Texasban élt
egy öreg félkarú kecskepásztor, Pedrónak hívták. Ő mesélte ezt a történetet.
Pedro kitűnő
vadász volt. Amikor a nyájat legeltette, akkor sem hagyta otthon puskáját,
hanem rátámaszkodva álldogált a mezőn. Egy este éppen széttekintett a kis
dombocskáról, s figyelte a nyáját, amikor észrevette, hogy az egyik kecske
megtorpan, majd utána a többi is. A jó szemű Pedro hamarosan látta, hogy a
dimbes-dombos legelőn prérifarkas sompolyog, majd eltűnik egy alacsony szikla
tövében.
Pedro nem
sokat gondolkozott, hanem célzott, és elsütötte a puskáját. Ebben az időben még
fekete puskaport használtak, amely nagy füstöt csinált. Amikor a füst
eloszlott, nem látott semmiféle prérifarkast, sem elevent, sem holtat, pedig
úgy vélte, hogy eltalálta az állatot. Pedro a keresésére indult: talált is egy
kis sziklácskát, amelynek tövében a prérifarkast észrevette; amikor jobban
szétnézett, látta, hogy a sziklácska egy barlang keskeny bejáratát takarja, ide
vezettek a prérifarkasnyomok.
Benézett a
barlangba, de itt csak sötétséget látott. Tudta, hogy ha csöndben marad, a
prérifarkas hamarosan kijön a barlangból. Keresett hát olyan helyet, ahonnan
szemmel tarthatta a barlang nyílását. Csakugyan nem kellett soká várnia, a
prérifarkas óvatosan kidugta a fejét. Pedro újra elsütötte a puskáját, s
ezúttal valóban eltalálta. Lenyúzta a bőrét, hogy beszolgáltassa, ugyanis nyár
volt, s ilyenkor a prérifarkas bundája nem sokat ér, de a hatóságok szép pénzt
fizettek az elejtett prérifarkasokért.
Pedro
réges-régen legeltetett ezen a vidéken, de előzőleg sohasem vette észre a
barlangot, amelynek keskeny bejárata a szikla és a bokrok közt volt. Zsebében
volt gyufa, száraz leveleket is gyűjtött, és elindult, hogy körülnézzen a
barlangban. Amint beljebb ment, a barlang egyre magasabb és szélesebb lett.
Amikor már mélyen bent járt, meggyújtotta a száraz faleveleket, hogy jobban
lásson. A barlang közepén halmocskát pillantott meg. Minthogy nem tudott
rájönni, mi lehet az, belerúgott. A rúgástól elszakadt egy ócska zsák - ez volt
a halmocska -, és aranytallérok gurultak elő a barlang poros talajára. Az
aranytalléros zsák réges-régi idők óta itt lehetett már, mert szövete szinte
szétfoszlott a levegőben.
Közelebb
menye több zsákot is talált, amelyek már mind elrongyolódtak. Pedro megpróbált
egy zsákot felemelni, de ahogy csak hozzáért, a zsák szakadt, és arany hullott
a földre. Ahogy más is tette volna, Pedro kezdte zsebeit tallérokkal
megtölteni. A száraz levelek nem sokáig égtek, ezért hamarosan a sötétben
tapogatózott. Levette hát ingét, összekötözte az ingujjakat, hogy abba rejtse a
pénzt, de mivel az ing is régi volt és lyukas, nem sokra ment vele, mindenfelé
hullott a tallér.
Egyszerre
rémülten figyelt fel: egy csörgőkígyó csörgése hallatszott a közelében. De úgy
tűnt, mintha nem is egy, hanem száz csörgőkígyó csörögne körülötte. Ijedtében
leejtette az inget, de abban a percben elcsendesedett minden. Újra meggyújtott
egy halom levelet, és körülnézett, de sehol sem látott kígyókat. Megint
felvette az inget a tallérokkal, és indult volna a barlang bejárata felé,
amikor újra hallotta a félelmetes hangot. Visszafordult, mert úgy gondolta, ha
az aranyhalom tetejére áll, akkor nem érik el a kígyók. Megint felkapta az
inget, és jól hallotta a kígyók hangját. Amikor leejtette az inget, megint
abbamaradt a csörgés.
Inkább
otthagyta az inget az arannyal, ahol leesett, és menekült a barlang nyílása
felé. A csörgőkígyók hangja azonban egyre erősödött.
Nincs olyan
ember, aki ettől a szörnyű hangtól meg ne dermedne, különösen a félelmetes
sötétben, amikor azt sem lehet tudni, honnan jön a hang.
Pedro
azonban nem félt annyira, hogy végleg elvesztette volna a fejét, hanem zsebéből
is kiürítette az aranytallérokat, minden egyes tallért, amit csak
összeszedett. Mihelyt az aranyat visszadobta a barlang fenekére, minden
elcsöndesedett.
Egy újabb
gyufával meggyújtotta az utolsó halom száraz levelet. Körülnézett, de a homokos
talajon sehol sem látott kígyónyomokat. Újra elindult a barlang szája felé, és
most semmit sem hallott.
Amikor kiért
a napfénybe, megállt és visszanézett. Néhány lépésnyire belátott a barlangba,
látta saját lába nyomát, a prérifarkas nyomát, de kígyónyomnak se híre, se
hamva nem volt.
Nemigen
szokott előfordulni, hogy a csörgőkígyók nyáron barlangba bújjanak, bár
napközben néha hűvös helyre húzódnak. Pedro jól tudta ezt. Tudta azt is, hogy
valóságos Dárius kincsét találta meg a barlangban. Gondolkozott újra, hátha
csak képzelte azt, hogy a csörgőkígyó hangját hallja, hiszen nem látta a
csörgőkígyót, a szagát sem érezte, pedig a dühös csörgőkígyó majdnem olyan
erős szagot áraszt, mint a görény.
A pásztorok
általában nem kapzsiak, Pedro nem törődött sokat a pénzzel, de éppen ebben az
időben súlyos adósságai voltak. Ismét körülnézett hát, s látta, hogy kecskéi
békésen legelnek, a kutya őrködik felettük. Újabb levélcsomót gyűjtött, és
megtette azt, amit kevés texasi tenne meg - visszament a barlangba, ahol a
csörgőkígyót hallotta.
Megint
eljutott az aranyakhoz, és megint telerakta a zsebét tallérral. Nemsokára annyi
volt a zsebében, amennyit csak vinni tudott, és gyorsan elindult a barlang
bejárata felé. De alig tett néhány lépést, amikor újra és még sokkal
hangosabban hallotta a csörgőkígyó hangját. Ijedtében szinte megmerevedett, és
kiejtette a kezéből az aranyat.
A csörgés
egyre erősebb lett. Pedro meggyújtotta a száraz leveleket, és a tűz fényénél
megpillantotta a legnagyobb csörgőkígyót, melyet valaha is ember látott. Olyan
magasra emelkedett, hogy Pedro derekáig ért. Mit tehetett a pásztor, gyorsan
kidobta a tallérokat a zsebéből is, ekkor újra megszűnt a csörgés. A félelemtől
annyira elgyöngült, hogy alig tudott a barlang szája felé vánszorogni. Végül
mégis meggyújtotta a következő halom száraz levelet, magasra tartotta, hogy
körülnézzen a barlangban, de már nem látta a kígyót.
Mint később
mesélte, maga sem tudta, hogy miképpen került ki a barlangból. Amikor kiért a
napvilágra, le kellett feküdnie, hogy lélegzethez jusson. Pedro meg volt róla
győződve, hogy a kígyó rossz szellem volt, amely a pénzt őrizte. Ha igazi kígyó
lett volna, akkor nyoma marad a barlang talaján, és szagolni is lehetett volna
a dühös kígyó szagát.
Később, amikor
megint pénzzavarban volt Pedro, eszébe jutott, hogy megpróbálna visszamenni a
barlangba, azonban a kígyótól való félelem visszatartotta. Kecskéit legeltetve
sokszor elidőzött a barlang bejáratánál. Később azután messze tájra költözött,
de úgy mondják, a barlangban levő kincset azóta is őrzi a kígyó, élő ember nem
tudta elvinni onnan.