Hol volt,
hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer
egy öreg király. Ennek a királynak az egyik szeme mindig sírt, a másik meg
nevetett. Csudálkoztak a népek, hogy ugyan mért nem nevet a királynak mind a
két szeme, hiszen olyan szépséges szép leánya van, amilyen nem volt több kerek
e földön; mi búja, baja lehet, hiszen ahány valamirevaló királyfi volt a
világon, mind megfordult az udvarában, epekedett a királykisasszonyért,
válogathatott bennük. De csodálkozott ezen a királykisasszony is, s egyszer
aztán megkérdezte az apját:
- Édesapám,
mi az oka, hogy az egyik szeme mindig sír, s a másik meg nevet?
Mondotta a
király:
- Sokan
kérdezték ezt, édes leányom, de még senkinek meg nem mondtam, minek mondtam
volna, úgyis tudom, hogy hiába mondanám.
- Ó, lelkem
apám, mondja meg nekem, legalább segítek búsulni.
Addig kérte,
s olyan szépen kérte, hogy megmondotta az öreg király:
- Azért sír
az egyik szemem, mert volt nekem ifjúkoromban egy szépen zengő pelikánmadaram,
ha annak az énekét hallottam, elfeledtem minden búmat, bajomat. Ezt a madarat
valaki ellopta, s ámbátor bejártam utána az egész világot, meg nem találtam.
Azóta sír az egyik szemem. A másik azért nevet, mert világjáró utamban sok szép
leányt láttam, de hozzád hasonlatos szépet nem!
Azt mondta
erre a királykisasszony:
- Bizony ha
nem látott, édes apámuram, nem is megyek addig férjhez, míg a pelikánmadár elő
nem kerül! Amelyik királyfi azt akarja, hogy a felesége legyek, induljon a
pelikánmadár után, s anélkül ne is kerüljön a szemem elé.
Eleget
mondta az öreg király, hogy ez hiábavaló kívánság, meg se próbálja, mert
vénleány marad: a királykisasszony kihirdette ország-világ előtt, hogy annak
lesz a felesége, aki a szépen zengő pelikánmadarat visszahozza. Bezzeg
elindultak százan is, de elindulhattak ezren is, mert hírét-nyomát sem találták
a pelikánmadárnak.
- Látod,
lányom, látod - mondotta a király -, hiábavaló a kívánságod! Bizony mondom,
hogy vénleány maradsz!
De
beszélhetett neki, azt mondta a királykisasszony:
- Akár
hiábavaló, akár nem, amit fogadtam, amellett maradok.
De már erre
az öreg királynak mind a két szeme sírni kezdett. Haj, miért is szólt a
leányának a pelikánmadárról!
Hanem hogy
szavamat s mondásomat össze ne zavarjam, volt a király udvarában egy kicsi
nemes legény, s ez, hogy látta s hallotta, mi nagy szomorúság van a palotában,
mit gondolt, mit nem, hamuba sült pogácsát süttetett a szakácsnéval, s azzal,
azt sem mondta senkinek, hová, merre, csak elindult toronyirányába.
Kimegy a
városból, megy, mendegél az úton egy darabig, aztán letér az útról, nekivág az
erdőnek, s hát amint a szélire ér, elejibe áll egy öreg koldus, s kenyeret kér
tőle isten nevében.
- Jó szívvel
- mondta a kicsi nemes legény, s benyúlt a kebelébe, kivette onnan a hamuba
sült pogácsát, s felét a koldusnak adta.
- No, te
kicsi nemes legény - mondotta az öreg koldus -, adj hálát az istennek, hogy nem
sajnáltad tőlem a pogácsát. Tudom én, mi útra indultál. Sok királyfi vágtatott
el itt aranyszőrű paripán, kértem is mindenkitől egy falást, de rám sem
hallgattak, nagy büszkén továbbvágtattak. No de vissza is jöttek szégyenszemre
a pelikánmadár nélkül. Hát jótétel helyébe jót várj, fiam. Hallgass ide. Az a
pelikánmadár túl van az Óperenciás-tengeren, s ha három ember életét
összetennéd, még akkor sem érnél oda gyalogszerrel, de még lóval sem
akármilyennel. Olyan ló kell oda, amelyik sárkánytejet szopott. Eredj keresztül
ezen az erdőn, aztán menj tovább, még egy erdőn keresztül, annak a szélén lakik
egy vén boszorkány, állj be hozzá szolgálatba. Három nap az esztendő, de még
emberfia ki nem töltötte azt a három napot, mert két lovat kell őrizni, s az a
két ló a boszorkány két leánya. Egyszer a föld alá, másszor a tenger alá bújik
ez a két ló, de még a fellegekbe is, csak akkor kerülnek haza, mikor a három
nap kitelt. Az ám, csakhogy akkor már jöhetnek, mert a vén boszorkány karóba
húzatja a fejedet. No de ne búsulj te, fiam. Nesze, adok egy sípot. Ennek a
sípnak három lyuka van. Ha az elsőt megfuvintod, előjő a szúnyogok királya; ha
a másodikat, a halaké, ha a harmadikat, az egerek királya. Ezek előkerítik a
lovakat, akárhova bújnak. Mikor az esztendő kitelik, a vén boszorkány kínál
neked minden szépet, drágát, de te ne láss, ne hallj, akármit mutat, akármit
beszél, csak kérd azt a csikót, amelyik a ganédombon kétölnyire el vagyon ásva,
s amely félig el is vagyon rothadva. Ezt a csikót ásd ki, vedd a nyakad közé, s
vigyed, meg se állj, míg a falu hídjához nem érsz, ott állj be a híd alá, mosd
még jól a csikót. A többi a te dolgod.
Megköszöni a
kicsi nemes legény a sípot s a jó tanácsot, elbúcsúzik az öregembertől. Mire
esteledett, alkonyodott, keresztülment a két erdőn, ment egyenest a vén
boszorkányhoz. Köszön illendőképpen, a boszorkány szívesen fogadja, leülteti.
- Mi jóban
jársz, fiam?
-
Szolgálatot keresek, öreganyám.
- Jól van,
fiam, szerencsés órában jöttél. Nálam három nap az esztendő, s csak két lovat
kell őrizned. De úgy őrizd, hogy ha elveszíted, karóba kerül a fejed.
- Nem bánom
én, öreganyám, csak adja kezemre a lovakat!
- Hiszen
csak várj - mormogott magában a vén boszorkány, majd megbánod!
Asztalhoz
ültette a legényt, adott neki jó vacsorát, bort is elegendőt, de a borba
álomitalt csepegtetett. Vacsora után kimentek az istállóba, ott a legénynek
kezére adta a lovakat, de ugyancsak lelkére kötötte, hogy a selyemrétre menjen
velük, s reggelre jöjjön haza.
A kicsi
nemes legény hamarosan felkantározta a lovakat, az egyikre felült, s úgy ment
ki a selyemrétre. Ott eleresztette, s leheveredett a puha selyemfűbe, el is
aludt mindjárt. A nap a hasára sütött, akkor ébredt fel. Dörzsöli a szemét, néz
erre, néz arra, mindenfelé, de nézhetett, híre-nyoma sem volt a lovaknak.
No ha nem,
belefújt a síp első lyukába, s hát abban a pillanatban ott termett a szúnyogok
királya.
- Mit
parancsolsz, édes gazdám?
- Azt, hogy
keresd meg a lovaimat.
- Hiszen ha
a levegőben vannak, ne félj, visszahozom!
Azzal a
szúnyogok királya elrepült, összecsődítette mind, ami szúnyog volt a világon, s
hát egy óra sem telt belé, leszáll a selyemrétre két griffmadár. A kicsi nemes
legény a kantárral fejbe vágta a griffmadarakat, s azok abban a pillanatban
lóvá változtak. Egyszeriben felkantározta őket, s hazavágtatott velük, hogy
csak úgy szakadt a hab róluk.
Isolygott-pisolygott
a vén boszorkány, amikor meglátta a legényt, dicsérte is erősen, étellel,
itallal jól megtraktálta, de míg a legény evett, ivott, kiment az istállóba, s
lapátnyéllel úgy megdögönyözte a lovakat, hogy elterültek a hídláson.
Estig nem
kellett a rétre menni, akkor megint jó vacsorát adott a vén boszorkány a
legénynek, de most már annyi álomitalt cseppentett a borába, hogy még ki sem
ért a rétre, lefordult a ló hátáról, s reggelig aludt, mint a fekete föld.
Bezzeg, hogy volt ló, nincs ló. De ezen nem búsult a legény, belefújt a síp
második lyukába, s csak ott termett előtte a halak királya.
Mondja a
legény, hogy mi baj.
- Ne búsulj,
ha az én országomba tévedtek, előkerítem - mondotta a halak királya.
S hát
csakugyan egy óra sem telt belé, egy nagy csukát vetettek ki a selyemrétre.
Ennek a csukának a hasát a halak királya felhasította, s ím, két aranyhalacska
fordult ki belőle. Ezt a két aranyhalacskát meglegyintette a legény a
kantárral, s lóvá változott mind a kettő.
Hazavágtat a
legény, isolyog-pisolyog a boszorkány, dicséri, de úgy, hogy majd lesuvad a
legény arcáról a bőr a nagy dicsérettől, hanem míg a legény délebédelt, kiment
a boszorkány az istállóba, s addig verte a lovakat, míg a hídláson el nem
nyúltak.
Harmadik
este több álomitalt vegyített a legény borába, s hogy jobban aludjék, még három
bagolytollal töltött párnát is adott neki. Hiszen nem kellett a párna,
elaludott anélkül is, dél volt, mire felébredt. A legény nem is kereste a
lovakat, belefújt a síp harmadik lyukába, s egyszeribe ott volt az egerek
királya.
- Mit
parancsolsz, kedves gazdám?
Mondja, hogy
mit.
- Ne félj,
ha a föld alatt vannak, előkerítem én - mondta az egerek királya.
Nosza,
nekiindultak az egerek, felkajtattak minden zugot, lyukat a föld alatt, s hát
mire a legény az álmot kitörülte a szeméből, hoznak elejbe két patkányt.
Meglegyinti a kantárral, s egyszeribe lóvá változnak.
- No, fiam -
mondotta a vén boszorkány, mikor a legény hazament a lovakkal -, ilyen szolgám
még nem volt, mint te. Becsületesen kitöltötted az esztendőt, de nem is maradok
adósod. Nesze, itt van három kulcs. Egy a pincébe nyit, ott káddal áll arany,
ezüst; végy, amennyit elbírsz. Egy a ruháskamrámba nyit. Vannak ott drágábbnál
drágább aranyos, gyémántos ruhák, elveheted a legszebbet. A harmadik kulcs az
istállóm kulcsa, ott válaszd azt az aranyszőrű paripát, amelyik csak szemednek,
szívednek tetszik.
Azt mondotta
a legény:
- Nem kell
nekem, öreganyám, sem a pénze, sem a ruhája, sem az aranyszőrű paripája. Kell
nekem az a csikó, amelyik a ganédombban el vagyon ásva.
- Hej, fiam,
fiam, ördöggel cimborálsz te - mondotta a boszorkány -, meglásd, hogy rossz
végre jutsz!
- Nem bánom
én, öreganyám, akármi végre jutok, de énnekem csak az a csikó kell.
Eleget
mesterkedett a boszorkány, hogy kibeszélje a legényt a szándékából, de annak
ugyan beszélhetett. Mit volt, mit nem tenni, adott a legénynek aranyásót, s
ezzel ásni kezdett a kicsi nemes legény, ásott hét nap s hét éjjel szakadatlan,
akkor akadt a csikóra. Megfogta a lábánál fogvást, szép gyöngén kihúzta, a
vállára emelte, s úgy vitte a híd alá, s ott megmosta. Akkor kivezette a híd
alól, s hát uram, teremtőm, színarany volt a csikó szőre, ragyogott, mint a
nap. Kantár is volt a fejében, gyémántszeges kantár, nyereg is a hátán,
aranyos, ezüstös.
- No, édes
gazdám - szólalt meg csikó -, ülj rám, hadd lám, hogy rám termettél-e.
Felpattan a
legény a csikóra, az meg egyet ugrik, kettőt szökik, s fent volt a fellegek
közt, onnét ugrott a holdba, a holdból a napba, a napból a fiastyúkba, abból
meg le a hídra, s a kicsi nemes legény úgy ült rajta, mintha odaszegezték
volna, meg sem tántorodott.
- Jól van,
édes gazdám, most már mehetünk. Elviszlek az Óperenciás-tenger partjára, tovább
nem, ott leteszlek. A tenger partján van innen is, túl is egy fa. Ez a két fa
minden esztendőben kétszer összehajlik, tavasz elején s nyár végén: akkor
átsétálhatsz rajta az Óperenciás-tenger túlsó partjára. Onnét gyalogszerrel
mégy tovább, s minden házhoz beszólsz, minden embertől, akivel találkozol,
kérdezősködöl, mert tudd meg, hogy "száján az ember messze elmehet",
s többet ér egy kérdezem száz keresemnél! Hanem ha szükséged lesz rám, csak
fuvints bele a sípodnak mind a három lyukába, ott leszek mindjárt.
Ahogy ezt
mondotta a táltos csikó, mindjárt fel is szállott a levegőégbe, vitte a kicsi
nemes legényt erdők, mezők, tengerek felett, hét nap s hét éjjel folyton
szállott, gondolatnál is sebesebben, akkor ért az Óperenciás-tenger partjára,
ott leereszkedett a térdig érő selyemfűbe.
- Itt
vagyunk, kicsi gazdám. Vedd ki a szájamból a zabolát, te meg indulj, nézd,
éppen most hajlik össze az a két fa.
Hopp, a
kicsi nemes legény egy szempillantásra felmászott a fára, s futott, mint a
gondolat, keresztül az összehajlott ágakon. Addig futott, míg a tenger túlsó
partjára nem ért. Na, éppen jókor, mert ahogy a földre ugrott, elvált a két fa
egymástól.
Elindult a
kicsi nemes legény egymagában, ment, mendegélt, míg egy aranyerdőbe ért, de meg
sem állott, míg az erdőn át nem ment. Az erdő túlsó szélén volt egy kis ház,
abban lakott egy százesztendős asszony, bement hozzá, köszönt illendőképpen:
- Adjon
isten jó estét, öreganyám!
- Adjon
isten, fiam! Hát te mi jóban jársz?
- Én a
szépen zengő pelikánmadarat keresem, ha megtalálnám. Hallotta-e hírét,
öreganyám?
- Hallani
hallottam a hírét, de sohasem láttam, pedig én is szeretném hallani a hangját,
mert azt mondják, hogy aki hallja, megfiatalodik. Eredj, fiam, az anyámhoz, az
ott lakik az ezüsterdő mellett, az talán többet tud róla.
Útbaigazítja
az öregasszony a kicsi nemes legényt, megy ez az ezüsterdőn túl az öregasszony
anyjához, kérdi ezt is, hallotta-e hírét a pelikánmadárnak.
- Hallottam,
fiam, s azt is hallottam, hogy a templomban vagyon, de jobb, ha visszafordulsz,
mert éjjel-nappal istrázsálják a barátok, s ha a világ minden kincsét ígérnéd
nekik, úgysem adnák neked. Eredj különben az anyámhoz, az többet tud, mint én.
Eligazítja a
legényt a rézerdőbe, annak a túlsó szélén lakott a mindentudó öregasszony.
- Adjon
isten jó napot, öreganyám!
- Hozott
isten, fiam. A pelikánmadarat keresed, ugye?
- Azt,
öreganyám, azt.
- Azt mondta
a leányom, hogy egy templomban van, ugye? Ott volt biz az a mai szent napig, de
onnét ma reggel, míg a templomot seperték, elrepült, s meg sem találják, míg
hozzám nem jönnek tanácsért.
Azt mondta a
legény:
- Lelkem,
öreganyám, mutasson nekem utat, mert az a pelikánmadár az én országombéli
királyé, akinek az egyik szeme mindig sír a madár után.
- Tudom,
fiam, tudom, én meg is mutatom neked az utat, csak embere légy. Hallgass ide. A
pelikánmadár a vaserdőbe repült. A vaserdőben van egy akkora fa, hogy a felső
ága az eget veri. Ennek az ágnak a kettős ága, az ikre közé akadt a
pelikánmadár, ott vergődik, kínlódik, de hiába, nem tud kiszabadulni. Ha volna
olyan ember, aki még a mai napon fel tudna mászni arra a fára, kiszabadíthatná
a madarat, de már azt nem hiszem.
Haj,
megszomorodott a legény, a könnye is kicsordult. Gondolt ide, gondolt oda, mit
tudjon csinálni, merre facsarodjék. De bezzeg felvidult egyszerre! Előveszi a
sípját, belefuvint a három lyukba, s hát csak zúgni-búgni kezd a levegőég, nagy
szél kerekedik, s ím, abban a pillanatban elejbe toppan a táltos csikó.
- Mi baj,
édes gazdám?
Mondja a legény,
hogy mi.
- Ülj a
hátamra, fogódzkodj jól a sörényembe. Ne nézz se jobbra, se balra, csak
felfelé. Mikor a fejem az eget éri, hirtelen fogd meg azt a két ágat, húzd
kétfelé, s abban a minutában fogd meg a madarat is, dugd a kebeledbe.
No, úgy is
tett a legény, ahogy a táltos csikó mondta. Felszállnak a levegőégbe,
hipp-hopp, be a vaserdőbe, vaserdőben az égig érő fa mellett szállanak feljebb,
feljebb, mint a gondolat, s egyszerre csak kopp! nagyot koppan a táltos csikó
feje. De a legény sem tátotta el a száját, egykettő, kebelében volt a szépen
zengő madár.
Mondta a
táltos:
- Fogóddz
belém jól, édes gazdám, különben lefordulsz rólam!
No, jó, hogy
ezt mondta, mert a kicsi nemes legény szemét-száját eltátotta a madár énekén.
S amerre
elszállottak a levegőben, lent a földön, aki öregember hallotta az éneket, az
mind megfiatalodott. Olyan szép fiatal leány lett abból a három öregasszonyból
is, aki a kicsi nemes legényt útbaigazította, hogy csupa csuda.
Egy hét,
kettő nem telt bele, hazaért a kicsi nemes legény, s amint ment végig a
városon, kiveszi kebeléből a pelikánmadarat, biztatja:
- Énekelj,
énekelj, szépen zengő pelikánmadár!
De bezzeg,
egyszerre kicsődült az utcára minden ember, ki a király is, ahogy a pelikán
elkezdett énekelni, s hát - volt öreg király, nincs öreg király, úgy
megfiatalodott, hogy testvére lehetett volna a leányának.
Hiszen lett
becsüje a kicsi nemes legénynek. A király egyszeribe nekiadta a fele országát,
s fele országa mellé a leányát.
Holnap
legyen a szépen zengő pelikánmadár a vendégetek.