Egyszer,
ahogy Mátyás király a Bakony erdeiben vadászgatott udvari népével, valami sebes
lábú őzike elcsalogatta egész a palotai határba. Hanem ott aztán úgy nyoma
veszett, mintha a föld nyelte volna el, pedig hat hajdú tizenkétfelé szaladt
utána.
- Sose
hajszoljátok szegény párát - hívta őket vissza a király -, inkább keressetek
valami szép gyepes helyet, hol a délebédet elkölthetjük.
No, a
palotai erdőkben nem nagyon kellett keresni a gyepes helyet.
- Itt telepedjék
meg, uram király - jelentette az egyik vadász -, mert itt zöld bársony az
abrosz.
- Jobb
helyet tudok én ennél - mondta a másik -, mert ott zöld selyemsátor is van a
zöld bársonyabrosz felett: öreg bükkfák hűvös sátra.
- Térdig érő
fűben, topolyafák alatt, nefelejcsringató csörgő patak szalad - hívogatta a
királyt a harmadik.
-
Mindnyájánál különb hely az, amit én találtam! - szaladt oda lihegve egy öreg
csatlós. - Gyere, uram király, csodát látni: térdig érő havat nyáridőben.
- Káprázott
a szemed ebben a nagy melegben - nevetett a király, de azért csak megindult az
öreg csatlós nyomában csodát látni.
- No, nézze
meg fölséged ezt a nagy halmot, tövétől hegyéig tele van friss hóval.
Azzal
lehajolt az öreg, belemarkolt a szép fehér hóba, de jajgatva kapta vissza a
kezét, mert mind telemaradt a tenyere tüskével.
- Juj, ilyen
havat se láttam még életemben!
Nem is hó
volt, hanem virág. Menyasszonyruhás galagonyabokrok meg kökénybokrok nőtték be
az egész halmot, de olyan sűrűn, úgy egymásba fonódva, hogy nem eresztették
maguk közé az embert.
Mátyás úgy
rajta felejtette a szemét a virágtengeren, hogy eszibe se jutott többet a
délebéd. Pedig az udvari szakács a nefelejcses patakparton ugyancsak bontogatta
kifelé a tarisznyából a fácáncombot.
- Ráérünk
arra, szolgám - legyintett a király -, előbb megnézzük, meg lehetne-e úszni ezt
a virágtengert.
Megkerülték
a halmot, s a másik oldalon csakugyan találtak egy keskeny gyalogösvényt. A
nagy fehérségbe, mint valami fekete kígyó, csavargott föl a domb tetejére. Ott
végződött egy düledező sárkunyhó füves küszöbénél.
- Soha ilyen
szépet! - mondta a király, ahogy körülnézett a tájon. - Ezt a helyet az Isten
is arra teremtette, hogy én itt palotát építtessek magamnak. Éppen ennek a
bagolyfészeknek a helyére.
- Hohó,
vadász úr - dörmögött vissza valami haragos hang -, csak a maga portáján
parancsolgasson kelmed! Már itt csak én leszek az úr.
Azzal nagy
csikorogva kinyílik a fakilincses ajtó, és kigurul rajta egy töpörödött kis
ember, akinek majd nagyobb volt fehér szakálla, mint ő maga. Bőrkötő előtte,
tátott szájú csizma a kezében, azzal hadonászik rettentő mérgesen a király
előtt.
- Míg én
élek, egy nádszálat se visztek el a gunyhómból! Annyi nekem ez a bagolyfészek,
mint a királynak Buda vára, atyámfia!
Az udvari
cselédek már a kardjukhoz kapkodtak, Mátyás meg tettetett bosszúsággal förmedt
rá a csupa szakáll kis emberre:
- Tudod-e,
kivel beszélsz, hé?!
- Tudja a
macska. Majd megmondod, ha akarod.
- Én Mátyás
vadász vagyok - mondta a király.
- Isten
éltessen - felelte foghegyről a kis ember -, én meg Tamás varga vagyok.
- Én a
király jó pajtása vagyok - fűzte tovább a szót a király -, én adok neki
tanácsot, ő ád nekem kalácsot.
- Az is szép
mesterség - vonogatta a vállát a gazda -, én meg a palotai varga vagyok. Én
foltozom meg a palotaiak csizmáját, s ők tartanak el engem kenyérrel. Nézd
meg, ha nem hiszed!
Azzal
előrántott a bőrkötője alól egy nagy karaj fekete kenyeret, mire a király
elmosolyogta magát.
- Látod,
Tamás varga, ha nekem adod a gunyhódat, kapsz érte száz aranyat. Abból olyan úr
leszel, hogy mindennap kakastejes cipót ehetsz.
- Tartsd meg
a száz aranyadat - rázta meg a fejét Tamás varga. - Nem eladó a gunyhó
ezerannyiért se!
- Ha nem
adod szépen, elvesszük csúnyán - legyintett a király. - Csak egyet hunyorítok,
s olyan palota lesz a helyén, hogy belefájdul a nyakad, mire fölér a tekinteted
a tornyára.
Az egyik
vadász csakugyan emelte is már a lándzsáját a gunyhó korhadt szarufájára, de a
kis varga úgy ugrott neki, mint a hörcsög.
- Azt
szeretném én látni, hogy ki merne csak egy ujjal is hozzányúlni! Majd
megtaníttatom én az emberségre! Van ám még ebben az országban tenálad nagyobb
úr is, Mátyás vadász!
- Ugyan
úgy-e? Ki volna az, te földhözragadt varga?
A kis ember
megemelte báránybőr sapkáját.
- Igazságos
Mátyás király!
Az udvari
emberek elmosolyodtak, a király pedig félrefordult, hogy a meghatottságtól
könnyes szemét meg ne lássa a palotai varga. Kisvártatva megint odaállt Tamás
varga elé.
- Ejnye,
ejnye, jó ember, hát csak nem adod nekem jó szóért se a házacskádat?
A Tamás
varga képit egyszerre elöntötte a jókedv. Akkorát csapott a király tenyerébe,
hogy csak úgy hajladozott bele a kis ház.
- Hát már
hogyne adnám jó szóért, atyámfia? Csak az a kár, hogy mindjárt az elején nem
azon kezdted.
Így vette
meg Mátyás király a palotai varga házát jó szóért. S építtetett a helyére olyan
kastélyt, hogy nem volt párja az országban. Márványoszlopai, tükrös tornáca,
kilencvenkilenc szobája.
Azazhogy
száz volt biz annak: a századikban Tamás varga szabta Mátyás királynak az ünneplő
csizmákat. Mert udvari fővarga lett a palotai vargából.
A palotai
határban ma is megvan még egy-két köve Mátyás király kastélyának. S tövükben ma
is virágzanak a kökények és a galagonyák, s el-elbólogatnak bokrétás fejükkel,
mikor az erdők szellője mesélget nekik az igazságos Mátyásról.