Ali, a gyáva vitéz



Valamikor réges-régen élt egyszer egy Ali nevű szegény ember. Magas termetű volt, széles vállú, a keze olyan erős, hogy a vaspálcát is meghajlította. Aki a hegyek között találkozott vele, azt hitte, óriást lát. Egy városszéli öreg házikóban lakott Ali a feleségével. Gyermekük nem volt.
Ali mindennap kiment az erdőre, fát vágott ki, faszenet égetett belőle, a faszenet nádból font kosárba rakta, és szamárháton elvitte a városba eladni. Abból élt a feleségével.
Csak eléldegéltek így, nem panaszkodtak. Nem is lett volna semmi baj, ha Ali nem lett volna olyan félős természetű. A világon mindentől félt, éjjel az orrát ki nem dugta volna a házból. És ráadásul egyszer még rosszat is álmodott, álmában széttépték a farkasok az erdőn.
- Nem megyek én többet az erdőre - mondta a feleségének -, megesznek a farkasok.
- Még senki se látott farkast a mi erdőnkben - felelte a felesége. - És te, aki olyan erős vagy, hogy félhetsz a farkastól?
- Bizony félek én, asszony! Gyere, menjünk el innen más vidékre!
És valahányszor megjött az erdőről, mindig csak azt hajtogatta:
- Félek a farkasoktól, megesznek... Gyere, asszony, menjünk el innen!
Megelégelte az asszony a siránkozást:
- Menjünk hát, elegem volt belőle, hogy minden áldott nap ugyanazt kell hallgatnom!
Eladták öreg házikójukat, feltették a szamárra a holmijukat, Ali régi kardját se felejtették el, és útnak indultak.
Pár nap, pár éjszaka mind csak mentek. Egyszer csak egy széles mezőben találták magukat. Tiszta vizű patakok csörgedeztek a mezőben, suhogott a magas fű. Azt mondja Ali a fele­ségének:
- Hány éjjel nem aludtam már, látod! Málházzuk le a szamarat, hadd pihenjen, hadd legeljen, én meg alszom egy sort. Te fogd a kardot, feleségem, és vigyázz rám, hogy rajtam ne üssenek a farkasok!
A felesége ráállott. Levette Ali a málhát a szamárról, letette a fűre, a szamarat meg elengedte legelni. Az asszony le terített egy pokrócot a férjének, Ali lefeküdt és elaludt.
Hanem az a rét, ahol megpihentek, a padisahé volt. A padisah palotája se volt messze. A padisah épp akkor ment fel a palotája tetejére, és gyönyörködött a birtokaiban. És meglátta, hogy ismeretlen emberek vannak a rétjén, de még a szamarukat is elengedték legelészni. Megharagudott a padisah, hívatta tíz fegyveresét, és megparancsolta nekik:
- Lovagoljatok ki a rétre, kötözzétek meg azt az arcátlant, aki oda mert telepedni a rétemre, dobjátok fel a szamárra, és hozzátok elébem!
A fegyveresek lóra pattantak és kivágtattak a mezőre. Ali felesége észrevette az úton a tíz lovast, és azt gondolta magában: „No, ezek nem jóban járnak!”
Kihúzta az Ali kardját a hüvelyből, és mikor a lovasok közelebb értek, elébük ment. Levette a fejkendőjét, a lábuk elé hajította, és így szólt:
- Át ne lépjétek ezt a kendőt! Az én férjem a híres vitéz, Ali, egy csapással tízet is megöl. Itt a kardja. Menjetek innen! Ha felébred, hírmondó se marad belőletek.
Ránéztek a fegyveresek az alvó emberre, látták, hogy milyen nagy, elhitték, amit az asszony mondott, és megijedtek.
- És hová tart ez a híres vitéz? - kérdezte félénken a legidősebb fegyveres.
- Megharagudott a padisahjára, és faképnél hagyta. Aki először hívja, azt fogja szolgálni.
A fegyveresek megfordították a lovukat, és száguldottak vissza urukhoz. A padisah meg­kérdezte:
- No, hát hol van az az arcátlan fickó?
- Nem valami jöttment ember pihen ám a mezőben, dicső padisah, hanem maga a híres Ali vitéz! Szálfa termetű, roppant öklű. Azt beszélik, egy csapásra tízet is megöl. Megharagudott a padisahjára, és otthagyta. Aki hívja, annak fog szolgálni.
- Ha így van, fogadjuk illendően! Készítsétek elő neki az egyik palotámat. Gyűljenek össze mind a fegyvereseim, magam megyek a dicső Ali vitéz elébe.
Nagy sürgés-forgás támadt.
Az égen megjelent egy kicsi felhő. Közelebb jött, közelebb jött, mind nagyobb lett. Meg­zendült az ég, megeredt a zápor. Ali meg a felesége bőrig ázott. Az asszony szapulni kezdte az urát:
- Ez is teérted van, minek aludtál! Mihez kezdünk most, csuromvizesen? Se házunk, se kemencénk, hogy megmelegedjünk, megszárítkozzunk. Itt hagylak és megyek, amerre látok.
Megijedt Ali, könyörgött a feleségének, hogy ne hagyja egyedül ezen az idegen helyen.
- Hát itt hagynál engem, kis feleségem? Hová legyek egyedül, mi lesz belőlem?
- No jó, nem megyek el - mondta az asszony -, de esküdj meg, hogy mától fogva azt csinálod, amit mondok!
- Esküszöm a szent könyvre, a Koránra, hogy szót fogadok neked, csak ne hagyj el! - rimán­kodott Ali.
Hitt neki az asszony, és azt mondta:
- Málházd fel a szamarat, megyünk a padisah palotájába. Mikor elénk jönnek, te csak nézz szigorúan mindenkire, de egy szót se szólj! A köszöntésre ne válaszolj, ne hajolj meg! Csak bólints hanyagul! Ha Ali vitéznek szólítanak, ne csodálkozz! Megjegyezted, amit mondtam?
- Meg, úgy teszek, ahogy mondtad.
Mikor a palotához értek, a padisah a főembereivel meg valamennyi harcosával kiment elébük. Ránézett Alira, és azt gondolta magában: „Igazat beszéltek a fegyvereseim, ilyen öles termetű vitézt még életemben nem láttam.” Odalépett a padisah Alihoz, és így szólt:
- Isten hozott, Ali vitéz, isten hozott!
Ali nem felelt, csak biccentett, és szigorúan nézett a padisahra. A padisah egy kicsit elbizony­talanodott a pillantásától.
Bevezették őket a palotába. A szamarat bekötötték a padisah istállójába, és külön szolgát rendeltek melléje, hogy ápolja és etesse. A padisah a maga szabóját küldte Alihoz. A szabó mértéket vett, és pompás ruhát varrt Alinak.
Az öreg szabó, visszatérve a műhelyébe, azt mondta:
- Negyven éve szolgálok a padisah palotájában, de ilyen hatalmas termetű embert még nem láttam.
Már egy hónapja élt Ali meg a felesége a palotában. A padisah nem háborgatta őket. Hanem egyszer azt mondja Alinak az asszony:
- Nemsokára meghív téged a padisah, megvendégel. Ha akármire kér, csak annyit mondj: „Azt hittem, valami nehezebbet kívánsz, ez gyerekjáték.” Egyebet semmiképpen ne mond, állj fel és gyere el!
Mintha csak megálmodta volna az asszony! Másnap csakugyan megjelentek a szolgák:
- Ali vitéz, a padisah vendégségbe hív.
Felöltözött Ali, és ment a padisahhoz. Már ott ültek nála az összes hadvezérek meg főem­berek. Ali belépett, és úgy inába szállt a bátorsága, hogy még köszönni is elfelejtett. A padisah vendégei pedig, látván, hogy milyen nagy, milyen széles a háta, milyen hatalmas az ökle, suttogni kezdtek:
- Micsoda óriás, micsoda vitéz! Még a padisah gazdagsága is semmi neki, ügyet se vet az előkelő emberekre! Látszik, hogy sokat tapasztalt, sok padisah udvarában megfordult.
Ali asztalhoz ült. A vendégek sugdolóztak, fennhangon is beszélgettek, de Ali egy szót sem szólt. Mikor megették a piláfot, a padisah Alihoz fordult:
- Tudod-e, Ali vitéz, hogy miért hívattalak?
Ali vállat vont, és a padisah folytatta:
- Egy óriási farkas jár mostanában éjszakánként a kertünkbe. Embereket ragadoz el, mindenki retteg tőle. Kérlek, szabadíts meg bennünket ettől a farkastól!
Mikor Ali meghallotta a „farkas” szót, valósággal megbénult a nyelve. Sokáig egy hang sem jött ki a torkán. A padisah meg a vendégek várták a választ. Alinak eszébe jutott, hogy mit mondott a felesége, és összeszedte magát:
- Azt hittem, valami nehezebbet kívánsz, ez gyerekjáték - szólt.
Ennyit mondott, felállt, és szó nélkül kiment. A hadvezérek meg a padisah bizalmas emberei egymás szavába vágva örvendeztek:
- Ez aztán a vitéz! Nagy szerencsét küldött ránk Allah!
- A farkas felfordul rémületében, ahogy meglátja.
Ali lihegve futott hazáig. Sötét volt már. Úgy repült be a szobába, mint az elhajított kő:
- Menjünk el ebből a városból, asszony! Itt nincs maradásunk. Menjünk el hajnalban, mikor még mindenki alszik...
- Miért menjünk el, összedűlt a világ? Legalább beszélj értelmesen!
- Azt mondja a padisah, hogy egy nagy emberevő farkas jár a kertjébe éjjelente, és arra kér, hogy szabadítsam meg tőle a várost. Hát én szálljak szembe a farkassal? Hiszen azért jöttünk el az erdőszéli házunkból, mert félek a farkastól! Menjünk el ebből a városból!
- Nem megyünk sehova! - felelte a felesége.
- Hát a farkassal mi lesz?
- Rá se gondolj, az az én gondom.
Sokáig könyörgött Ali az asszonynak, hogy menjenek el, de az csak nem hajtott a szavára.
Éjfélkor Ali mélyen aludt. Az asszony meg felkelt, fogott egy zsákot, kardot, egy kis kerek pajzsot, és ment a padisah kertjébe.
Alighogy belépett a kertbe, a bokrok mögül vészes üvöltés harsant fel. A farkas volt az, és jött is közelebb, közelebb... Ali felesége kihúzta a kardot, és bátran ment elébe. A farkas kiugrott a bokorból, és rávetette magát az asszonyra. De az asszony nem ijedt meg, beletaszította a pajzsot a farkas pofájába, a karddal meg levágta a fejét. Aztán beletette a zsákba a farkas óriási fejét, és hazavitte. Kikötötte a zsák száját, hogy kilátsszon a farkas füle, oda tette, ahol Ali reggelente mosakodott, ő maga meg lefeküdt aludni.
Ali otthon is, mikor az erdőre járt dolgozni, korán kelő volt. Megszokásból az új helyén is pirkadatkor kiugrott az ágyból, és kiment mosakodni. Aznap is, alighogy megvirradt, kiment mosakodni, és épp a karjára akarta paskolni a vizet, mikor meglátta a zsákot, annak a szájában meg a farkasfület.
- Farkas! Farkas! - ordított Ali, és eszméletlenül rogyott össze.
A kiáltásra felébredt a felesége, odafutott, meglátta, hogy a férje ájultan hever a földön, megfogta, bevonszolta a szobába, lefektette az ágyra, és hideg vizet fröcskölt az arcára. Ali felocsúdott, és tüstént ordítani kezdett:
- Farkas, farkas, megesz a farkas!
Az asszony csitítgatta:
- Ne félj, az csak a döglött farkas feje. Amíg te aludtál, én elbántam vele.
Ali összeszedte magát. Felkelt, megmosdott, evett. Azt mondja az asszony:
- Fogd a zsákot, vidd el a padisahhoz, mutasd meg neki a farkas fejét!
- Nem én, asszony, a zsákot se veszem a kezembe, úgy félek.
- Ne felejtsd el: ha nem fogadsz szót nekem, faképnél hagylak!
Hát csak szót kellett fogadni. Fogta a zsákot, és elvitte a padisahhoz. Ahogy vitte, igyekezett minél messzebbre tartani magától. Odaért a padisahhoz, a lábához dobta a zsákot, és szó nélkül kiment. A padisah szóhoz sem jutott. A szolgák kibontották a zsákot, meglátták a megölt farkas fejét, a vicsorító pofát, a tágra nyílt szempárt, és felkiáltottak meglepetésükben.
- Éljen Ali vitéz! Ez ám a hős! - dicsérték ujjongva.
A padisah azontúl fizetést adott Alinak. Ali úgy élt, mint hal a vízben. Régen, amikor az erdő­re járt faszenet égetni, feketénél feketébb volt, hanem most kimosakodott, kigömbölyödött.
Hanem egy kis idő múlva megint csak érte küldött a padisah. Mikor Ali belépett a palotába, megint csak ott ültek a padisahnál a vezérei és főemberei. Amint Ali feltűnt az ajtóban, mind felálltak.
De most már Ali nem jött zavarba, hangosan köszönt:
- Szálem alejkum!
A padisah vendégei meghajoltak, és tisztelettel válaszoltak a köszöntésre:
- Alejkum szálem!
A padisah a mellette levő helyre mutatott, és Ali le is ült a padisah mellé. Hozták a finom falatokat. Sokáig lakmároztak, utána a padisah Alihoz fordult:
- Ali vitéz, egy szörnyű medve tűnt fel az erdőnkben. Az emberek nem mernek kimenni az erdőre. Sokat széttépett már. Vigyél magaddal vagy száz harcost, és szabadíts meg bennünket ettől a medvétől!
Mikor Ali meghallotta, hogy mit kíván tőle a padisah, megdermedt ijedtében, és sokáig azt se tudta, mit feleljen, de aztán eszébe jutott, mit parancsolt a felesége, és így szólt:
- Dicső padisah, azt hittem, valami nehezebbet kívánsz tőlem, mert ez gyerekjáték.
És most is felállt, szó nélkül kiment a palotából, hazasietett. Ahogy hazaér, azt mondja a fele­ségének:
- Most aztán te is belátod, asszony, hogy nagy hamar itt kell hagynunk ezt a várost. Szede­lőzködjünk!
- Legalább mondd meg, mi a baj! Miért kell elmennünk? Miért hívtak a palotába, mit parancsolt a padisah?
- A padisah megint megvendégelt, aztán azt mondta: „Egy szörnyű medve tűnt fel az erdőnk­ben. Az emberek nem mernek kimenni az erdőre. Sokat széttépett már. Vigyél magaddal vagy száz harcost, és szabadíts meg bennünket ettől a medvétől!” Láthatod, először a farkas, most a medve, aztán majd egyszer csak azt mondja a padisah: eredj, öld meg az oroszlánt, a tigrist vagy az elefántot! Nem, nem, asszony, menjünk csak el ebből a városból!
- Megesküdtél, ugye, hogy szót fogadsz nekem! Eredj, ahova küldtek! Hiszen nem egyedül mégy, hanem száz fegyveressel! Ha nem mégy, még ma itthagylak.
- Ne hagyj itt, már megyek is az erdőbe! - kiáltott fel ijedten Ali.
Másnap a padisah felnyergelt lovat meg puskát küldött Alinak. A szolga, aki a lovat oda­vezette, azt mondta:
- A dicső padisah lovat és puskát küldött neked, hogy pattanj lóra, és menj az erdőbe. A harcosok készen állnak, a téren várnak rád.
Alinak soha életében nem volt puska a kezében, azt se tudta, hogy kell vinni. Fogta, a vállára vetette tusával felfelé, csövével lefelé, felült a lóra, és kiügetett a térre, ahol a harcosok várták.
A térre nagy sokadalom csődült össze. Mikor meglátták az emberek, hogy Ali tusával felfele viszi a puskát, összesúgtak:
- Nézzétek, ez aztán a hős, a puskát se úgy viszi, mint más földi halandó!
Szerkar, a fegyveresek parancsnoka, jelt adott, és kilovagolt a csapat a városból: elöl Ali vitéz, utána a harcosok. Mentek, mentek, elérkeztek az erdőig, és hamarosan egy nagy tisztásra jutottak. Szerkar így szólt:
- Erre szokott járni a medve, Ali vitéz. Itt kell megvárni.
Sarkon fordult, és ment a harcosaihoz, akik lesben álltak az erdőben. Ali egyedül maradt. Már régóta hiányzott neki az erdő, és ahogy ott állt a tisztáson, megfeledkezett a félelméről. Leszállt a lóról, elnézegette a fákat, számolgatta magában: „Ha kivágnám ezt a fát, ennyi meg ennyi faszenet égethetnék belőle...” Így járkált fától fáig, míg csak a sűrűbe nem keveredett.
Egyszer csak meglátta a medvét: a medve két lábra állt, és egyenesen felé tartott. Megijedt Ali, egy szemvillanás, és már fenn is volt a fán, onnan pislogott lefelé, hogy mit csinál a medve. Az pedig felordított, odament a fához, a mancsa közé kapta a törzsét, és megrázta. Az az ág, amelyen Ali ült, letört. Ali lehengerbucskázott, és épp a medve hátára esett. Ijedtében úgy belekapaszkodott a medve fülébe roppant markával, hogy a medve felüvöltött fájdal­mában.
A medveüvöltésre előrohantak a harcosok Szerkarral az élükön. Azt gondolták, hogy Ali vitéz megfogta a medvét, és szándékosan ült a hátára. Odafutottak, összekötötték a medve mellső lábait, bemadzagolták a pofáját is, és bevonszolták a városba.
Szerkar megírta jelentését, és elküldte a padisahnak. Azt írta: „Dicső padisah, Allah sokasítsa meg éveidet! Megjelentem neked a nagy örömöt és a színtiszta igazat. Lesben álltunk, és egyszer csak medveordítást hallottunk. Előugrottunk, és azt láttuk, hogy Ali vitéz megfogta a medvét, és a hátára ült. Odafutottak hozzá a harcosok, összekötötték a medve pofáját meg a mellső lábait, de Ali vitéz még akkor se szállt le róla. Mikor az eleven medvét vezettük, Ali vitéz még akkor is ott lovagolt rajta.”
Hírnök vitte a jelentést a padisahnak, a padisah felolvasta. Az egész város megtudta, hogy Ali vitéz megfogta a szörnyű medvét, sőt még lovagolt is a hátán. Megtudta Ali felesége is. Futott a padisahhoz, és azt mondta:
- Hatalmas padisah, a férjem, Ali vitéz nagyon haragszik. Ha nem engedik, hogy ő ölje meg a medvét, rettenetes haragra gerjed. Ha ideérnek a városba a medvével, hadd menjek Ali elébe én egyedül!
A padisah megparancsolta a fegyvereseknek, hogy fogják körül a teret, és a feleségén kívül senki se menjen oda Ali vitézhez.
Megérkeztek a térre a harcosok, akik a medvét vezették. Ali a medve hátán lovagolt. Az asszony odafutott Alihoz, lesegítette a medve hátáról, és hazavitte, hadd pihenjen.
A padisah már sok-sok éve adót fizetett egy másik padisahnak, hogy ne dúlja fel a földjét. De amióta Ali ott élt az országban, a padisah nem fizetett adót, úgy gondolta, majd a vitéz megvédi. Megtudta ezt a hatalmas szomszéd, megharagudott, roppant sereget gyűjtött, és útnak indult. „Feldúlom az országukat, és rákényszeríteni őket, hogy megfizessék az adót” - mondta.
A padisahnak, akinél Ali lakott, hírül hozták, hogy roppant ellenséges sereg közeledik a határhoz. A padisah hívatta Ali vitézt, megint megvendégelte, és azt mondta neki:
- Hallgass ide, Ali vitéz, megmondom, miért hívattalak. Néhány évvel ezelőtt a szomszéd padisah háborút üzent nekem. Akkor ő győzött. Attól fogva adót fizettem neki. Sok ezer véka búzát, sok ezer bárányt, bikát, tehenet és lovat. Tönkrement bele az országom, és úgy határoz­tam, hogy ezentúl nem fizetek adót. Most hírül vettem, hogy a gonosz szomszéd roppant sereggel tör ellenünk. Kinevezlek összes hadaim fővezérévé. Eredj, készülj a hadjáratra!
Ali vitéz most nem gondolkozott, mindjárt azt mondta:
- Allah adjon hosszú életet a padisahnak! Megteszem, ami tőlem telik.
Hazament Ali, és azt mondta a feleségének:
- Háborúba megyek. A padisah ideadja az összes fegyveresét, arra kér, állítsam meg az ellen­séget, amely az ország romlására tör. Adjál úti elemózsiát, és búcsúzzunk! Lehet, hogy nem látjuk többé egymást. Sohase voltam vitéz, most se vagyok. Biztosan otthagyom a fogam... Tedd be az iszákomba azt a kis képedet is!
- Ne félj, visszajössz te, mégpedig győztesen. Hiszen veled lesz az egész hadsereg - felelte az asszony.
Odaadta a férjének a pajzsot meg a kardot, finom lepényt csomagolt az iszákba, legfelülre meg a maga képét tette. Akkorra már ott is volt a szolga a hírrel, hogy a sereg indulásra kész. Ali lóra ült, elbúcsúzott a feleségétől, és a sereggel elindult az ellenség elébe. A padisah azt parancsolta a nagyvezírnek:
- Te csak engedelmeskedj mindenben Ali vitéznek! Akármit mond, teljesítsd azonnal, amit ő csinál, azt csináld te is az egész sereggel együtt!
Ali elöl lovagolt, mellette a nagyvezír, utánuk meg a sereg. Hamarosan egy folyóhoz értek, és látták, hogy az ellenség a túlsó parton tanyázik. Ali serege is megállt az innensőn. Egyiknek se akarózott átúsztatni a folyón, és csatát kezdeni.
Ősz volt, meleg idő. Míg a sereg tábort vert a parton, Ali leszállt a lováról, és leballagott a vízhez. A víz szélén sűrű nádas zizegett. Alinak eszébe jutott, hogy réges-régen, mikor még otthon volt, de még szenet se égetett, lejárt a folyóhoz, nádat vágott, csomóba kötötte, bevitte a városba eladni. Kedve támadt nádat vágni. Elővette a kését, és munkához látott. Összekötött egy csomó nádat, vízre eresztette, megint összekötött egy csomót, megint vízre eresztette.
Hanem a nagyvezír, aki most csak a segédje volt Alinak, látta, hogy mit csinál a vitéz, és eszébe jutott a padisah parancsa: „Amit Ali csinál, azt csináld te is az egész sereggel együtt!” Megparancsolta a harcosoknak, hogy menjenek le a vízhez, vágjanak nádat, kössék csomóba, és dobják a vízbe.
A sereg lement a vízhez, nekifogott nádat vágni, a nádat csomóba kötni, a csomót a vízbe hajigálni. Olyan sok nádcsomó úszkált már a vízen, hogy híddá álltak össze.
Ali elfáradt, meg is éhezett. Felkapaszkodott a magas parton, odament a lovához, levette az iszákot. Először a felesége képét vette elő, és maga mellé akarta tenni, de nem volt mihez támasztani. Fogott hát egy lepényt, és abba tűzte bele a képet. Aztán elővett még egy lepényt, és eszegetni kezdett. Evett, a felesége járt az eszében, meg az, hogy vajon visszatér-e a háborúból.
Hirtelen ott termett egy kutya, felkapta a lepényt képestől, és futásnak eredt. Ali felugrott, kapta a kardját, és üldözőbe vette: nem akart megválni a felesége képétől. Rohant, rohant a karddal, hanem a kutya már a nádcsomókon ugrált a túlsó part felé. Ali utána. Mikor az óriás termetű, kardot villogtató Ali megjelent az ellenséges parton, valaki felkiáltott:
- Itt jön a legnagyobb vitézük! Fogjátok csak körül, kapjátok el gyorsan!
És vágtattak az ellenség legjobb harcosai Ali felé, mindenfelől körülvették. Bizony Alinak vagdalkozni kellett! Tízesével hullott az ellenség a kardcsapásai alatt. Hanem akkor már a segítség is megérkezett. Mikor a nagyvezír meglátta, hogy Ali rohan a karddal át a folyón, úgy vélte, most kell kezdeni a csatát. Parancsára az egész sereg átkelt a folyón. Hídnak ott volt a nád. Az ellenség nem állta a váratlan rohamot, futásnak eredt.
Ali vitéz győztesen tért haza.
Elébe ment a felesége, elébe ment a padisah, elébe ment az egész város.
Így szabadult meg Ali a félelemtől, így lett híres vitéz.
Kívánom, hogy ti se féljetek soha semmitől és senkitől!