Igazságos
Mátyás királyról tudni való, hogy úrtól, szegénytől egyformán megkívánta a
kötelességtudást. Akiben megtalálta, azt megbecsülte, aki a kötelességének
eleget nem tett, azt hamar ráncba szedte. Egyszer a solymáriakat kapta
kötelességmulasztáson a nagy király. Megtudta róluk a kincstartójától, hogy
három esztendeje nem fizettek már egy batka adót se. Nosza, szalajtott is
mindjárt egy lovas stafétát a solymáriakhoz.
- Azt üzente
urunk királyunk, hogy nyomban fölmenjen hozzá a solymári bíró, mert beszélni
akar a fejével - trombitálta ki a staféta a solymári piacon. - Ha holnap
ilyenkorra ott nem lesz a budai Várban, holnapután ilyenkorra már a lábához
kerül a feje.
Azzal a
követ elnyargalt, a solymári bíró pedig földhöz pukkantotta a bírósüveget.
- Eb legyen
solymári bíró, nem én! - fohászkodta el magát. - Keressetek a süvegbe más
embert, nekem drágább a fejem a süvegnél!
Nosza, a
kisbíró kapta a süveget, s bekopogtatott vele minden háznál. De bizony senki se
akarta beledugni a fejét. Bujkáltak előle, ki padlásra, ki pincébe. Nem
kívánkozott Solymáron senki sem bíró lenni.
Utoljára
aztán a falu végén talált a kisbíró egy bojtárlegényt, aki nem szaladt el a
süveg elől. Irhás subán hevert a szép kövér gyepen, s olyan hegyesen
fütyörészett, mint a rigó.
- No, öcsém
- toppant elé a kisbíró -, téged az isten is solymári bírónak teremtett.
- Már mért
teremtett volna? - tátotta el száját a legényke.
- Azért,
mert ilyen szépen tudsz fütyülni. Márpedig most az a törvény, hogy azt
választjuk bírónak, aki legszebben fütyül.
- Hát ez
szép törvény - húzta a fejébe a fiú a süveget. - Csak azt szeretném most már
tudni: mi lesz az én hivatalom?
- Kerek e
világon semmi egyéb, csak éppen a süveget kell hordoznod, és fütyülgetned benne
napszámra. Most pedig fölmégy Budára a királyhoz, mert nagyon szeretne veled
megösmerkedni.
- Én is
ővele - bólintott rá a legényke jókedvűen, azzal a nyakába akasztotta a
tarisznyáját, s napáldozat táján már a budai Vár tövében kocogott, azaz hogy
nem nagyon kocogott, mert egy öreg csókát látott tollászkodni a kökénybokrok
közt, s egyszerre meglassította a menést.
- No, ezt
megfogjuk - kapta le a bírósüveget, s hirtelen ráborította a madárra. - Gyere a
tarisznyába, ne mondják a solymáriak, hogy üres kézzel tértem meg Budáról.
Azzal
betarisznyálta a csókát, s most már csakugyan meg se állt addig, míg a királyi
vár ajtónállója keresztbe nem fektette előtte az ásóját.
- Ki vagy,
mit akarsz?
- Én bizony
a solymári bíró vagyok - mondta kevélyen a bojtár -, a királyhoz igyekszem,
mert szeretne velem megösmerkedni.
- Bizonyosan
az adót hozza a tarisznyában - súgtak össze az udvari népek, s bevezették a
solymári legényt a király elé a madaras szobába.
Mert, hogy
szavam ne felejtsem, élt-halt Mátyás a szép szavú madarakért. Tartott belőlük
egész erdővalót, most is tele volt mind a két válla csízzel, pintyőkével, a
tenyerében meg valami külső országbeli tarkabarka madárka fütyörészgetett, amit
a török császártól kapott ajándékba.
- Szép jó
estét! - billent be az ajtón, s mindjárt megkérdezte a madaras embert, melyik e
közt a sok tarka madár közt a király.
- Én vagyok
- szögezte rá a szemét a madaras ember. - Hát te ki fia-csikaja vagy?
- Ugyan
úgy-e, hát csakugyan kelmed az? - mosolyodott el a solymári bojtár. - Majd meg
nem ismertem a sok madara közt. Hát én meg a solymári bíró vagyok.
- Úgy, te
vagy az a híres?! - rebbentette el magától Mátyás haragosan a madarakat. - Hát
mért nem szoktátok ti az adót elküldeni?
- Micsoda? -
csóválta meg a bojtár a bírósüveget. - Hát még most se ért ide? Pedig mink
egyebet se csinálunk három esztendeje, csak az adót küldjük: eredj adó,
Budavárba, eredj!
No de erre a
tréfára már csakugyan megharagudott Mátyás, s fölemelte az aranygombos botját,
hogy a nyaka közé szedjen a követnek, de az megneszelte a szándékát, s
egyszerre kiugrott a madaras szobából. De nemcsak kiugrott, hanem a kilincset
is úgy megkapta a két markával, hogy Mátyás ki nem bírt szaladni utána,
akárhogy rángatta az ajtót.
- Eressz ki,
te ember! - mondta félig bosszúsan, félig nevetve, mert mulattatta is egy
kicsit a legényke együgyűsége.
- Nem addig,
míg a botodat ki nem adod, uram, mert még valami kárt tehetnél bennem -
alkudott a solymári bíró, s nagy jókedvében olyan fütyülést csapott, mint száz
feketerigó.
Mátyásnak
elmúlt a haragja, ahogy a fütyülést meghallotta. Azt hitte, valami ritka madár,
s megbékülve kiabált ki a szobából:
- Megállj,
te ember, még az adót is elengedem, ha azt a szép szavú madarat nekem adod!
- Nagyon
szívesen - egyezett bele a bojtár, s egyszerre eleresztette a kilincset. -
Hanem megállj, uram, majd én veszem ki a tarisznyából a madarat, mert nagyon
fürge portéka ám ez!
Ki is
nyitotta a tarisznyát hirtelen, azzal - huss! - úgy kirepült belőle a csóka,
mintha soha benne se lett volna.
- Ejnye, te
csiribiri ember - gyulladt megint haragra a király -, hiszen nem is rigó volt
az, hanem csóka!
- Hát persze
hogy az volt - hagyta helyben a bojtár. - Tudni való, hogy Solymáron úgy fütyül
a csóka, mint máshol a rigó.
- No, azt
szeretném én hallani! - fenyegette meg Mátyás az ujjával a bojtárt. - A színem
elé ne kerüljetek többet, míg fütyülő csókát nem hoztok!
- Add
írásba, uram királyom - borult térdre rimánkodva a bojtár -, mert másképp el
nem hiszik otthon, hogy ilyen bölcs parancsot adtál nekem!
Szép
holdvilágon vígan ballagott haza a solymári bíró. Vitte a tarisznyában a nagy
pecsétes írást, hogy solymári embernek nem szabad a király színe elé addig
kerülni, míg olyan csókát nem fognak, amelyik úgy fütyül, mint a feketerigó. S
üzengethetett ezután a kincstartó az adóért, mindjárt a király keze írását
tartották a követ orra alá:
- Nem
találtuk még meg a fütyülő csókát!
A bojtár
pedig addig bíróskodott Solymáron, míg meg nem halt. Az emlékezete azonban máig
is fönnmaradt. Máig is azt mondják arra, amit könnyen meg lehet szerezni:
füttyön adják, mint a solymári bíróságot.