,
mikor rákiáltott a deákra:
- Azért
adott pedig a király a kezem alá, hogy írástudót neveljek belőled! Vagy jobban
szeretnél olyan csetlő-botló katona lenni, mint az apád volt?
Busa deáknak
az apja Mátyás király katonája volt. Szabács ostrománál találta szíven egy
török nyíl, éppen a király mellett. S ott fogadta meg a király, hogy embert
neveltet hű katonája árvájából.
A király
állta is a fogadást, hanem az csak nem akart ember lenni. Vidám, pajkos fiúvá
serdült, de mindig csak a játékon járt az esze. Nagy, barna szeme csak olyankor
homályosodott el, ha az apját emlegették.
Hendók
mester nagyon kapott az ilyen ritka perceken. Odaszólt a papirosai közül a
deáknak:
- Add errébb
a piros festékes békateknőt!
Busa deák
erre odanyújtotta azt a békateknőt, amelyikben a kék festék állt. Nem volt
őneki se esze, se kedve ehhez a pepecseléshez. S bizony, ilyenkor megesett,
hogy Hendók mester haragjában nem a papirost festette ki az ecsettel
tili-tarkára, hanem Busa deák képét.
- Sose lesz
belőled két lúdtollas tudós, nagy mihaszna!
Bizony kevés
reménység volt ahhoz. Sehogy se tudott Busa deák a lúdtollal bánni. Igaz, hogy
nem is igen törte magát érte. Ha csak szerit ejthette, kifeküdt a ház végébe a
nagy eperfák alá, s azzal mulatta magát, hogy mindenféle diribdarab fából éppen
olyan virágokat, madarakat, szarvasokat faragott, mint amilyeneket odabent
Hendók mester pingált. Össze is faragcsált mindent, ami keze ügyébe esett.
- Nincs is
neked egyébre eszed! - csúfolódott vele Hendók mester. - Megeszem a fejemet, ha
az ecsetnek is olyan mestere leszel, mint a bicskának.
- No, azzal
nem nagyon lakik jól, Hendók mester - nevetett a deák, s leguggolt az asztal
alá, amelyiken Hendók mester írt, festett nagy buzgalommal. S addig-addig nézte
a mester nyolclábú szarvasait, hogy utoljára ő is a kezébe kapta az ecsetet.
Nem is tette le addig, míg tele nem pingálta a mester szép fehér palástját
mindenféle tarkabarka ákombákomokkal. Úgy beletemetkezett a jámbor
kutyabőrökbe, hogy se látott, se hallott szegény feje. Csak arra riadt föl,
mikor Busa deák meglebegtette rajta a palást két szárnyát.
- Jó
étvágyat, Hendók mester! Megeheti már kelmed a fejét.
Nincs az a
piros festék, amelyiknél Hendók mestert pirosabbra ne festette volna a harag. S
lett volna drága dolga a bőrsimító somfa botnak, ha ebben a percben egy nagy
orrnak az árnyéka nem vetődik a fehér ablakfüggönyre.
- Jaj, a
király! - serdült ki az ajtón Hendók mester, Busa deák pedig a kezébe
kaparította a somfa botot, elővette a bicskáját, és becsusszant az asztal alá.
De csusszanhatott
volna ő a föld alá is, még tán oda is lehallatszott volna a Mátyás jóízű
nevetése, ahogy Hendók mestert meglátta a tulitarka palástban.
- Nini,
mester, tán be akarsz állni Mihóknak, hogy ilyen cifra gúnyába öltöztél a
tiszteletemre?
Mivel pedig
Mihók nem egyéb volt, mint a Mátyás király udvari bolondja, Hendók nagyon
zavarodottan kapkodta össze magán a csúffá tett palástot.
- Nem
ismered te Busa deákot, uram király! Csúffá tenné az még a te királyi palástod
is, ha a keze ügyébe kerülne.
- Az ám - mosolygott
a király -, régen nem hallottam a hírét a Busa deáknak. Lesz-e belőle ember,
Hendók mester?
- Soha biz
abból, uram királyom. Úgy áll a kezében a lúdtoll, mint a meszelőnyél. Le nem
tud vele írni egy i betűt se.
- De fából
kifaragom még a gácsérfarkú betűt is - futott elő az asztal alól a deák, s
odatartotta a király elé a botot. Olyan r betű volt annak a végére faragva,
hogy Hendók mester se rajzolt különbet.
- Hát mért
gácsérfarkú ez, öccse? - kérdezte a király.
- Hát azért,
mert a gácsérnak is éppen így áll a farka - magyarázta a deák. - Van még nekem
ilyen cifraságom több is.
Azzal
odaszaladt a vakablakhoz, s elejbe szórt a királynak egy marék fából faragott
betűt. Megvolt ott az egész ábécé, csakhogy Busa deák egynek se tudta a
becsületes nevét.
- Ez a kerek
képű, ez a háromlábú, ez a kis egyenes, ez a nagy hasú, ez a félnyakú, ez meg a
Hendók mester formájú.
A kerek képű
volt az o betű, az m a háromlábú, az i a kis egyenes, a b a nagy hasú, az f a
félnyakú, az x meg a Hendók mester formájú.
Különösen ez
az utolsó esett zokon Hendók mesternek. Táncolt is mérgében a két lúdtoll le s
fel a füle mellett, mintha csak az udvari hegedűs húzta volna neki. Csak akkor
pihentek meg, mikor Mátyás odafordult Hendókhoz:
- Mondsza
csak, mester: sebes munka-e az az írás?
- Ojjé -
mosolygott boldogan a mester -, ha jókedvemben vagyok, tíz betűt is lepingálok
egy óra alatt!
Azt mondja
erre a király:
- Akkor a
Busa deák tudománya többet ér, mint a tied. Mert azzal százszor sebesebben megy
az írás.
Azzal fogta
a somfa botot, belemártotta a gácsérfarkút a fekete festékbe, s egy
szempillantás alatt tíz r betűt lenyomott vele a papirosra. Aztán hol az egyik,
hol a másik fabetűt mázolta be saját királyi kezével, s azt nyomogatta oda
velük egy aranyszélű kutyabőrre.
BUSA DEÁK
UDVARI KÖNYVNYOMTATÓ MESTER
UDVARI KÖNYVNYOMTATÓ MESTER
- Hogy
lehessen ez - csóválta Hendók a fejét -, hiszen olvasni se tud a málé?
- Majd
megtanul - nézett rá a király a Busa deákra.
De úgy ám,
hogy a deák lesütötte a fejét, mert nem bírta ki azt a parancsoló tekintetet.
S nem telt
bele egy hét, úgy olvasott a deák, mint a parancsolat. Ő lett az első
könyvnyomdász Magyarországon.
- Nem sokat
ér az a sebes mesterség - vélte Hendók mester, aki most már csak a maga
gyönyörűségére pingálta az ecsettel a szép gömbölyű betűket. Hanem azért halála
napjáig azt vallotta, hogy igazában ő találta ki a könyvnyomtatást. Mert ha ő
nem festegetett volna, Busa deák sohasem faragott volna fából betűt.
Mátyás
király nem szólt semmit, hanem azért én mégiscsak azt hiszem, hogy az ő esze
találta ki igazán a könyvnyomtatást.