Hol volt,
hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király s annak olyan
szép leánya, mint égen a ragyogó csillag. Mikor a királykisasszony eladó sorba
került, tízen-húszan is jöttek leánynézőbe, mind csupa királyfik, de a
királykisasszonynak éppen a legszegényebb királyfin akadt meg a szeme. Az ám,
csakhogy a király azt szerette volna, ha a leánya a leggazdagabb királyfit
választja, s merthogy nem ezt tette, nagy haragjában bezáratta a palota
legmagasabb tornyába, s ott tartotta szomorú rabságban. Hiszen zárhatta, mert a
szegény királyfi minden alkonyatkor meglátogatta a királykisasszonyt úgy, hogy
arról senki lélek sem tudott. Ugyan, hogy lehetett ez? Úgy, hogy a királyfinak
volt egy ezermester inasa, ez szárnyat csinált a gazdájának, s amint
esteledett, alkonyodott, felszállott a város szélén, s mint egy madár, úgy
repült be a torony ablakán.
Hát ez így
volt egy hétig, kettőig. Egyszer azonban eszébe jutott a királynak, hogy
meglátogatja a leányát, hátha szép szóval másfelé fordítja a szívét. No, éppen
jókor talált menni a toronyba: a szegény királyfi ott üldögélt a
királykisasszony mellett, keseregtek mind a ketten, hullott a könny a szemükből,
mint a záporeső. Hej, szörnyű haragra gerjedt a király, mikor meglátta a
királyfit. Kirántotta széles görbe kardját, de bezzeg a királyfi sem tátotta el
a száját, meglebbentette-csattogtatta a szárnyát, s huss! kirepült az ablakon.
Meg sem állott, míg abba az erdőbe nem repült, ahol ő egymagában lakozott
kakassarkon forgó aranypalotában.
Nosza, a
király mindjárt befogatott hatlovas hintóba, s indult az erdőbe, mert hallotta
volt már, hogy az ő erdejében lakozik a királyfi, csak hogy közeliben lehessen
a királykisasszonynak. Ment a hintó után egy regement huszár is, s ahogy a
palotához értek, egyszeribe körülfogták, a király meg bement a palotába.
Bemegy az
első szobába, nem volt ott semmi. Bemegy a másodikba, ott volt két ágy, két
szék, egy asztal meg almárium. Bemegy a harmadikba, s hát abban nem volt egyéb,
csak egy íróasztal, amellett ült a királyfi, s szomorú verseket írt az ő nagy
szívbéli bánatáról.
- Hé,
szárnyas királyfi! - kiáltott a király szörnyű haraggal - te voltál a
leányomnál?
- Én voltam,
felséges királyom, nem tagadom. Ha tagadnám is, mi hasznát látnám?
- Bizony, ha
te voltál, mindjárt agyon is lőlek ebben az álltó helyemben!
Azt mondta a
királyfi:
- Ne lőjön
meg, felséges királyom. Inkább vitessen vissza a toronyba, kötöztessen össze a
leányával, s vettessen le a toronyból.
- No, ha ez
a kívánságod, ez teljesedhetik - mondta a király. - Haljatok meg együtt, szívem
szomorítói!
Hát
csakugyan úgy lett, ahogy a szárnyas királyfi kívánta: visszavitték a toronyba,
ott összekötözték a királykisasszonnyal, s ledobták a toronyból. Le ám,
csakhogy nem estek a földre, mert a királyfi szárnyát elfelejtették lekötni, s
ahogy lelökték az ablak párkányáról, kieresztette a szárnyát, felszállott a
magas levegőégbe, s repült a királykisasszonnyal, mint a gondolat, még annál is
sebesebben.
Eleget
kiabált a király utána, hogy csak jöjjön vissza, egyiknek sem lesz semmi
bántódása, de bezzeg volt esze a szárnyas királyfinak, még a fejét sem
fordította vissza; nem szállott földre, míg az apja udvarába nem ért. Ott aztán
leoldották róluk a kötelet, s még aznap megesküdtek a fiatalok. Amire a király
odaért, már rég megvolt a lakodalom, csak egy kevés maradék jutott neki a
lakodalmi kalácsból.
No, ez így
éppen jól volt, ahogy volt.
Itt a vége,
fuss el véle.