Mikor kisdeák koromban az első bizonyítványt
hazavittem, az édesapám örömében olyan barackot nyomott a fejemre, hogy csak
úgy ropogott.
- Ember vagy a talpadon - mondta hozzá -, most már
megérdemled, hogy megmutassam a könyvtáramat.
Azzal megfogta a kezemet, és bevezetett a
tisztaszobába. Jártam már én ott máskor is, de sose láttam a könyvtárt. Most is
hiába nézelődtem utána, híre se volt ott a könyvespolcnak.
- Szegény szántóvetőnek gerendán a könyvtára -
okosított fel édesapám, a székre állva leszedegette, a könyveket a
mestergerendáról.
Volt ott könyv jó nyalábbal, ócskább, újabb,
vékonyabb, vastagabb, cifrább, szegényesebb.
- Válassz egyet magadnak - biztatott édesapám -, de
csak okosan avval a kis ésszel.
Biz én nem okosan választottam. Azt kaptam föl,
amelyiknek legszebb volt a táblája. Csupa virág meg csupa pillangó. Valami
virágkereskedésnek az árjegyzéke volt.
- No, ezt szépen kiválasztottad - nevetett édesapám. -
Meglátom, mire mégy vele.
Megbirkóztam én azzal is, ha egy hónapig tartott is.
De akkorra olyan virágtudós lettem, hogy apámuram elbámult bele.
- Ezt már szeretem - veregette meg a vállamat. -
Jóravaló méhecske a gyim-gyomban is megtalálja a mézet. Hanem most majd én
választok neked könyvet, olyant, amelyik csupa lépes méz lesz.
Verseskönyv volt az, tele nekem való versekkel,
harmatosakkal, mint a hajnalkavirág, csengő-bongókkal, mint a reggeli
harangszó. Estélig átsuhantam fölöttük, mint a fecske a víz fölött.
Hanem az édesapám nem dicsért meg a nagy sietségért.
Inkább megcsóválta a fejét.
- Nem jól van ez így, fiamuram. Nem fecske módra kell
átsurranni a könyvön. Meg is kell abban merülni.
Addig olvasgattam aztán a verseskönyvem, hogy utoljára
kívülről tudtam az egészet. Nem is tudott az iskolában senki annyi verset, mint
én. Kaptam is a második esztendő végén annyi jutalomkönyvet, hogy alig bírtam
haza.
- Az én könyvtáram még egészen elszégyenli magát a
tied mellett - mosolygott az apám. - Mit szólnál hozzá, ha azt is neked adnám?
Nem tudtam én semmit se szólni az örömtől, csak
kapkodtam hol az egyik könyvhöz, hol a másikhoz. S addig nem volt nyugtom, míg az
édesanyám a régi fazekaspolcot nekem nem adta könyvtárnak. Akkor aztán nem
cseréltem volna a szolgabíróval se. Beraktam a könyveimet szép sorjába,
ragasztottam rájuk számot is, s azt pingáltam a polc fölé piros plajbásszal: Az
én könyvtáram.
Attól fogva az egész iskola csudájára járt a
könyvtáramnak, kölcsön is kéregettek belőle, s nemsokára mindenki több hasznát
vette, mint a könyvtáros úr. Én már akkor nem győztem olvasni, csak úgy
feléből-harmadából lapoztam át a könyveimet. Minden eszem-kedvem azon volt,
hogy minél több legyen a könyvem.
Mire nagyobbacska deák lettem, tetejétől aljáig
megtelt a fazekaspolc, de biz én minden tizedik könyvemről se tudtam volna
megmondani, mi van benne. Volt olyan is, amit ki se nyitottam még, de a címét
sorban el tudtam fújni valamennyinek.
Egyszer, ahogy a könyveimet porolgatom, odajön hozzám
az édesapám, és azt kérdezi: hány könyvem van már?
- Egy híján száz - feleltem büszkén.
- No, ehol a századik - húzott elő a hóna alól
édesapám egy takaros kis könyvet. - Éppen most hozta haza a könyvkötő.
Fekete bőrkötésű, aranymetszésű könyvecske volt,
szemüveges bagoly volt rányomva a táblájára, a bagoly papírtekercset tartott a
csőre közt, s arra volt írva a könyv címe: Okos könyv.
- Ez lesz a legszebb könyvem - tettem volna be a
helyére a könyvet, de apám megfogta a kezemet.
- Szeretném, ha el is olvasnád. Én írtam, ami benne
van, te majd folytathatod.
- Apám írta? - nyitottam föl megzavarodva a könyvet.
Üres volt az egész, mint valami notesz. Csak az első
lapjára volt ráírva az édesapám szép, öreges betűivel ez az egy sor:
„Sose kívánj több földet, mint amennyit meg bírsz
szántani.”
Azóta sohase tettem be a könyvtáramba könyvet
olvasatlan. Az Okos könyvbe azonban jegyeztem már egyet-mást magam is
azóta, de az édesapáménál okosabb tanácsot egyet se.