Hol volt,
hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt
egyszer egy király, annak egy fia. Mikor ez a királyfi nagy legénnyé serdült,
azt mondta az apjának:
- Édesapám,
én elmegyek, s addig vissza nem térek, míg a világon a legszebb leányt meg nem
találom; az lesz az én feleségem.
- Jól van,
fiam - mondotta a király -, csak eredj isten hírével, szerencse kísérjen
utadban.
Elindult a
királyfi, ment, mendegélt hegyeken, völgyeken átal, egyszer csak beért egy
rengeteg erdőbe, s rengeteg erdő között amint mendegélne, látja, hogy egy
ökörnyomban kínlódik, vergődik egy kicsi halacska. Megszólal a halacska, mondja
a királyfinak:
- Szabadíts
meg innét, te jó legény, vígy a folyóba, mert itt meghalok.
A királyfi
kivette a halacskát az ökörnyomból, s vitte, míg egy folyóhoz nem ért. Ott azt
mondta a halacska:
- Végy le
egy pikkelyt rólam, tedd el, s ha valahol valami bajod lészen, ezt a pikkelyt
csak vesd a folyóvízbe, én mindjárt ott leszek, és segítek rajtad.
A királyfi
levesz egy pikkelyt a halacskáról, azzal a halacskát beledobja a vízbe, s
továbbmegy. Amint menne, mendegélne, látja, hogy egy fekete holló egy fának
ága-boga közé szorult, vergődik a szárnyával, rángatja a lábát, de nem tud
kiszabadulni. Leszólott a királyfinak nagy búsan:
- Szabadíts
meg, te jó legény, bizony nem bánod meg.
Felmászik a
királyfi a fára, kiszabadítja a hollót, az meg a csőrével kihúz a szárnyából
egy tollat, odaadja a királyfinak, s mondja neki:
- Jótétel
helyébe jót várj, te legény. Ha nagy bajba kerülsz, csak rázintsd meg ezt a
tollat, én mindjárt ott leszek.
Elbúcsúzik a
királyfi a hollótól, továbbmegy, mendegél. Egyszerre csak látja, hogy egy ősz
öregember ott áll a forrás mellett, szeretne lehajolni, hogy igyék, de nem
tudott lehajolni.
Megszólítja
a királyfit:
- Te jó
legény, segíts rajtam, majd elepedek a szomjúságtól, s nem tudok lehajolni.
A királyfi
lekapta a sisakját, telemerítette vízzel, megitatta az öregembert.
- No, te
legény - mondotta az öregember -, nagy jót tettél velem. Nesze, adok neked két
hajszálat, s ha valahol bajba kerülsz, csak ereszd szélnek. Majd rám talál ez a
két hajszál, s én a világ végéről is eljövök, hogy segítsek rajtad.
A királyfi
eltette a két hajszálat, elbúcsúzott az öregembertől. Aztán továbbment,
nemsokára kiért az erdőből, s túl az erdőn elért egy nagy városba.
Szeme-szája
elállott a csodálkozástól: gyászfeketébe volt vonva az egész város.
Találkozik
az utcán egy kicsi emberkével, akinek földig ért a szakálla, kérdi tőle:
- Ugyan
bizony, bácsikám, kit s mit gyászol ez a város, hogy így gyászfeketébe borult?
- Hej, öcsém
- mondja a kicsi ember -, nagy oka van annak. Van a királynak egy leánya,
akihez hasonlatos szép nincs kerek e világon. S ez a lány a fejébe vette, hogy
csak ahhoz megy feleségül, aki úgy el tud bújni előle, hogy ő meg ne találja.
Háromszor lehet próbát tenni. Ha kétszer megtalálja, az még nem baj, de ha
harmadszor is megtalálja, karóba kerül annak a feje, aki szerencsét próbál.
Eddig kilencvenkilencen próbáltak szerencsét, karóba is került a feje mind a
kilencvenkilencnek. Próbálj te is, öcsém, hadd legyen a te fejed a századik.
Mondja a
királyfi:
- Már vagy
lesz századik, vagy nem lesz, ha csakugyan olyan szép az a leány, szerencsét
próbálok.
Éppen abban
a pillanatban jött arra hatlovas hintón egy szépséges szép leány, amilyet még a
királyfi sohasem látott. De olyan szép volt, hogy a szeme is káprázott, amikor
ránézett.
Kérdi a
királyfi a törpe embert:
- Ki ez a
leány, bácsikám?
- Ez a
királykisasszony - mondotta a törpe ember.
Hiszen több
sem kellett a királyfinak, ment egyenest a király palotájába, a király színe
elé.
Mondotta a
királynak:
- Felséges
királyom, hallottam, hogy kilencvenkilenc legény próbált szerencsét. Egy
életem, egy halálom, a szerencsét én is megpróbálom.
- No, fiam -
mondotta a király -, szívemből sajnállak, mert jóképű, derék szál legénynek
látszol. De hiába, a leányomnak kedvében kell járnom. Nincs több gyermekem. Hát
csak próbálj szerencsét, bújj el, ha tudsz, de úgy, hogy meg ne találjon.
Eközben
hazajött a királykisasszony, és bejött a szobába, s mondta a királyfinak:
- Jobb lesz,
ha nem is próbálsz szerencsét, királyfi, eredj haza, mert a te fejed is
odakerül, ahova a többié.
- Nem bánom
én - mondta a királyfi -, hadd kerüljön. Nálad nélkül úgyis pipadohányt sem ér
az életem.
Azzal kiment
a királyfi nagy búsan, s végigsétált a városon, aztán ki a mezőre, mezőről az
erdőbe, egész úton azon tűnődött, hová tudjon elbújni, hogy a királykisasszony
meg ne találja. Egyszerre csak eszébe jutott a halacska, hátha az tudna rajta
segíteni. Megy a folyó partjára, ott előveszi a pikkelyt, s hát csakugyan jön a
halacska, s kérdi:
- Mi bajod,
királyfi?
Mondja a
királyfi, hogy mi baja van.
- Ó, azért
egyet se búsulj - mondotta a halacska -, mindjárt ideszólítom a legnagyobb
halat, azzal elnyeletlek, ott ugyan meg nem talál a királykisasszony, míg a
világ s még két nap.
Csak
térült-fordult a halacska, s mindjárt jött utána egy rettentő nagy hal,
kitátotta a száját, s abba beléugrott a királyfi. Szépen leballagott a halnak a
hasába, s ott úgy sétált fel s alá, akár egy palotában.
Eközben
elindult a királykisasszony, utána az udvarbeliek. Kereste a királykisasszony
mindenfelé a királyfit, s mikor egy fél napig járt-kelt volna mindenfelé, egyszerre
csak a folyóvíz partjára ért, s megparancsolta, hogy fogják ki a vízből a
legnagyobb halat, mert annak a hasában van a királyfi. Egyszeribe odarendelik
az udvari halászokat, kifogják a nagy halat, felhasítják a hasát, s hát
csakugyan kifordul belőle a királyfi.
Na, az első
próbával szerencsétlen volt a királyfi, próbált másodszor is. Továbbment nagy
búsan, s amint mendegélne az erdőben, eszébe jut a holló, megrázintja a tollát,
s hát repül is az egyszeribe, s kérdezi:
- Mi baj,
édes gazdám?
Mondja a királyfi,
hogy mi nagy baja van. A holló erre elkezdett károgni, s ím, egyszeribe
repültek a hollók mindenfelől, fekete lett tőlük az erdő, s kérdezték mind
egyszerre:
- Mi baj, mi
baj?
- Tudtok-e
valami jó búvóhelyet? - kérdezte a királyfi hollója.
- Hogyne
tudnánk, hogyne tudnánk - károgott a többi holló.
Azzal
felszállott valamennyi, repültek az erdőn keresztül. A királyfi mindenütt
utánuk, s felvezették egy olyan magas hegyre, hogy a teteje az eget verte.
Annak a
hegynek a tetején volt egy mély gödör, abba beléállították a királyfit. De
hiába állították, a királykisasszony ott is megtalálta.
Búsult a
szegény királyfi, majd felvetette a búbánat. Na, bizonyosan karóba kerül az ő
feje is! De gondolta magában, egy élete, egy halála, már csak harmadszor is szerencsét
próbál. Elővette azt a két hajszálat, amit az öregember adott, s szélnek
eresztette. Hát alighogy eleresztette a hajszálat, jön az öregember, s kérdi:
- Mi bajod
van, édes fiam?
- Jaj, ne is
kérdezze, bátyámuram, el kellene bújnom olyan helyre, ahol senki meg nem talál,
máskülönben karóba kerül a fejem.
- Hiszen ha
csak ez a baj, azon én könnyen segíthetek. Ki elől akarsz elbújni?
- A
királykisasszony elől, bátyámuram.
- Nohát majd
én megmutatom - mondotta az öregember -, hogy a szeme elé viszlek, s mégsem lát
téged. - Azzal megfogta a királyfi nyakát, csavarintott rajta, s abban a
pillanatban aranytulipán lett a királyfiból. Aztán felfűzte a tulipánt a
kalapjára, s bement a király városába.
Éppen jött
vele szemben a királykisasszony, akkor indult volt el, hogy megkeresse a
királyfit, meglátja a ragyogó fényes tulipánt, s mondja az öregembernek szépen,
nyájasan:
- Jaj de
szép tulipán! Adja nekem.
- Nem adom
én! - mondotta az öregember.
- Annyi
aranyat adok érte, hogy úrrá lesz maga is s minden nemzetsége.
- Dehogy
adom - mondotta az öregember -, a világ minden sűrű kincséért sem adom. Hiába
kérte a királykisasszony, az öregember nem adta oda a tulipánt. Mit volt, mit
nem tenni, továbbment nagy búsan a királykisasszony, s kereste a királyfit. De
azt ugyan nem találta meg. Kereste másodnap, kereste harmadnap, akkor sem
találta meg. Harmadnap letelt a keresés ideje, s akkor a király kihirdette,
hogy előállhat a királyfi bátran, most már övé a királykisasszony.
Meghallotta
ezt az öregember, egyet csavarintott a tulipánon, királyfi lett ismét. Azzal a
királyfi felment a palotába. Mindjárt nagy lakodalmat csaptak, lakodalom után
felkerekedtek, a királyfi hazájába mentek. Ott volt csak igazi hejehuja,
dínomdánom.
Még tán ma
is táncolnak, ha meg nem haltak.