A király
fájának egy öreg almafát neveznek a mi falunk határában. Idegen meg sem
fordulhat nálunk anélkül, hogy azt meg ne mutatnánk neki.
- Jól nézze
meg, mert ilyent vagy látott életében, vagy se - így szoktuk neki bemutatni a
király fáját.
- Szép fa ez
nagyon - ezt feleli a vendég rendesen, s azt gondolja magában, hogy nincs biz
azon semmi különös szépség se. Olyan, mint a többi öreg fa. Mohos a dereka,
ritkás a koronája, aprós a gyümölcse.
Azért mégis
nevezetes fa ez nagyon. Mégpedig arról nevezetes, hogy már egynapos korában
aranyalmát termett. Mégpedig nem is egyet, hanem kettőt. Mégpedig olyan nagy úr
szeme láttára, mint amilyen a király.
Persze régen
volt ez nagyon, a régi jó időben, mikor még a só is sósabb volt, a méz is mézesebb
volt. Akkor történt egyszer, hogy a királynak dolga volt mifelénk. Az öreg
harangozó azt mondja, hogy csak a mi templomunk harangjának a szavát akarta
meghallgatni.
Elég az
hozzá, hogy ott lovagolt el egyszer a király a falu végén. Nagyon el volt
merülve az ország gondjaiban, s tán föl se emelte volna a fejét, ha egyszerre
el nem nyeríti magát a lova.
- Mi bajod,
Pejkó? - riadt fel gondolataiból a király, megsimogatva a ló sörényét.
Nem volt a
Pejkónak semmi baja, csak az öröme volt nagy. Mégpedig annak örült nagyon, hogy
odaállt elejbe egy kis ember, ásó volt a kezében, és azzal tisztelgett
katonásan. De olyan katonásan ám, hogy még a királynak is öröme telt benne.
-
Fogadjisten, szolgám - adta vissza a köszöntést emberségesen. - Kinek
tiszteljelek?
- Támadi Balázs
a becsületes nevem.
- Vitézhez
illő név - mosolygott a király.
- Huszár
voltam - húzta ki magát kevélyen a fehér hajú kis ember.
- Hát most
mi vagy? - kérdezte a király.
- Most csak
afféle szegény vincellérember vagyok - szúrta az ásóját a földbe Támadi Balázs,
és vágta vele a hantot, mint huszár korában az ellenséget.
Meg is
tudakolta tőle a király, hogy mi lesz abból.
- Gödör biz
ebből, tiszt úr.
- Hát aztán
minek lesz a gödör, Támadi Balázs?
- Ennek e,
tiszt úr, ennek e! - emelte föl az öreg a földről a vastag facsemetét.
- Nem terem
már az teneked, Támadi Balázs - mosolyodott el a király -, minek vesződsz vele?
- Nono,
tiszt úr, teremhet az még énnekem is! - törölte le az öreg inge ujjával homloka
verejtékét. - De ha nekem nem, a maradékaimnak bizonyosan. Nem tudom, kiféle lehet
a tiszt úr, de bizonyosan tudom, hogy csak arról a fáról szedi a legjobb ízű
almát, amit az apja ültetett.
Egyik szeme
elmosolyodott a királynak, a másik könnybe borult. El is érzékenykedett, meg is
indult, s egy vadonatúj aranyat hajított le a gödörbe.
- No, isten
megáldjon, Támadi Balázs - emelte a kezét a sapkájához.
Az öreg
vincellér azonban akkorát rikkantott, hogy megint csak vissza kellett fordítani
a Pejkót.
- Hohó,
tiszt úr - kapta fel ujjongva az aranyat -, nem megmondtam, hogy teremhet még ez
az almafa énnekem magamnak is?
A király
elnevette magát, és még egy aranyat hajított le az öreg huszárnak, aki
hálálkodva csapta össze a kezét.
- Ó, bárcsak
egész erdőm volna ebből a csudafából, amelyik már egynapos korában párjával
termi az aranyat!
Eddig van a
mese a király fájáról. Az igazság pedig az, hogy minden fa aranyat terem,
amelyiknek gondját viselik.