A TEXASI IDŐJÁRÁS

A texasiak rendkívül büszkék az időjárásukra, pedig az Egyesült Államok egyetlen más táján sem olyan szélsőséges az időjárás, mint éppen Texasban. Sehol nincs olyan borzalmas forró szárazság, nincsenek olyan porfelhők, de nincsenek olyan hideg északi szélviharok sem, mint éppen Texasban. Egyik pillanatról a másikra a rettenetes forróságot dermesztő hideg váltja fel. A texasiak elbeszéléseikben még túlozzák is az időjárás szélsőségeit. Azt állítják, hogy a meteorológiai intézet sem képes megállapítani előre, hogy milyen idő lesz, csak a prérikutyák tudják biztosan, de nagyon nehéz megérteni ugatásukat.

Azt mondják, hogy a texasi vihar egyenesen az Északi-sarkról jön. 1859 decemberében történt, hogy egy texasi, az öreg Josiah, a Brazos folyónál halászott. Olyan forróság volt, hogy augusztusnak is beillett volna. Josiah ingujjban ült a vízparton, olyan hosszú horgászbotja volt, hogy tetszés szerint hűsölhetett egy közeli bokor árnyékában is, ha már nem bírta a forró napsütést.

Három óra felé észrevette, hogy hal akadt a horogra. Fölkelt, hogy megnézze, s közben véletlenül észak felé fordult. „Hűha - mondta magában -, fekete felhők közelednek!” Csak pár méternyire volt a kunyhója, ahol a kabátját tartotta; gondolta, ha elér a kunyhójába, akkor talán még megmenekül. Ki akarta rántani a vízből a horgászbotját, de a hal az iszapba fúrta magát. Húzta, húzta kifelé a horgászbotot a hallal, s közben megérkezett az északi vihar. Hallani lehetett, amint a fák recsegnek-ropognak. Látta Josiah, hogy a hal kiszabadította magát a horogról, és a levegőbe röpül jó magasra.

- No, ma nincs szerencsém - mondta magában.

De mégis szerencséje volt, mert annyira felizgatta a rosszul sikerült halászat, hogy az eről­ködéstől nem vette észre, hogy pillanatok alatt megváltozott a hőmérséklet.

Megtörölte a homlokát, hogy felszárítsa az izzadságot, amely a nagy erőfeszítés következtében elöntötte, de izzadságcsöppek helyett jeget talált. És akkor megtalálta a halat is, de nem a folyó­ban, hanem a folyón. Közben ugyanis a hideg északi szél hatására egy pillanat alatt befa­gyott a sekély víz. Kiszaladt Josiah a jégre, felkapta a halat, igaz, hogy majdnem jéggé fagyott maga is, de csak megvolt a hal.

A régi időkben történt az is, hogy egy texasi egy pár ökörrel szántott a prérin, mikor észre­vette, hogy az egyik ökör a nagy melegtől a végét járja.

Mit volt mit tenni, szegény állatot meg kellett ölni, és kezdte lefejteni a bőrét, hogy ne vesszen kárba. Ebben a pillanatban északi szélvihar érkezett. A másik ökör álltában megfagyott - mond­ja a történet. Az ember csak úgy menekülhetett meg, hogy belebújt a frissen lehántott ökör­bőrbe, így maga elkerülte a fagyhalált.

Ilyen történeteket ezerszámra mesélnek Texasban. A következő vérfagyasztó vadászkalandot a múlt század negyvenes éveiben mondották el először, és azóta is szájról szájra jár.

Három vadász bölényre vadászott egy januári napon. Miközben halkan igyekeztek megköze­líteni a bölénycsordát, eltávolodtak egymástól. Egyszerre elsötétült az ég, és jeges északi szél fagyasztott meg mindent. Az egyik vadász, Smith, aki a másik két vadásztól elszakadt, felvette kabátját, amely a lovára volt szíjazva a nyereg mögé, és gyorsan begombolta. Megpróbált a táborhely felé lovagolni, de hamarosan elvesztette a helyes irányt. Tudta Smith, hogy ha az éjszakát a szabadban kell töltenie, ő is megfagy meg a lova is.

Amint bolyongott, egyszerre óriási bölénybikával találta szembe magát. A bölényeket vastag szőrük alkalmassá teszi arra, hogy a legszörnyűbb viharral is szembenézzenek, megvédi őket a fagyasztó hidegtől.

Smith elővette puskáját; és golyót eresztett az óriás állat szívébe. Amennyire a hidegben csak lehetséges volt, lenyúzta az állatot, és belebújt a bölénybőrbe; azután lefeküdt a földre, jól beburkolózott a meleg bundába, és a fáradtságtól és az izgalomtól el is szunnyadt.

Amikor felébredt, látta, hogy hajnalodik. Furcsa, ismeretlen hangot hallott. Megpróbált fölkelni, de nem tudott mozdulni, a bölénybőr ugyanis keményre fagyott körülötte, s úgy be volt bugyolálva, akárcsak egy múmia. A fejét is bedugta a bundába elalvás előtt, de úgy, hogy egy kis lyukat vágott a bundán, amelyen kitekinthetett, és levegőt is kapott. Ahogy kinézett ezen a lyukon, észrevette, hogy néhány farkas rágja kívülről a bölénybőrt. Smith megpróbált kiáltani, de a keményre fagyott bunda elfogta a hangot. A farkasok olyan éhesek voltak, hogy nem törődtek a bundából jövő zajjal.

Mit tett erre a vadász? Késével nagyobb lyukat vágott a bölénybőrben, kinyújtotta a kezét ezen a lyukon, és megragadta az egyik farkasnak a farkát. A farkas, hogy elszabaduljon, elkezdett futni, futás közben azonban magával vonszolta a bölénybőrbe csavart vadászt is.

Ahogy az ijedt farkas egyre gyorsabban futott, és húzta maga után a különös csomagot, a rázkódástól és dörzsöléstől átmelegedett a bölénybőr, úgyhogy lassanként felengedett rajta a jég, és a vadász ki tudott belőle mászni.

Ekkor elengedte a farkast, az rémülten elfutott, és a vadász ott maradt a hóval födött földeken.

Elindult délkeleti irányba, és nyomokra talált, amelyek a táborhoz vezettek. Egy idő múlva találkozott vadásztársaival, akik már éppen keresésére indultak.