A
gyulafehérvári nagytemplom homályos boltozata alatt régi idők óta mutogatnak
egy nagy márványkő koporsót. Oldalaiba törököket kergető magyar vitézek vannak
vésve, tetején páncélos, sisakos dalia kőből kifaragva. A koporsó rég
elfeketedett, márványa összevissza repedezett, a szobornak keze-lába törve,
mégis térdet kell ezek előtt a törött, kopott kődarabok előtt hajtani minden
magyar embernek.
Mert ez a
koporsó Hunyadi János koporsója, ez a kőből faragott levente Hunyadi János
képmása, a törökverő hősé, Mátyás király apjáé.
Valamikor
több volt ezen a síremléken a drágakő, mint a márvány, de biz az mind
elkallódott a régi zavaros világban. Amit a török meghagyott, elvitte a tatár,
amit a tatár ott felejtett, elhordta a német. Levakarták még a kacskaringósra
faragott, nagy, furcsa betűk aranyozását is. Nem maradt ott egyéb egy hosszú,
kétélű acélpengénél, amely a szobor lábához volt támasztva. Az nem kellett
senkinek, mert nem volt rajta semmi ékesség. Meg nehéz is volt, hogy két kézzel
alig lehetett megemelni. Az volt Hunyadi kardja.
Egyszer
aztán ennek is akadt gazdája. Valami gyülevész csapat fosztogatta ki a várost.
A vezérük valami Privoda nevű kapitány volt. Ez a Privoda volt az, aki fölkapta
a halott hősnek annyi csatában diadalmas fegyverét.
- Minek lesz
az neked, Privoda? - incselkedtek vele a cimborái. - Elhúzza az azt a káposztatorzsából
faragott karodat.
- Ne
tanítsátok ti Privodát - vigyorgott a kapitány -, megér ez nekem egy szakajtó
aranyat. Annyit bizonyosan nem sajnál érte Kamuti Ferenc uram.
Kamuti
Ferenc volt akkor Magyarország legerősebb embere. Derék, jó vitéz, becsületes
magyar, Esztergom város kapitánya. Neki szánta a kardot Privoda, el is vitte
hozzá.
- Vitéz
nagyuram, elhoztam neked Gyulafehérvárról Hunyadi kardját. Nem illet az mást
most nagy Magyarországon, egyedül csak téged. Tudom, nem sokallasz érte száz
aranyat meg egy csótáros paripát meg a hozzá való ékes vitézi gúnyát.
Kamuti
kezébe vette Hunyadi kardját, forgatta, nézegette, amíg ki nem buggyant a
könnye.
- Jaj, mire
jutottál, szegény Magyarország! - sóhajtott keserű szívvel, s indult kifelé a
fegyveres teremből. De Privoda ijedten állotta útját.
- Ohó, vitéz
uram, hát az én jutalmam hol van?
- Az ám,
majd elfelejtettem! - mordult rá haragosan Kamuti, s bekiáltott az őrszobára: -
Hé, hajdúk, ugorjatok csak ide!
Négy szál
legény tisztelegve várta a parancsolatot.
-
Szaggassátok le a vitézi gúnyát erről a semmiháziról - mutatott rá a reszkető
Privodára -, mert nem illet az ilyen gonosztevőt. Öltöztessétek darócba, aztán
kergessétek ki a várból!
Ő maga pedig
kiment a bástyafokra, amely a Duna fölött meredezik, megcsókolta Hunyadi
kardját, megcsillogtatta a napfényben, s nagyot lendítve a karján,
belehajította a Dunába.
- Sohase
lesz többet emberi kéz, amelyik méltó volna Hunyadi János kardját forgatni.
Hunyadi
kardja azóta lent fekszik a Duna fenekén. De mikor a magyart bántják, mindig
megmozdul, mintha rég elporlott gazdáját keresné, s olyankor hány a Duna
haragos hullámokat.