Mahmud, a vadász, Ozmán, a vitéz, és Aszad, a katona

Valamikor régen egy Avdal nevű aga kormányozta Must. Negyvenezer ház volt az uralma alatt, tizenhétezer harcosból álló sereget tudott kiállítani, ha kellett. Volt Avdalnak hét fia: Rosztám aga, Balul aga, Avdi aga, Szalmán aga, Mahmud, a vadász, Ozmán, a vitéz és Aszad, a katona. Rosztám aga, Balul aga, Avdi aga és Szalmán aga az első feleségétől való volt, aki gazdag, előkelő családból származott. Mahmud, Ozmán és Aszad anyja a második felesége volt Avdalnak, és egyszerű családból származott.

Avdalnak a hét fián kívül volt egy lánya is, Merdének hívták. De az olyan szép volt, hogy nem akadt párja a kerek világon. A keze fehér, mint a hó, az arca piros, mint a tündéralma, a haja a földig ért. Mikor eljött az ideje, hogy férjhez menjen, az ország minden sarkából oda­sereglettek a legények lánykérőbe, de Avdal aga egyikhez se akarta hozzáadni a lányát. Azt mondta, alattvalójához nem adja a lányát.

Eltelt egy év, el a másik. Aziz aga, aki maga is megkérte Merdét, de kikosarazták, rábeszélte a szomszédait meg a rokonait, hogy ne fizessenek adót Avdal agának. Bizony elszegényedett az Avdal aga kincstára.

Avdal aga hívatta a fiait, és így szólt hozzájuk:

- Látjátok, gyermekeim, mennyire elszegényedett a kincstáram. Nem a lányom tehet róla, hanem én magam, amiért alattvalómhoz nem akartam hozzáadni. Mondjátok hát meg, mit csináljak! Lehet, hogy meggyöngült már az eszem. Tanácsot kérek tőletek.

A négy idősebb úgy gondolkodott, mint az apjuk, ők se akarták, hogy a testvérük az apjuk alattvalójához menjen feleségül. Hanem a három kisebb fiú azt mondta:

- Rosszul teszed, apám, hogy csak azt keresed, ki a legelőkelőbb. Az a fontos, hogy jó ember legyen a vőlegény, nem az a fő, hogy előkelő-e vagy se.

Megharagudott nagyon Avdul aga, elkergette a háztól a három kisebb fiút. Mahmud, a vadász, Ozmán, a vitéz és Aszad, a katona, azt mondta:

- Miért kergetsz el bennünket, elkelne még a mi segítségünk a bajban!

Lóra ültek, és elmentek. Mentek, mentek, egy napig vagy kettőig, nem tudjuk, de egyszer csak háromfelé ágazott előttük az út. Elhatározták, hogy mindegyikük más-más útra tér. Három esztendő múlva ugyanitt találkoznak, és megnézik, mi lett az apjukból és a testvéreikből. Mahmud jobbra ment, Aszad balra, Ozmán pedig a középső úton indult el.

Szétfutott a hír az országban, hogy Avdal aga nem adja alattvalójához a lányát, és hogy a három kisebb fiát elkergette a háztól. Az emberek megharagudtak Avdalra. Közben az a bizonyos Aziz aga, aki megkérte Merdét, tanácsot hívott össze, és elhatározta, hogy haddal támad Avdal agára. Sereget gyűjtött, és megüzente Avdal agának, hogy készüljön a csatára. Ahogy Avdal aga ezt hírül vette, szétküldte mindenfelé a kengyelfutóit, és nekilátott sereget gyűjteni. De nem sokan hajlottak a szavára. Csak kétezer lovas gyűlt össze, azokkal indult el a csatába.

Aziz agának pedig húszezer harcosa volt. Kivonult velük a musi síkra. Ott találkozott a két sereg. Avdal aga telivér paripáján nyargalt, a kezében hosszú kopja, az oldalán kard, a hátán pajzs. Ahogy Aziz aga meglátta Avdal agát teljes fegyverzetben, elénekelte ezt a dalt:

Hej, te Avdal aga, hej, te istentelen!
Még ma összekondul a pajzs meg a szablya,
még ma bosszút állok a dölyfös Avdalon!
Paripáink szügyig selymes fűben állnak,
a csatára várnak lovaskatonáink.
Aki Avdal agát nyergéből kiveti,
ezer kondor bárányt kap érte jutalmul.
Kedves földijeim, nemes szomszédaim!
Nyíl-esőtök verje Avdal harcosait,
de a szép Merdének megkegyelmezzetek,
a szép Merde előtt boruljatok arcra!

Alighogy Aziz aga befejezte a dalt, a két sereg egymásnak rontott. Reggeltől estig vívtak, este szétváltak. Számba vették a harcosokat, Aziz agának is ezer halottja meg sebesültje volt, Avdal agának is. De Avdal négy idősebb fia is elesett a csatában. Mikor Avdal aga ezt megtudta, sírva fakadt. Merde gyászában levágta a haját, és ezt a dalt énekelte:

Mus mezeje, széles szép mező!
Kecskét, juhot táplálgatsz, nevelgetsz,
békés pásztor tereli a nyájat,
de ma felperzselte a halál,
mint a tűzvész, Avdal aga házát...
Nem akarok élni én magam se!
Országom, a földdel egyenlő vagy,
könnyé váljon minden patakod!
Aziz aga négy bátyám megölte...
Kisebbik bátyáim, merre vagytok?
Kedveseim, merre vagytok?
Már csak bennetek reménykedünk.

Avdal serege szétszóródott. Ő maga éjjel a szomszéd országba menekült a feleségével és a lányával. Ott beállt egy gazdag emberhez pásztornak, a feleségéből meg a lányából szolgáló lett. Az ellenség pedig megosztozott a vagyonukon.

Most térjünk vissza Mahmudhoz, a vadászhoz, nézzük meg, mi történt vele.

Mahmud éjjel-nappal lovagolt, egyszer elérkezett egy ismeretlen városba, és bekopogtatott egy özvegyasszonyhoz. Az asszony megvendégelte, ő pedig megkérdezte tőle:

- Van gyermeked, anyó?

Az asszony azt felelte, hogy nincs. Akkor azt mondta Mahmud:

- Én árva vagyok, se apám, se testvérem, fogadj be, jó fiad leszek.

A jó asszony beleegyezett, befogadta. Mahmud eljárt vadászni, eladta a vadat, abból éltek az öregasszonnyal. Egyszer azt látta, hogy hadat gyűjtenek a falvakban. Megkérdezte az asszonyt, hogy miért toborozzák a katonákat. Az asszony azt felelte, hogy az ő padisahjuknak volt egy lánya, Telli-Nigarnak hívták. Azt ellopta a fekete dzsinn, és elvitte a Kék várba. Azóta a padisah minden esztendőben sereget toboroz, és megpróbálja kiszabadítani a hercegnőt, de nem tudja.

Mahmud azt mondta:

- Eredj el, anyó, holnap a padisahhoz, és mondd meg neki, hogy én megölöm a dzsinnt, és kiszabadítom a hercegnőt, ha a padisah megígéri, hogy hozzám adja feleségül a lányát.

Az öreganyó elment a padisahhoz, átadta neki a Mahmud üzenetét.

A padisah tüstént hívatta Mahmudot, és így szólt hozzá:

- Igaz-e, te legény, hogy ki akarod szabadítani a lányomat?

- Igaz, ha te hozzám adod - felelte Mahmud.

A padisah megígérte, hogy hozzá adja a lányát feleségül.

Mahmud hazament, felfegyverkezett, lóra pattant, és elindult, hogy megvívjon a dzsinnel. A dzsinn meg épp akkor jött meg a vadászatról. Meglátta a fegyveres lovast a Kék vár kapujá­ban, és felordított:

- Hej, te boldogtalan, hányszor jöttek ellenem nagy seregek, és mégsem tudtak legyőzni, vajon te egy szál magadban mit árthatsz nekem? Eltakarodj, míg jódolgod van!

- Eddig suhancokkal vívtál, nem férfiakkal - felelt meg neki Mahmud.

A dzsinn kapta a kardját meg a pajzsát, nyeregbe pattant, és kilovagolt Mahmud elébe. Összecsaptak, küzdöttek. Sokáig küzdöttek. Egyik se hátrált. Hanem Mahmud előkapta az íját, elröpítette a nyilat, megölte vele a dzsinnt. Aztán bement a Kék várba, megkereste Telli-Nigart, és elvitte a padisahhoz. A padisah nagyon megörült, és hozzáadta feleségül a lányát. Hét nap, hét éjjel mind lakodalmaztak.

Most meg azt nézzük meg, hogy Ozmán mit csinál.

Ozmán éjjel-nappal lovagolt, egy forrásnál megállította a lovát. Körös-körül zöldellő, virágos rét. A levegőben fülemülék röpködtek. Ozmán leszállt a lóról, megbéklyózta, és eleresztette legelni, maga meg letelepedett a forrás mellé, egy platánfa alá. Meg is mosakodott, ivott is, pihent is egy sort, aztán fogta az íját, és elment vadászni. A közelben hegyek magasodtak. Felment Ozmán az egyik hegyre, lőtt egy szarvast, odavitte a forráshoz, megsütötte, jóllakott belőle. Aztán leheveredett a fa alá, és mélyen elaludt. Egyszer csak valami zajra felriadt. Felugrott, és mit látott: egy vadmacska akaszkodik egy szép nagy madárba, a madár csapkod a szárnyával, de csak nem tud kivergelődni a vadmacska körme közül. Ozmán kapja az íjat, kilövi a nyilat, megöli a vadmacskát. Aztán odamegy, óvatosan kihúzza a macska karmait a madárból. Hanem ez a madár csodálatos madár volt. Emberi hangon szólt Ozmánhoz:

- Mivel háláljam meg, hogy megszabadítottál, te bátor legény?

Elcsodálkozott Ozmán, és azt felelte, hogy neki semmi se kell.

Akkor így szólt a madár:

- Kincseim, amit megoszthatnék veled, nincsenek. Tépj ki egy tollat a szárnyamból! Ha bajba jutsz, dobd tűzbe a tollat, és én menten odarepülök a segítségedre.

Ozmán kitépett egy tollat a madár szárnyából, és eltette. Aztán lóra ült, és ment tovább. Ment, ment, és megint csak elérkezett egy rétre. Gondolta, itt is megpihen. De alighogy leszállt a lováról, ismeretlen lovasok tűntek fel a közelben. Odavágtattak Ozmánhoz, és rákiáltottak:

- Nem tudod, te esztelen jövevény, hogy még az égi madár se mer átrepülni e fölött a rét fölött? Ez a rét Aszlán bégé.

Ozmán elmondta nekik, hogy nem tudta, kié ez a rét.

- Engedjetek el, elmegyek innen - kérte őket. De a lovasok nem hajtottak a szavára:

- Innen ugyan el nem mégy, viszünk az urunk elébe!

Látta Ozmán, hogy szépszerével el nem engedik, kirántotta a kardját, és azt mondta:

- Hé, Aszlán bég szolgái! Úgy látszik, még nem hallottátok hírét Ozmán vitéznek. Nem megyek én a ti uratokhoz, jöjjön ő ide, és próbáljon meg elfogni!

A lovasok megpróbálták megfogni Ozmánt, de az nekik ugrott, és egy szempillantás alatt meg­futamította őket. Futottak a lovasok Aszlán béghez, elmondták neki, hogy mi történt. Aszlán bég szörnyű haragra gyűlt, lóra ült, és kivágtatott a rétre. Meglátta Ozmánt a réten, és ezt a dalt énekelte:

Kóbor fattyú, nemtelen csavargó,
mért jöttél ide?
Görbe karddal a fejed lemetszem,
kopjával a szívedet kitépem.
Katonáim előtt meg nem állhatsz,
bátrabbak a sárga oroszlánnál,
pusztulás és halál jár nyomukban.
Aszlán bég áll előtted, nyomorult!
Csókold meg hát ezüst sarkantyúmat,
keserves halállal halsz különben!

Ozmán erre azt felelte:

Magad vagy a nemtelen csavargó,
te bújtál el magas sziklavárba!
Majd megfelel neked görbe kardom.
Egy csapással pajzsod széthasítom,
Téged keserves halálnak adlak.

És a két lovas egymásnak rontott. Aszlán bég már megvillantotta a kardját, de Ozmán elkapta a karját, kikapta a kezéből a kardot, és kiütötte Aszlán béget a nyeregből. Azután leugrott a lováról, és kezét-lábát összekötözte a bégnek. Aszlán bég könyörgésre fogta a dolgot:

- Ne ölj meg, te leszel a váram ura, és én a szolgáimmal együtt szolgálni foglak!

Ozmán feloldozta, lóra ültek, és felmentek a várba Ozmán ott is maradt.

Egyszer Aszlán bég azt mondta Ozmánnak:

- A Duman hegyi várban lakik a vörös dzsinn. Elrabolta Gualit, a keleti padisah lányát. A keleti padisah négy ízben is sereggel támadt a vörös dzsinnre, de csak nem tudta kiszabadítani a lányát. Én is ott voltam, de a dzsinn elkergetett bennünket. Gyerünk, szabadítsuk ki a keleti padisah lányát! Azt mondta az apja, ahhoz adja a lányát, aki megszabadítja a vörös dzsinntől.

Lóra ültek, és útnak eredtek. Tíz nap múlva a Duman hegyre értek, és megpihentek a vár mellett, a réten. Estefelé a vörös dzsinn megjött a vadászatból, és meglátta a lovasokat. Oda­hussant Ozmánhoz, és meglódította a buzogányát. De Ozmán röptében elkapta a buzogányt, odaugratott a dzsinnhez, és egy ütéssel megölte. Aszlán bég felkiáltott:

- Ó, Allah, micsoda erő lakik ebben a legényben! Mi húszezer katonával se bírtuk legyőzni a dzsinnt, ő meg egy csapással leteríti!

Pihentek pár napig a várban, aztán útnak indultak, vitték magukkal Gualit is. Megérkeztek abba a városba, ahol a lány apja lakott. A padisah a vezéreivel elébük ment, homlokon csó­kolta Ozmánt. Hozzáadta a lányát, nagy lakodalmat csapott. Aszlán béget megtette az egyik országrész helytartójának, a bég vitézeiből mind kán lett, Ozmán pedig elfoglalta a trónt.

Hanem hát mi lett Aszadból, a harmadik testvérből?

Mikor elvált Mahmudtól és Ozmántól, éjjel-nappal lovagolt, és végül egy várhoz érkezett. Leszállt a lováról, kikötötte a lovat legelni a rétre, maga meg elment vadászni. Lőtt egy vad­juhot, tüzet rakott, megsütötte, megette. Azután odament a magas fallal körülkerített várhoz, és leült a kapujába. A várból kiugrott egy fegyveres vitéz, és rákiáltott Aszadra:

- Hogy mertél idejönni, te bolond vándor? Ebben a várban a fehér dzsinn lakik, megöl, ha meglát!

De Aszad csak üldögélt tovább a kapuban. A katona bement. Hamarosan megjött a vadá­szatból a fehér dzsinn. Ahogy meglátta Aszadot, hozzávágta a buzogányát. De Aszad röptében elkapta, fejbe verte vele a dzsinnt, az mindjárt ki is adta a páráját. Aztán Aszad bement a várba, végigjárta a palotát, még a tömlöcbe is lement, hát, ott meglátott egy szépségesnél szépségesebb lányt. Megkérdezte tőle:

- Hogy kerültél te ide, a fehér dzsinn várába?

A lány elbeszélte:

- Nyolc éve sínylődöm a fehér dzsinn rabságában. Éjjel-nappal csak a könnyeimet hullatom. Apám, Zor-Ali kán, nyolc vár ura. Egyszer a kertben sétálgattam, és hallgattam a fülemüle énekét. Hirtelen egy kéz felemelt a levegőbe, és én ijedtemben behunytam a szemem. Mire kinyitottam, már itt voltam, ebben a várban. Nem akartam feleségül menni a fehér dzsinnhez, hát tömlöcbe vetett. Ó, nemes vitéz, kiszabadítottál a rabságból! Ha nem jössz, életem végéig itt maradok, sohase látom többé se apámat, se a testvéreimet.

Aszad felültette a lányt a lovára, és vitte Zor-Ali kánhoz. A kán kifutott elébük. A lány szép sorjában elmondott mindent az apjának. Ali kán homlokon csókolta Aszadot, és hozzáadta feleségül a lányát.

Nagy lakodalmat csaptak.

Aznap, mikor letelt a három esztendő, a három testvér összetalálkozott annál a keresztútnál, ahol annak idején elbúcsúztak egymástól. Ki-ki elmondta, hogy mi történt vele a három esztendő alatt, aztán hármasban elindultak Musba. Amikor megérkeztek, és látták, hogy csak rom van a szülői ház helyén, nagyon elbúsultak. Találkoztak Rasóval, az öreg pásztorral, ki­kérdezték, hogy merre van apjuk, anyjuk, nővérük, hol vannak a fivéreik. Raso elmondta, hogy mikor ők hárman elmentek, Aziz aga sereget toborzott, és megtámadta Avdalt. Idősebb fivéreik, Rosztám, Balul, Avdi meg Szalmán, elestek a csatában, apjuk, anyjuk és nővérük a szomszéd országba menekült.

A testvérek, ahogy ezt hírül vették, felfegyverkeztek, rajtaütöttek Aziz agán, legyőzték és kikergették Musból. Mahmud apja helyett kezébe vette az ország kormányzását, Aszad pedig elindult a szomszéd országba, hogy megkeresse a szüleit és a nővérét. Megtudta, hogy az apjából pásztor lett. Estére kelve elment ahhoz az emberhez, akinél az apja szolgált. Azt az embert Makszud bégnek hívták. Úgy fogadta Aszadot, ahogy a vendéget illik, jóltartotta étellel-itallal, megvárta, míg kipiheni magát, aztán megkérdezte:

- Honnan jössz, és mi járatban vagy, kedves vendégem?

Aszad elmondta neki, hogy mi történt a szüleivel és a testvéreivel. Mikor Makszud bég meg­tudta, hogy az ő pásztora az Aszad apja, rögtön érte küldte a szolgáit. Az öregembert bevezet­ték Makszudhoz. Aszad ráismert az apjára, és a nyakába borult. Azután odavezették az anyját meg a nővérét is, azokra is tüstént ráismert. A szülei sírva fakadtak örömükben, és megkér­dezték:

- Hát a testvéreid, Mahmud meg Ozmán, hol vannak?

Aszad mindent elmondott, amit Mahmudról és Ozmánról tudott. Azt is, hogy Azizt elker­gették Musból, és most már haza lehet térni. Elkezdtek készülődni az útra. Hanem Makszud bég így szólt hozzájuk:

- Az én Hasszán fiamnak se éjjele, se nappala, úgy szereti a szépséges Merdét. Adjátok hozzá feleségül!

De Aszad azt mondta, hogy most nem adhatják a testvérét feleségül Hasszán béghez, mert az egész világ kineveti őket, azt fogják mondani, hogy „Avdal aga pásztor volt Makszud bégnél, és hálából hozzáadta a lányát a bég fiához.”

- Jöjjön el Hasszán egy év múlva Musba, akkor Merde hozzámegy feleségül.

Apja, anyja is egyetértett, Makszud bég is beleegyezett. Elbúcsúztak, elváltak. Avdal aga Aszaddal, a feleségével meg a lányával visszatért Musba. Egy esztendő múlva Makszud bég is megérkezett a fiával. A szépséges Merdét hozzáadták feleségül Hasszánhoz.

Hanem közben annak a dzsinnek a nővére, akit Ozmán megölt, megtudta bátyja halálát, és megesküdött, hogy bosszút áll Ozmánon. Éjjel-nappal kereste Ozmánt, mindenütt kérdezős­ködött felőle. És hát végül meghallotta, hogy Ozmán Musban van, és épp a nővére lakodalmát tartják. Éjnek évadján odarepült, felköltötte Ozmánt, és azt mondta:

- Te megölted a bátyámat. Ezért én most elviszem a nővéredet meg a vőlegényét a Duman hegyre. Ha futja a bátorságodból, gyere oda, megvívunk. De gyere ám, nehogy aztán késő legyen!

Azzal felragadta Merdét és Hasszánt, és elrepült velük.

Keservesen sírtak a szülők, mikor megtudták, hogy Merdét és Hasszánt elvitte a rettenetes dzsinn nővére. Bánkódott nagyon Hasszán apja:

- Hej, de szerencsétlen egy ország ez a Mus, mennyi baj meg nem esik itt! Ó, sanyarú sors, hát mit vétettem én? Tehetek én róla, hogy a menyasszony testvérei háborúságban vannak a dzsinnekkel? Ma van a fiam menyegzője napja, és én sírván sírok... Minek is jöttem ebbe az országba? Miért nem tört el a lábam? Egyetlen fiam volt, most már az sincs. Mire nekem élni most már? Jaj nekem, jaj nekem!...

Mind vele sírtak, hanem Ozmán így szólt:

- A sírás nem segít rajtuk. Én megmentem Merdét és Hasszánt.

Elővette Ozmán azt a tollat, amit a csodálatos madár adott neki, mikor megmentette a vad­macs­kától, és belevetette a tűzbe. A csodálatos madár menten odarepült hozzá, és azt kérdezte:

- Mi bajod van, Ozmán?

- A testvéremet meg a vőlegényét elvitte a vérivó dzsinn nővére a Duman hegyre. Ha késlekedem, megöli őket. Nem tudnál odavinni engem?

- Már hogyne tudnálak! Ne azt nézd, hogy nem vagyok olyan nagy, mert a varázserőm egy szempillantás alatt odaröpít téged a Duman hegyre - felelte a madár, azzal meglengette a szárnyát, és Ozmán már ott is termett a Duman hegyen, a vár mellett.

A dzsinn nővére kiment hozzá, és viaskodni kezdtek. Viaskodtak, viaskodtak, és a szálfa termetű Ozmán győzött. Aztán megkereste a várban Merdét meg a vőlegényét, és a csodálatos madár visszaröpítette őket Musba.

Mikor Avdal aga, Makszud bég, Merde anyja és Mahmud bátyja meglátták otthon Merdét és Hasszánt, nem hittek a szemüknek. Határtalan volt az örömük. Akkorra már Aszad is meg­érkezett vendégségbe. Volt olyan lakodalom Musban, amilyet még nem látott a világ.

A lányok felvették az ünneplő ruhájukat, fekete festékkel szépen befestették a szemöldöküket, megfésülgették a hajukat, színes kendőt kötöttek a fejükre. Kézen fogták egymást, körtáncot jártak és énekeltek:

Lányok, lányok, körbe álljatok!
Ma van Hasszán lakodalma.
Öltözzetek piros tafotába,
piros, piros kendőt kössetek!
Ozmán a dzsinn nővérét megölte,
Aszad bosszút állt az ellenségen.
Lányok, lányok, örvendezzetek!

Sok napig lakomáztak és vigadtak. Aztán mindenki hazatért a maga országába: Makszud bég Hasszán fiával és szépséges menyével a magáéba, Ozmán keletre, ahol Guali, a felesége várta, Aszad a nyolc vár birodalmába, ahol Zor-Ali kán lánya várta.

Csak Mahmud maradt Musban, a szüleivel. És boldogan éldegéltek. A fivérek nem felejtették el egymást, gyakran találkoztak, és együtt örvendeztek. Ti se felejtsétek el a barátaitokat és testvéreiteket!