PAUL BUNYAN, AZ ÓRIÁS FAVÁGÓ

Valamikor réges-régen, amikor dédanyáink dédanyái sem éltek, más volt a világ, mint ma. A hegyek, a völgyek, a folyók és a tavak még nem voltak a helyükön: zord sziklák között, vad vízesések zuhatagában óriások, varázslók és más csodalények éltek, s a ravasz nyulacska túljárt a ragadozó puma eszén. Abban az időben élt Észak-Amerikában Paul Bunyan, az óriás favágó, a favágómesterség felfedezője.

Történt pedig egyszer, hogy egyik télen kék hó esett fenn a magas északon. Eleinte csak gyéren hullott a hó, az enyhe téli szél zafírszínű pelyheket ringatott, s a pelyhek szálltak, repkedtek a hamuszínű égben. Halvány csillogásuk áttetszett az ezüst ködön. Gyönyörű volt a kék hó első órája.

Később a föld szürke színű kemény talaját sötétkék takaró borította, és a befagyott tavak, a csöndes völgyek és a szeles dombok mind égszínkék hótakaró alatt nyugodtak. Mire bealkonyodott, a nagy fenyőágakon úgy feküdt a nedves hó, mintha kék gyapotbála lenne.

Most már mind szaporábban hullott a hó, és vad szélvihar tombolt. Kavarogtak a hópihék, a fák remegtek, s a faágakról lehullott a kék takaró. A vastag hóréteg a fák körüli gödrökbe hullott, s betakarta az erdő növényeit s még az állatokat is.

Abban az időben, amikor először kezdett a kék hó hullani, az erdei állatok könnyen és szaba­don éltek. Még nem volt ember, aki vadásszon rájuk. A baj éppen az volt, hogy túlságosan is elszaporodtak az állatok. A jávorszarvascsordák olyan sűrűn követték egymást, hogy alig tudták az erdő rendjét fenntartani, s a húsevő állatok is éppen elég jó falathoz jutottak. Hiszen annyi volt a szarvas, hogy a csordák vezérei nem bánták, ha az állatok közül egy-kettőt elvisznek. A jávorszarvasoknak is akadt elég élelme, friss, nedves, jóízű moha nőtt a kék hó előtti időkben. Különösen boldogok voltak messze északon a szénfekete medvék. Nyáron az öreg medvék táncoltak és ugrándoztak a napos völgyekben, a kis mackók meg versenyt futottak az árnyas domboldalon. Ősszel, amikor jól teleették magukat, mindannyian elbújtak meleg odujukba, és mézízű álmok között aludták át a telet.

Abban az évben, amikor lehullott a zafírszínű hó, a medvék éppúgy aludtak, mint máskor, és talán észre sem vették volna, hogy nem fehér, hanem kék hó esik, ha valami közbe nem jön.

A jávorszarvascsordák ebben az időben még nem rendelkeztek megfelelő szépérzékkel, és gyávák is voltak. Megremegtek mind, amikor az első kék hópelyhek leestek, de úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, és békésen legelték tovább a mohát. A kék hócsíkokat ugyan kényesen szaglászták, és titokban egymásra pislogtak, hogy a többiek mit szólnak hozzá, de elhatározták, hogy nem mutatják egymás előtt félelmüket. Azonban amikor esteledett, és a szél is erősödött, és egyre több havat rázott le a fákról, a jávorszarvasok remegni kezdtek, és alig bírták egymás elől eltitkolni a szemükben ülő riadalmat. Amikor egy-egy félénk jávor­szarvas hátára ráesett egy csomó hó, akkor az egész csorda vad vágtába fogott.

Mire egészen besötétedett, már kevés kellett ahhoz, hogy pánikba essenek. A csorda vezére el­felejtette, hogy neki kell jó példát mutatni, félelmében hatalmasat ordított, és ekkor kezdődött a híres jávorszarvas-csata, a kék hó telének első nevezetes eseménye.

Egy kék hótól görnyedező faág eltört, és ráesett a vezérre, s betemette vastag kék hóval. A vezér üvölteni és futni kezdett, a csorda utána, s ekkor már valamennyi csorda eszét vesztve száguldott az erdőn keresztül.

Később fölneszeltek a lármára a medvék, kipislogtak barlangjukból, és látták a rémült jávorszarvasok futását. Észrevették a kék havat. Minden medvebarlang előtt medvék nézték a havat, a medvék jobbra-balra hajlongtak, bal lábukat fölemelve jobbra hajoltak, jobb lábukat felemelve balra hajoltak. A medvék is gyávák voltak. És amikor egészen kiment az álom a szemükből, elindultak a jávorszarvasok után. A szél egyre erősödött, s olyan sűrű volt a hó­esés, mintha ködben jártak volna. Reggelre kék szélvihar dühöngött; az erdő állatai fáradhatat­lanul futottak, menekülve a kék hó elől. S mögöttük futott Niagara, Paul Bunyan kutyája, legkedvesebb pajtása.

Ebben az időben Paul Bunyan a Mennydörgés-öböl környékén lakott. Lakhelye barlang volt, olyan hatalmas, hogy a legnagyobb templomtorony is belefért volna. De a barlang nem volt túl nagy Paul Bunyannak; egyedül lakott ugyan a széles vidéken, de akkora helyre volt szüksége, mint egy egész város lakóinak. Takarói a barlang padozatának egynegyedét elfoglalták. A barlang másik negyedében volt vadászruhája és csapdái, a barlangban még fennmaradó helyen pedig tűzhely volt és Paul Bunyan könyvei és irkái. Mert Paul Bunyan ebben az időben tanult. Elmúlt az az idő, amikor csak halászott és vadászott, hogy nagy készleteket halmozzon fel. Akkoriban, amikor a kék hó esett, éjjel-nappal a könyveket bújta. Ebben az időben elsősorban nyers jávorszarvashúst evett, és miután rábukkant Niagarára, a kutyára, már nem is kellett vadászni mennie. Minden este sötétedéskor Niagara útnak indult; először maga lakott jól, azután annyi szarvashúst cipelt be a barlangba, amennyire gazdájának csak szüksége volt.

Niagara oly óvatosan mozgott, hogy nem ijesztette el a jávorszarvascsordákat. A jávorszar­va­sok csak azt vették észre, hogy egy hatalmas felhő kerekedik körülöttük, és mire szétfoszlik, a csorda egy része eltűnik. Így Paul Bunyan jól megélt a jávorszarvashúsból, amit Niagara hozott neki, és teljes idejét a tanulásnak szentelhette.

Nappal tanult, és éjjel számolt. Ceruzája egy fenyőfa volt, amelynek meghegyezte a végét, azután a tűzbe tette, és a parázsban megszenesítette, palatáblája pedig a barlang földje volt.

Nemsokára megtanult mindent a történelemből, amit csak tanulnia érdemes volt, és olyan jól számolt, ahogy csak ember számolni tudhatott. Néha abbahagyta a tanulást, és elábrándozott. Tudta, hogy nem fogja egész életét a barlangban eltölteni, hanem valahol nagy munka vár rá. Eleinte csak álmodozott, később azonban tudta, hogy álmait meg kell valósítania, egyre többet és többet gondolt erre. Egyre kevesebb alkalommal nyitotta ki könyveit, és egyre többet álmodozott. De mielőtt a kék hó lehullt, ennél többre nem jutott.

Azon az éjjelen, amikor a kék hó leesett, Bunyan különösen elégedett volt. Egész nap a tűz előtt üldögélt, és ki se nézett barlangjából. Mire besötétedett, takaróiba burkolózva elaludt. Hajnalban felébredt, de még alig pirkadt. Fázott, és fölkelt, hogy fát dobjon a tűzre. Ekkor megpillantotta a kék havat, amely a barlang bejárata előtt halmozódott föl, és látta, ahogy a kék hópelyheket maga előtt hajtja a szélvihar. Hallotta a szél borzalmas zúgását, s e vihar nemcsak különös volt, hanem félelmetes is. De mégis, Paul Bunyan szeretettel nézte a kék havat, mert igen szép volt, s tudta, hogy az utókor erről sok-sok történetet fog írni.

Elsöpörte a havat a barlang bejárata elől, de nem volt ott a jávorszarvashús, amit Niagara máskor a barlang bejárata elé szokott hordani. Bunyan kissé aggódott, mert arra gondolt, hogy Niagara talán eltévedt a kék viharban. Eszébe se jutott, hogy a rendkívüli, természetellenes színű hóvihar az erdő állatait máshova hajszolhatta, és hogy Niagara is talán utánuk futott. Biztos volt abban, hogy Niagara megérkezik a jávorszarvashússal, ha véget ér a kék vihar.

De a jávorszarvascsorda ekkor már a magas északon járt, vakrémülettel menekülve a kék hó elől. A jávorszarvasok után cammogtak a medvék.

Még nem jött el az éj, amikor Niagara utolérte a medvéket, és a jávorszarvasok közelébe került. Estére már zihált a tüdeje, és megelőzte az erdő menekülő vadjait. Egyre gyorsabban és gyorsabban szaladt, amíg elérte az Északi-sarkvidéket, de itt olyan sötét volt, hogy kutya­szemei sem láttak semmit. Végül is Niagara fejjel rohant neki az Északi-sarknak, olyan nagy sebességgel, hogy az összeütközés feldobta a levegőbe. Amíg visszaesett, hatalmas utat tett meg a levegőben. Ekkor Niagara kutya vízeséssé változott, azzá, amely a mai napig is vad zuhanással hullik alá.

A jávorszarvasok kifáradtak, mielőtt elérték volna a fehér Északi-sarkot, sok közülük elesett, ott halt meg a viharban, mások a félelemtől pusztultak el, s a nagy csordáknak csak egy része ért célhoz. A medvék közül is csak néhány jutott el az Északi-sarkra, azok most is ott élnek, a félelemtől azonban megőszültek; az ő utódaik a jegesmedvék. Mások nem ijedtek meg annyi­ra, és ezért szőrük nem fehér lett, csak szürke. Ezek az erdőben maradtak, és utódaik, az ezüst­szürke grizzli medvék még mindig az észak-amerikai erdőkben élnek. A kis bocsok annyira megijedtek, hogy nem tudtak tovább nőni, az ő fekete utódaik ma sem nagyobbak, mint Bunyan idejében a medvebocsok voltak.

Paul Bunyan minderről a szerencsétlenségről nem tudott, és elég kényelmesen élt, amíg a vihar tartott. Sok fa volt a közelben, úgyhogy a barlangot jól tudta fűteni. Ugyan megéhezett az utolsó napokban, de álmodozás közben el is feledkezett éhségéről. Egyre többet álmodott ugyanis arról, hogy neki nagy tetteket kell keresztülvinnie.

Végül a kékesfehér égen megjelent a nap, és a különös hó nem esett tovább. Rendkívül hideg volt, a fenyőágakat kék kristályok borították, és a láb alatt is kék színű hó csikorgott.

Bunyan felvette a sítalpait, és Niagara keresésére indult. Valóban pompás jelenség volt az óriás, amint átvonult a fenyőerdőkön. A legmagasabb fenyőfánál is magasabbra emelkedő fején borvörös vadászsapkát viselt, haja és szakálla fényes feketén omlott alá. Szemöldöke is fekete volt, és homlokának jó részét eltakarta. Bajusza természettől világos és hullámos. Sárga kendőt hordott a nyakán, narancsszínű kabátot viselt lila kockákkal. Nadrágja szürke színét bíbor pöttyök és kockák élénkítették. Zöld kötött harisnyát és fekete cipőt hordott. Ragyogó látványt nyújtott, amikor a befagyott földeken és erdőkön keresztülhaladt, hiszen a kék hó csak úgy csillogott a nap halvány aranyfényében. Paul Bunyan álló nap és éjjel és még öt továb­bi napon át hiába kereste Niagarát és a jávorszarvascsordát. Semmi más hang nem hallatszott a kihalt erdőben, csak a fagyos ágak recsegése.

Az óriás favágó végül visszatért a barlangba, szomorkodott magában. Nem is gondolta eddig, hogy a hű kutyája társasága ilyen sokat jelent számára. Annyira szomorú volt, hogy még az éhségéről is megfeledkezett. Egész éjjel csak hevert a takarón, és nézte a tüzet, amely a barlang falát és boltozatát megvilágította. Végül elszunnyadt, de nem akarta a sors, hogy ezen az éjjelen Paul Bunyan jól aludjék.

Hirtelen hatalmas reccsenés hallatszott, mintha egyszerre ezer meg ezer fatörzset csavartak volna ki. Egy pillanatra elállt a zaj, azután újra felhangzott. Bunyan a barlang kijáratához sietett, és a holdfényben látta, hogy a tengerpartról hatalmas fehér szökőár árad, odaér a barlang bejáratához, azután a víz, ahogy jött, visszahömpölygött. Bunyan felvette csizmáját, és két ugrással az öbölnél termett. A jeget két láb vastag hó borította, de a jégpáncél feltöre­dezett, és a lyukból víz ömlött elő. Ekkor Bunyan két fület pillantott meg a jég alatt - hatalmas füleket. Belábalt a jeges vízbe, elérte a füleket, s megragadta őket. Előkerült egy fej is be­csukott szemmel, két első láb, test, két hátsó láb és egy kis farok. Egy borjúcska volt, újszülött borjú, bár olyan nagy volt már, hogy Bunyan karjában alig fért el.

- Ó, istenem - sóhajtott Paul Bunyan -, te szegény kis kék állat!

Mert az újszülött borjú ugyanolyan kék színű volt, mint a gyönyörű, furcsa hó. A füle szomo­rúan csüngött le, fejétől kis farkáig remegett, de megmentője örült, hogy érezte a remegést, mert ez azt jelentette, hogy még van benne élet.

Paul Bunyan gyöngéden nézte a kis jószágot. Átlábalt a vízen, és harminc másodperc sem telt el, már megérkezett a barlangba. A tűz elé helyezte takaróit, és rájuk fektette a kisborjat, amelyet Bébének nevezett el. Egész éjjel simogatta Paul Bunyan a borjat, s reggel Bébé már egészen nyugodtan lélegzett. Azután kinyitotta a szemét, és nyelvecskéjével megnyalta Bunyan arcát. Bunyan akkor jött rá, hogy arca és nyaka csiklandós. Nevetni kezdett, de annyi­ra, hogy a földön fetrengett. Ennek előtte Paul Bunyan még soha nem nevetett, és most nagyon élvezte, hogy tud nevetni.

- Bébé! - kacagott. - Te szép kis kék pajtásom!

Bébé csodálkozva nyitotta ki nagy kék szemét, amely még kékebb volt, mint a bőre. Olyan okos, kedves kifejezése volt a szemének, hogy Bunyan azt kívánta, bárcsak ébren maradna. De Bébé még fáradt volt és gyenge, és ismét elaludt. Bunyannak eszébe jutott, hogy Bébé bizo­nyára éhes. Azonban nem volt semerre se olyan állat, amelynek tejét a kis Bébének elhozhatta volna. Mégis Bunyan arra gondolt, hogy nem lehetnek messze az újszülött szülei sem. Elindult az északi hegyek felé, mert innen potyogott be a kisborjú a vízbe.

Hat óriási lépés, és Paul Bunyan máris a hegytetőn volt. Kitört fák mutatták, hogy merre haladt a hegyoldalon. Két óra hosszat követte Bunyan a kisborjú nyomait, de ezek egyre halvá­nyultak. Most már megértette a favágó, hogy mi történt. Bébé édesanyját megijesztette a különös színű hó, ezért lett az újszülött kisborjú is kék. Akárcsak Niagara és az erdő más állatai, Bébé szülei is megriadtak, elszaladtak, és közben elfelejtkeztek az újszülöttről. Tehát Paul hiába is keresi őket.

A favágó keresztül-kasul járta az erdőt, s mohát gyűjtött. Nem volt mit tenni, tej helyett csak ezt adhatta a borjúnak. Bébé még mélyen aludt, mikor Bunyan visszatért, és mohalevest ké­szített kis barátjának. Amikor a leves friss illata betöltötte a barlangot, akkor nagy erőlködve kinyitotta a szemét a kisállat, és felült. És ekkor mutatkozott meg először Bébé hatalmas étvágya, amelyről később a krónikások oly sokat írtak. Három korty, és kiitta a leves javát, azután fogai közé ragadta az üstöt, és addig nyalogatta, amíg az utolsó csöpp is kifogyott belőle. Azután csúfondárosan nézett Paul Bunyanra, leharapta az üst egyik fülét, és azt is megette, s közben farkát forgatta, hogy mutassa, milyen jól szórakozik. Bunyan ekkor ismét elkezdett nevetni, most már másodszor életében, s alig tudta abbahagyni. Dicsérte a kék havat, amiért ilyen kedves társat adott neki, s attól fogva nem siratta annyira Niagarát.

Ekkor azonban újabb meglepetés érte a favágót. Olyan lökést kapott hátulról, hogy hasra esett. Akkorát esett, hogy a barlang falai megremegtek, és kőzápor hullott alá a boltozatról. Eltartott egy ideig, amíg Bunyan kiásta magát a kövek közül; de annyira elcsodálkozott, hogy nem is ért rá haragudni. „No, jó erős ez a kisállat - gondolta. - Bizonyára nagy tetteket fog még véghezvinni. Olyan rúgást kaptam tőle, hogy bizony egy ideig inkább állok majd, mint ülök.”

Álldogált hát, és bámulta vad, erős pajtását. Az meg nyugodtan ült a tűz előtt, időnként jobbra hajtotta fejét, amint jobb vállát nyalogatta, azután balra dobta a fejét, amikor bal vállát nyalogatta.

Ekkor Paul Bunyan arra gondolt, hogy tanulásának ideje véget ért, és elérkezett a cselekvés órája. Valóban, ha meg akarta tartani ezt a kis kék borjút, akkor cselekednie kellett. Egyelőre azonban - mielőtt álmait megvalósíthatta volna - a mindennapról kellett gondoskodnia. Hozzáfogott hát a halászathoz, minthogy négylábú állat nem volt a környéken, a kisborjú részére pedig mohát gyűjtött, hogy az erdő levesétől tovább erősödjék.

Egy idő múlva elolvadt a szép, természetellenesen kék hó, Bébé ezüstös szőre azonban továbbra is kék maradt. A farka még ég-színkékebb volt, és Bébé nagyon büszke volt a szép kék farkára; csavargatta és hátrafordította a fejét, hogy kellőképpen gyönyörködhessék benne.

Amikor beköszöntött a tavasz, Paul Bunyan elhatározta, hogy útnak indul a kék ökörrel. Min­den­képpen vándorútra kellett mennie, mert a vadállatok nem tértek többé vissza erre a vidékre. A favágó és a kék borjú mendegélt hegyen-völgyön át addig, ameddig olyan helyre jutottak, ahol nem esett kék hó. Gyönyörű erdőkben jártak, az erdők telve állattal, madárral, a folyókban halacskák úsztak. Nézte Paul Bunyan az erdőt, és akkor már tudta, hogy mi az a feladat, ami rá vár. Kivágja a fákat, és építőanyagot készít belőlük. Vagyis felfedezi a favágást.

Akkor Paul Bunyan elmondotta első nagy beszédét. Nem hallotta más, csak a kis kék ökör, ami nagy kár volt, mert kétségkívül nevezetes szónoki beszéd volt. Arról szólt a beszéd, hogy miképpen fogja a favágást elindítani. Először az volt a terve, hogy kézzel szaggatja ki a fákat, ráköti őket Bébé egyik oldalára, és másik oldalára egy homokzsákot köt, hogy egyensúlyban legyenek. Később felfedezte, hogy a másik oldalra is fákat köthet, és nincs szükség a homok­zsákra. De ebben az időben Bunyan még maga sem tudta, hogy milyen nagyszerű módszereket fog kitalálni a favágásra, és arra sem gondolt, hogy később Franciaországból, Írországból és Skóciából, továbbá a skandináv országokból sok favágó jön majd el hozzá, és velük együtt fog hatalmas favágótelepet alapítani. Azt sem tudta, hogy később ő lesz az amerikai favágók őse. Nem, ebben az első beszédében Bunyan csak arról beszélt, hogyan fog ő Bébével együtt dol­gozni. Azonban mások azt állítják, hogy ez a szónoklat nem volt hosszú, csak annyit mondott:

- Előre, Bébé! - és ők ketten leszállottak a hegytetőről a völgybe, és hozzáfogtak a favágáshoz.

Ebben az időben, amikor Bunyan munkához látott, nem voltak Amerikában még városok, csak hatalmas erdők és gyors folyású patakok, folyók, amelyeken a kivágott szálfákat útnak lehetett indítani. Ezeknek a szálfáknak a segítsége nélkül nem is lehetett volna felépíteni az amerikai városokat.

Paul Bunyan elhatározását tettek követték. Üzenetet küldött azokba a tengerentúli országokba, ahol favágók éltek, hogy jöjjenek át Amerikába. Hamarosan megalapította a világ leghatalma­sabb favágótelepét. Vígan éltek a favágók a végtelen amerikai erdőkben: volt munka bőven, s volt fizetés is bőven.

E hatalmas tábor lakóit persze táplálni is kellett. A nehézségeket Paul Bunyan leleményessége győzte le.

Itt volt például a borsóleves históriája. A tábor közelében meleg forrás csörgedezett. Egyszer éppen egy zsák borsót hozott a vállán a szakács, és az úton megcsúszott, úgyhogy a borsó mind befordult a forrásba. Sopánkodott a szakács, de Bunyan azt mondotta, talán még jóra fordul minden. Valóban - a meleg forrásban megfőtt a borsó, tettek hozzá sót, paprikát, hagy­mát, és az egész télen ellátta levessel a tábor lakóit.

Volt a szakácsnak egy hatalmas tűzhelye. Ezen a tűzhelyen minden délben palacsintát sütöttek. Olyan óriási volt a tűzhely, hogy az egyik favágó, Joe, mindkét lábára szalonnát kötött, és egy óra hosszat korcsolyázott a tűzhely lapján, hogy megzsírozza, és megsüthessék a palacsintát. Azt is mondják, hogy egy napon Bébé, a kék ökör megízlelt egy palacsintát, s annyira ízlett neki, hogy kétszázötven palacsintát evett meg egy ültő helyében.

Más történetek Paul Bunyan és a fütyülő folyó kalandjáról szólnak. Ez a folyó a favágótelep közelében folydogált, és onnan kapta nevét, hogy minden reggel pontosan öt óra tizenkilenc perckor és minden este fél hat után tíz perckor felemelkedett a magasba, és olyan hangosan fütyült, hogy hatszáz mérföldre minden irányban lehetett a hangját hallani. Természetesen ha egyetlen ember ilyen messziről hallhatta a folyó hangját, akkor ebből világosan következik, hogy két ember kétszer olyan messzire hallotta. Azt mondják, hogy még a távoli Alaszkában is minden favágótáborban volt két-három vagy négy figyelő (ennyire volt ugyanis szükség, hogy a fütyülést erőfeszítés nélkül hallják), akik reggel és este figyeltek a folyó fütyülésére, hogy megigazítsák az órájukat.

De a folyó nemcsak azért volt ilyen nevezetes, mert ilyen pontosan fütyült, hanem más tudománya is volt. Úgy látszott, rendkívül szórakoztatja, hogy gyönyörű, egyenes szálfákat össze­gubancoljon, mégpedig olyan csomókat kötött rájuk, hogy negyvenhárom öreg tengerész sem tudta őket kioldozni. De mindezt még eltűrte volna Paul Bunyan, ha nem keveredik háborúságba ez a folyó az ő szakállával.

Így történt ez:

Úgy mondják, hogy Bunyan egy délután alacsony dombon ült, hosszú, göndör szakállát fenyő­fával fésülgette, és téli munkatervét készítette. Hirtelen és mindenféle figyelmeztetés nélkül a folyó fölállt a hátsó lábára, és húszezer liter folyóvizet öntött Paul Bunyan szakállába. Természetesen Paul csodálkozott ezen, de semmit sem mondott, gondolván, ha nem vesz róla tudomást, majd csak nyugton hagyja a folyó. Ahogy leült, gondolkozott, és fésülte a szakállát, újra felágaskodik a folyó, és ez alkalommal a vízzel együtt teleszórta Bunyan szakállát teknős­békával, tizenhárom csukával, néhány vízipatkánnyal, és a szakállába ragadt egy tavalyi szál­fa­rakomány is. Ekkor Paul Bunyan megharagudott, felugrott, és olyat kiáltott, hogy a messze Missouriba is elhangzott. Még a kezével is hadonászott, úgy kiabált:

- Hitemre, megfékezem én ezt a szemtelen folyót!

Átment egy másik dombra, és leült, hogy kigondolja, hogyan lehetne megfékezni a folyót. Három nap és még negyvenhét óráig ült itt mozdulatlanul, és egyre azon törte a fejét, hogyan tanítsa móresra a folyót.

Ekkor megéhezett, lement a táborba, és odaszólt a szakácsnak, hozzon pattogatott kukoricát, mert azt nagyon szereti. A szakács befogott négy lovat a szekérbe, megjött a kukoricaszállít­mány, a szakácsinasok pedig pattogtatták a kukoricát. Paul ette a kukoricát, és gondolkozott. Minél gyorsabban gondolkozott, annál gyorsabban evett, és minél gyorsabban evett, annál gyor­sabban gondolkodott. Végül annyira gyorsan mozgott a keze, hogy nagy szél támadt, amely egész fákat csavart ki. Olyan hangosan morzsolta a szájában a kukoricát, mintha néhány száz kávédaráló darálna egyszerre. Alig múlt el a nap, és körös-körül minden telve volt a pattogatott kukorica törmelékével, kétezer kis madár és állat nézte azt a fehér dolgot a levegő­ben szállongani, és arra a megállapításra jutottak, hogy hóvihar van, és azonnal megfagytak. (A favágók napokig szedték össze a megfagyott állatokat, madarakat, volt is húsleves bőven akkor a táborban.)

De térjünk vissza Paul Bunyanhoz.

Mire elfogyott a pattogatott kukorica, kigondolta, hogy a kék ökröt, Bébét a folyó elé fogja, és elhúzatja vele a folyót. Bébé olyan erős volt már, hogy csaknem mindent el tudott húzni, ami elé fogták. Nem lehet pontosan tudni, hogy milyen nagy volt, de azt mondják, hogy ötszáz ujjnyi magas volt, csak nem lehet tudni, hogy közönséges favágóujjra gondoltak, vagy pedig Paul Bunyan ujjára, hiszen a kettő nem volt egyforma. Azt is mondják, hogy egyszer egy sas elhatározta, hogy Bébé jobb szarván fog fészket rakni. Majd elhatározta, hogy mégis jobb lesz, ha a másik szarvára rakja le fészkét. Elindult tehát, és repült éjjel-nappal, repült jó időben, rossz időben, és júliustól a következő év márciusáig el is érkezett a másik szarvig, és ez alatt az idő alatt tizenhétszer újult meg a szárnya. Ilyen nagy volt tehát már akkor Bébé.

Most meg az okozott gondot Paul Bunyannak, hogyan fogja Bébét a folyó elé, mert hiszen jól tudni, hogy a fatönkök összekötésére és szállítására használt eszközökkel nem lehet a vizet meg­kötni. Megevett három sült birkát, utána egy félszekérnyi krumplit, sárgarépát és még valami édességet is, s azután lement a kovácsműhelybe. Az öreg svéd kovács, akinek volt egy mindentudó naptára, leült, és abból olvasta ki, hogy mit csináljanak. Paul is elolvasta a könyvet elölről a végéig, közben a svéd meg a végétől az elejéig olvasta, aztán mind a ketten elolvasták föntről le és lentről föl, de sehol nem volt arról szó, miképpen lehet befogni egy folyót.

Márpedig valamit ki kellett találni, mert valahányszor a folyó fütyülni kezdett, Paul annyira haragudott, hogy meg kellett kötözni, nehogy nekimenjen a folyónak.

Minthogy azonban különleges nehézségekkel állt szemben, különleges módszert is talált arra, hogy legyőzze. Ilyen volt Paul Bunyan. Legjobban akkor tudott gondolkodni, amikor sétált, és akkor az emberek kilométerekre elkerülték, hogy ne zavarják a gondolkodásban. Megtörtént, hogy amikor nagy dolgot kellett kigondolnia, egyszerre Ausztráliában találta magát, mert oda sétált el gondolkodás közben.

Nos, fölvette Bunyan régi szőrmesapkáját, háta mögött összekulcsolta két kezét, föl s alá járt és gondolkodott. Járt és gondolkodott, minél gyorsabban járt, annál gyorsabban gondolkodott. Minden félórában megfordult saját nyomán, és visszatért oda, ahonnan elindult. Reggelre ez az út már annyira ki volt taposva, hogy térdig ért neki is, és szólni kellett az embereknek, vigyázzanak a szarvasmarhákra, nehogy beleessenek a mély szakadékba, s lábukat törjék.

Harmadnapra olyan mély utat vágtak lábnyomai, hogy létrával kellett lejutnia magának is az útra. De amikor véget ért a séta, még reggelit sem kért, hanem fütyült Bébének, és elindultak ketten az északi dombok felé. A favágótelepen dolgozó emberek nem tudták, mire készül Bunyan, de biztosra vették, hogy valami jó dolog lesz a nagy sétálásból. Ezért háromszoros éljent kiáltottak, és ittak Paul egészségére. Aztán lefeküdtek, és jót aludtak.

Paul Bunyan és ökre azonban közben mentek, mendegéltek, de akkora por támadt a nyomukban, hogy hónapokig nem lehetett látni az utat tőle. Egyesek azt állítják, hogy a texasi porfelhők még mindig Paul Bunyannak és ökrének emlékét hirdetik.

Másnap délidőben már az Északi-sark környékén jártak, és rövid idő múlva odaérkeztek, ahol nyáron a téli szélviharok legelésznek. Paul ekkor levett a válláról egy zsákot, és csapdát állí­tott a szélviharoknak. Csalétekül a zsákokba friss jégcsapokat rakott az Északi-sark tetejéről. Azután elment ebédelni, de előzőleg gondosan eltüntette lábnyomait. (Később erre a fogásra megtanította az indiánokat is.) Ebéd után azzal szórakozott, hogy nagy jégdarabokat dobott a vízbe Bébének, s ez úgy fogdosta őket a vízben, mint a kutyák szokták. De hamarosan véget kellett vetni ennek a mulatságnak, mert valahányszor az ökör a vízbe ugrott, óriási szökőár pusztította el az amerikai partokat. Némelyik jégdarab, amit Paul Bunyan a vízbe dobott, még ma is ott úszik az óceán tetején, és nagy gondot okoz a jégtörő hajóknak.

Két óra felé visszament a csapdához, és látta, hogy a zsákban két teljesen kifejlett szélvihar és egy öreg északnyugati szél van már, ez utóbbi nagy zűrzavart okozott, s azon volt, hogy leti­porja a fiatalabb szélviharokat. Végül azonban Paul még néhány kamasz nagyságú szélvihart is dugott a zsákba, és elindult velük hazafelé. Éjfél volt, mire a táborba került, és előhívta az öreg svéd kovácsot:

- Készítsd el számomra a legnagyobb láncot, amelyet valaha csináltál, amíg én kiszedem a zsákból ezeket a szélviharokat. Holnap reggel befogjuk a folyót a láncba.

Azután elment a folyó torkolatához, odakötötte az egyik felnőtt szélvihart az egyik parton álló fához, a másik felnőtt szélvihart pedig a másik oldalra kötötte. A kisebb kamasz szélviharokat a folyó két partján helyezte el itt is, ott is. Alighogy kikötötte a szélviharokat, a folyó kezdett befagyni. Tíz perc múlva már az egyik parttól a másikig keményre fagyott a folyó, pedig a szélviharok még csak éppen hogy munkához kezdtek. Paul kis ideig nézte a működésüket, azután visszament a táborba felmelegedni.

Reggel a folyó megpróbált fölemelkedni, mert tudta, hogy az az utolsó alkalom a fütyülésre. Azonban egészen fenékig be volt fagyva, a szélviharok jól végezték munkájukat. Mire a tábor lakói reggelizni kezdtek, elkészült a lánc is; Bébét, az ökröt befogták a járomba.

Paul hetvenkétszer körülláncolta a folyót az egyik végén, a lánc másik végét Bébére csatolta, s az embereit figyelmeztette, hogy álljanak odább. Ezután megadta a jelt Bébének az indulásra.

Erőlködött a nagy ökör, hogy elhúzza a lánccal a befagyott folyót, még a nyelve is kilógott, térdig süppedt a sziklába, de a folyó mégsem mozdult meg. Meglátta ezt Paul, maga is meg­ragadta a láncot, egyet kiáltott, és húzni kezdték a folyót úgy, hogy az kiszabadult medréből. Olyan gyorsan húzták végig a síkságon, hogy csak úgy porzott.

Egy idő múlva Paul végigsétált a befagyott folyó mentén, amely most egészen egyenes volt, akárcsak a puskacső. De nem sokáig örült győzelmének, mert hamarosan rájött, hogy új fel­adat előtt áll. Az egyenes folyó ugyanis sokkal rövidebb, mint a kanyargó folyó, és most az a sok kilométer folyó, amely eddig a kanyarokban folydogált, kinn volt a réteken. Termé­sze­tesen a gazdák ennek nem örültek, és Paul hamarosan rájött, hogy valamit ki kell találnia, mert a gazdák máris megjelentek, hogy kártérítést követeljenek tőle. Három percig gondolkozott, és azután elküldte az embereit, hogy hozzanak fűrészt, és hozzanak drótokat. Kilenc mérföld hosszú darabokra vágta a befagyott folyó fölösleges ágait, az emberek pedig összehajtogatták, mintha csak viaszkosvászon lenne, és dróttal összekötözték. Azt mondják, hogy később felhasználta ezeket a folyódarabkákat olyan pusztákon, ahol vízre volt szüksége az úsztatás­hoz. De ez már más történetbe tartozik.

Csakhogy a fütyülő folyóval való kalandja ezzel nem ért véget. Mihelyt a folyót így ki­egyenesítették, többé nem volt hajlandó fütyülni; Paul és emberei viszont hozzászoktak ahhoz, hogy reggel a folyónak a füttye ébreszti fel a munkásokat. Paul eleinte ébresztőembert bérelt fel, aki lovon járta be a hatalmas telepet, és megverte a kolompot. De olyan nagy volt a tábor, hogy három óra tizenhét percig tartott, amíg az ébresztő körüljárt. Ebből az következett, hogy néhol túl korán keltette az embereket, másokat meg későn. Nem is lehet tudni, hogy mi történt volna, ha Hejgető Koma nem jelentkezett volna. Hejgető Koma hangja nagyon vékony volt ugyan, de amikor elkezdett sóhajtani, hogy „Hej, hej” - akkor egész Amerikán keresztül visszhangzott a hejgetése. Minden reggel felállt egy dombra, és addig hejgetett, amíg a takarók leestek az emberekről. Természetesen az emberek nem maradtak többé az ágyban, amikor lehullott róluk a takaró, mert hiszen hideg szél fújt, és így Hejgető Koma tevékenységét siker koronázta, s éveken keresztül nem is volt más feladata, mint hogy reggel elkiáltotta magát: „Hej! Hej!”

Megszervezte tehát Paul Bunyan a világ első óriási favágótelepét. Csakhogy nagy baj volt, mert nem tudta a számadásokat rendben tartani. Ebben az időben ugyanis még nem találták ki az írott számokat. Paul Bunyannak tehát fejben kellett kiszámítani a kivágott szálfák számát, méreteit, s azt is, hogy mit fizet a favágóknak. Továbbá hogy mennyi krumpli, bab, borsó, vaj kell a főzéshez. Nyolc napig és negyvenhét óráig tartott csak az, hogy a munkásoknak a havi bérét kiszámítsa. Akkor meg a lovaknak szénát is kellett vennie. Minthogy az ujjain tudott csak számolni, reggeltől estig számolt, amíg egészen megdagadt az ujja. De akármennyire igyekezett, nem tudott a dolog végére járni. Kétségbeesésében elment az Északi-sarkra, ugyanis régebben, annak idején, amikor az Északi-sarkon járt, kitalálta, hogy lehet a napot kétszeresére nyújtani. (Azután elajándékozta a napnyújtót az eszkimóknak, akik nagyon örültek, mert hiszen így féléves napot és féléves éjszakát kaptak Paul Bunyantól.) Megkérte az eszkimó főnököt, hogy azt a zsák napot, amit magával vitt az Északi-sarkra, jó hosszúra nyújtsa ki. De ez sem használt. Hiába volt a nappal jóval hosszabb, mint másutt, így sem tudott számadásainak végére járni.

Nagy bajban volt Paul Bunyan, mert hiszen favágótelepét még növelni akarta, hogy elég fa legyen Amerika városainak felépítéséhez. Megpróbálta munkásait is a számolásra bírni, de ez se ment. Akkor elkezdett a fákra rovásokat vésni. Ez egy ideig jól ment, azonban összecserélte azt a fát, amire a teljesítményt és azt, amire a munkabért rótta fel, és amikor mindent össze­kevert, akkor megint elölről kezdhette a számolást.

Annyira elkeseredett Paul Bunyan, hogy arra gondolt, visszamegy a barlangba, ahol régebben élt, és abbahagyja a fakitermelést. Egyre soványabb és soványabb lett, és már ahhoz sem volt kedve, hogy kifésülje a szakállát. (Azt mondják, olyan bozontos lett akkoriban a szakálla, hogy két kandúr egy nyulat üldözött a szakállában, és el is tévedtek benne; egy reggel óriási zenebona tört ki, amikor kiszaladt szakállából a nyúl és utána a két kandúr, de lehet, hogy ez a történet nem is igaz.)

Szokása lett, hogy az erdőben éjszaka járkált föl s alá, nyomában a hűséges Bébé. Egy reggel vándorlása közben olyan helyre jutott, amelyet még nem ismert. (Itt meg kell jegyeznünk, hogy ez a hely Boston közelében volt, s mint minden amerikai tudja, ez a tanulásnak és a kultúrának székhelye Amerikában.) Csakhogy akkor Paul Bunyan erről még mit sem sejtett. Délelőtt egy alacsony dombon ült és pihent, amikor hatalmas kiáltást hallott. Felkelt, átlépett néhány kisebb hegyecskén, és csodát látott. Egy másik dombon ült egy fickó, aki majdnem annyira nagy volt, mint Paul maga. Magas, sima homloka volt, azonban nem hordott sapkát, hanem hajadonfőtt volt, és az már akkoriban is a nagy tudomány jele volt. Ami legjobban meglepte Pault, az a fickónak a gallérja volt. Magas keménygallér volt, tiszta fehér, és nagyon kényelmetlennek látszott. (Azt mondják, hogy később, amikor Paulhoz ment dolgozni, akkor minden vasárnap harminckilenc ember mosta tisztára ezt a gallért.) Ez a különös óriás hatal­mas fehér fenyőfát hegyezett zsebkéssel. Előtte sima sziklafal volt. Akkor elővette a ceruzáját, amelyet a fenyőfából készített, és különös irkafirkákat írt a sima sziklafalra. Paul fölállt, egyik lábáról a másikra állt, és nézte, hogy tulajdonképpen mi történik. Látszott, hogy a másik óriás mélyen elgondolkozik. Azt sem hallotta, amint Paul azt mondta neki:

- Jó napot kívánok, azt hiszem, hogy ez a nyár nagyon száraz lesz, hacsak hamarosan nem esik.

De az óriás csak gondolkodott, gondolkodott. Amikor azonban befejezte, amit csinált, meg­fordult, és észrevette Pault. Nem szólt egy szót sem, és Paul sem szólt, mert a magas fehér gallér nagy hatást tett rá.

Paul elővette dohányzacskóját, és megkínálta az idegent, hogy tubákoljon. Azután mind a ketten leültek egy-egy sziklára. Beszélgetésbe elegyedve Paul megkérdezte, hogy mik ezek a jelek a sziklán. Azt hitte, hogy képeket rajzol az idegen.

A másik óriás azt mondta, hogy ő John Tintanyaló, és ezek számok. De Paul tudta, hogy a szám olyasvalami, amire gondolni lehet, de amit nem lehet látni.

- Pedig ezek számok - mondta John. - Én vagyok a feltalálójuk és a tulajdonosuk.

Megmutatta Paulnak, hogyan lehet velük számolni, és néhány számtani feladványt is meg­oldott. Paul meggyőződött arról, hogy a leírt számokkal ugyanúgy lehet bánni, mint a ki­gon­dolt számokkal.

Paul azon csodálkozott a legjobban, amikor megtudta, hogy John mindezt csak szórakozásból találta ki, mert neki nincs is szüksége a számokra. Paul nem tudta elképzelni, hogy egy felnőtt ember csupa érdeklődésből kitalálja a számolást, de John váltig állította, hogy semmi más dolga nem volt, és unalmában találta csak ki az egészet.

Képzelhető, milyen izgatott lett Paul Bunyan. A számok kitalálása lehetővé tette, hogy ezentúl írásban számoljanak ki mindent, és a fakitermelés most indulhatott meg valójában olyan ütem­ben, ahogy ezt Paul Bunyan szerette volna. Alkalmazta tehát a favágótelepen John Tinta­nya­lót, és Tintanyaló lett az első könyvelő a világon. Sok évig dolgoztak együtt Paul Bunyannal, mindkettőjük és a világ nagy hasznára.

Más történeteket is mesélnek Paul Bunyanról. Van, amelyik arról szól, hogy Bunyan a fakiter­melésen kívül más mesterségeket is kitalált. Azt mondják például, hogy ő találta ki a patto­gatott­kukorica-gyártást.

Bunyan munkásainak sok elemózsiára volt szükségük, s ezért földműveléssel is foglalkoztak. Egy évben Paulnak sok kukoricája termett, tele voltak a raktárak kukoricacsövekkel. Ebben az időben forró szélvihar indult Mexikóból, és olyan meleg volt, hogy az elraktározott kuko­ricából egyszerre pattogatott kukorica lett.

Egy más alkalommal Paul Bunyan makarónit és spagettit kezdett ültetni. Ezzel is igen nagy sikere volt. Volt ugyan két-három év, amikor nem volt jó termés, de azután kitűnő év jött, s alig talált elég embert, hogy lyukat fúrjanak a makaróniba. Abból a lyukból, amit a makaró­niból kivájtak, csinálták a spagettit.

Addig tartózkodott Paul Bunyan az emberek között, ameddig a hatalmas amerikai erdőket kivágta, és lehetővé tette a nagyvárosok felépítését.

Amikor felépült Amerika első nagyvárosa s utána a többi, Bunyan kifizette munkásait, útnak eresztette őket, és ő maga Bébével együtt visszament a barlangba.

Azóta is ott élnek csendben, békességben, hacsak meg nem haltak.