Szomorú kis iskola volt az a mienk, ahol én a
betűvetést tanultam. Se ajtaja, se ablaka, ahogy a mese mondja. Azazhogy volt
biz azon ablak, de csak akkora, hogy nem fért be rajta annak a bolondos
napraforgónak a virágtányérja, amelyik előtte ágaskodott. Annál nagyobb volt az
ajtó; máig is csudálom, hogy ki nem sétált rajta az egész iskolaszoba. S ezen
az öreg ajtón akkora repedések voltak, hogy a tanító úrék macskája mindig azon
ugrált be, ha a Bodri kutya meg akarta szabni a bundáját.
Ti persze azt gondoljátok, hogy én most csak mókázok
mesemondó jókedvemben. Az ám, azóta nagyon sok esztendő megette egymást, de a
tenyerem tán még ma is csupa seb a padfaragástól.
Nekünk magunknak kellett összeiszkábálni azt a padot,
amelyiken ültünk. Összeállt két-két jó pajtás, s addig fúrt-faragott, míg meg
nem volt a pad. Egyik végén ült az egyik gyerek, másikon a másik. Biz azon nem
esett olyan kényelmes ülés, mint a mostanin, hanem azért mégis pingáltunk mink
akkora f betűket, hogy alig fértek a palatáblára. Csak éppen a nyakravalójuk
adott sok dolgot, azt sehogy se tudtuk jó helyre kötni. Bele is merültünk a
nagy munkába úgy, hogy meg se hallottuk a kopogtatást a csupa hasadék ajtón.
Csak akkor ütöttük fel a fejünket, mikor már a tanító úr előtt állt a jövevény.
Mezítlábas, vékonydongájú, sápadt fiúcska. Csuda, hogy el nem vitte a szél, míg
idáig ért.
- Mi kéne, ha vóna, öcsikém? - kérdezte a tanító úr.
- Iskolába szeretnék járni - suttogta félénken a
gyerek.
- Miféle legényke vagy te? Mi szél hozott ebbe a mi
falunkba?
- Se apám, se anyám. Egy falubeli rokonom hozott ide
magához.
- Kicsoda az a rokon?
- Öreg Bános pék.
Öreg Bános pék volt a legágrólszakadtabb ember a
falunkban, belőle űzött tréfát minden pajkos siheder.
- Hát neked mi a neved?
- Három Matyi.
Mesében se lehet ilyen furcsa nevet hallani. Tanító
urunk is elmosolyogta magát, s föltette a nagy kerek pápaszemét, úgy vette
szemügyre szegény Három Matyit.
- Egy Matyinak is kicsi vagy, fiam, hát még háromnak!
Hol adjak én most egyszerre három embernek helyet az iskolában?
Egyszerre összebújtunk valamennyien, és csendesen
morogtunk:
- Ide nem ül! Ide nem fér! Csináljon magának padot!
Három Matyi zavarodottan sütötte le a szemét, s
forgatta a kezében konya kalapját.
- Tudod mit, fiam - mondta a tanító úr. - Telepedjél
meg a kuckóban. Ott lesz csak a jó világ a télen.
Nagy boglyakemencéje volt az iskolánknak, annak a zuga
lett a Három Matyi tanyája. Sose volt még kuckónak odavalóbb lakója.
Világéletemben nem láttam gyámoltalanabb teremtést a mi Matyinknál.
Jókedvünket rajta tölthettük: soha annak szavát nem
vehettük.
Annál többet vette a tanító úr. Karácsonyra Három
Matyi volt a legjobb deák. Ha valami kérdést egyikünk se tudott: mondjad csak,
Három Matyi! Ha mindnyájunknak megbicsaklott az esze a számtani példában: ugorj
csak, Három Matyi! Ha írt, csupa gyöngyszem; ha leckét mondott, mint a
vízfolyás.
Hanem egyszer annál csendesebb lett Három Matyi, még
ha a tanító úr kérdezte is. Leckéjét ha fölmondta, csak makogott, hogy kín volt
hallgatni. Mocskos, rendetlen az írása, hogy rossz volt nézni. Elhányta a
betűket, hogy csak úgy kiabált egyik a másikért. Ha a tanító úr szólította, nem
ugrott, mint a labda, hanem vánszorgott, mint egy törött szárnyú veréb.
- Mi bajod neked, Matyi fiam? - tudakolta tőle sokszor
a tanító úr, megsimogatva beesett, sápadt orcáját.
- Nincs nekem semmi se - motyogta Matyi bágyadtan, s
olyan fáradtan dőlt vissza a kuckóba, hogy szinte megsajnáltuk.
Nem haragudtunk már rá, hiszen nem volt már jobb deák
ő se, mint mink. Nem dicsérte már a tanító úr se.
Szegény Matyi egyre fogyott, mint a megszegett kenyér.
Egyszer megesett vele, hogy elaludt az iskolában, kezéből kiesett a könyv, s
nem ébredt fel e zajra. Nekitámasztotta a fejét a kemencének, s úgy
elszundikált, hogy csak arra ébredt fel, mikor a tanító úr megrázta a vállát.
- Kedves fiam, szedd össze a holmidat, és menj haza.
Aki elalszik a könyve mellett, annak nincs semmi keresete az iskolában.
A fiú kivörösödött szemét a tanító úrra vetette, de
nem szólt semmit. Összeszedte az egyet‑mását, s könnybe lábadt szemmel kiment
az iskolából.
Tanító urunk szomorúan nézett utána, aztán kedvetlenül
járt le s fel az iskolában, kisvártatva pedig fölvette a kalapját.
- Gyerekek, legyetek csendben. Elmegyek Három
Matyiékhoz.
Nem is volt nekünk kedvünk semmi dévajsághoz. Azon
tanakodtunk, mi lesz most Három Matyival, mikor egyszerre csak visszajött a
tanító úr, karján hozta Matyit, mint egy beteg galambot.
- Fiúk, álljatok fel! Tiszteljétek meg vele ezt a kis
pajtástokat, aki különb hős, mint Kinizsi Pál volt. Kinizsi Pál erős férfi
volt, a hadakozás neki játék. Három Matyi gyönge, mint a harmat, s ez a gyönge
négy hét óta alig fogta le a szemét éjféltől reggelig. Négy hét óta beteg az
öreg Bános pék, s azóta Három Matyi süti helyette a kenyeret. Fiaim,
becsüljétek meg ezt a kis hőst! Melyiktek ad neki helyet maga mellett?
Talpra ugrott az egész osztály.
- Én is, én is!
Egész életemben büszke leszek rá, hogy Három Matyi
mellettem választott helyet magának.