A ház sötét,
az ajtó zárva. A seriff dörömböl az ajtón. Semmi. Újra dörömböl olyan erősen,
hogy odabent képek zuhannak le a falról.
Végül az
ember ajtót nyit, és így szól:
- Isten
szerelmére, ne csapjanak ekkora lármát, nagyon beteg a kicsink!
- Azért
jöttünk, mert elloptál ettől az embertől egy malacot - szólt a seriff.
- Semmiféle
malacot nem loptam, nincs is malacom - feleli az ember -, és ne is beszéljenek
nekem itt semmiféle malacról, míg a kisbabánkat elviszi a himlő.
Mikor a
panaszos a himlő szót meghallotta, azonnal kereket oldott, mert félt, hogy meg
találja kapni.
- Engem nem
ijesztesz meg a himlővel - mondta a seriff -, mert először volt már himlőm,
másodszor pedig az a kötelességem, hogy földerítsem a tényállást.
A seriff
átkutatta az egész házat, az udvart, de a malacot nem találta.
Mikor
végzett, így szólt:
- Hadd lássam
csak a kisbabát, vajon valóban himlője van-e?
-
Szimatolhat a malac után, amennyit csak akar - felelte az ember, és
védelmezőleg a bölcsőben fekvő kisbaba elé állt -, de ezt a beteg ártatlanságot
zaklatni nincs semmi joga. Föl ne hajtsa a bölcsőtakarót, mert az éjszakai
levegő azonnal megölné a kicsit. A seriff törődjön az útonállókkal, ne kergesse
halálba ártatlan polgárok gyerekeit.
A zajra, úgy
látszik, felriadt a kicsi, mert neszezés, majd sírás hallatszott a takaró alól.
Így valahogy:
- Uiii!
Uiii!
A seriff
hirtelen a bölcsőhöz ugrott, lerántotta a takarót, és lám, ott feküdt a malac a
bölcsőben!
Nem, nem,
nem volt az kisbaba egyáltalán! De mikor a seriff visszafordult, hogy az embert
letartóztassa, az már nem volt sehol. Kisurrant az ajtón, nyakába szedte a
lábát, és rohant, rohant lélekszakadva a sötét éjszakában.
A seriff
ezután visszavitte a malacot jogos tulajdonosának.
Ezzel vége a
mesének.