Gyevit ne
tessék keresni a térképen, mert a térképen csak Algyő található, egy
macskaugrásnyira Szegedhez. De hát a makfa mondhat, amit akar, a gyevi
magyar mégiscsak jobban tudja a faluja nevét, mint a mappa. A gyevi magyar itt
árulja a sült tököt a kultúrpalota tövében, a két kűszent lábánál, akiknek nagy
örömük telhet ebben a déligyümölcsben, lévén az egyik Homérosz, a másik
Arisztotelész.
Kérdezem
tőle, hová való, ezt feleli rá:
- Leginkább
csak Gyevibe.
A régi
világban szokásban volt a nagyeszű magyaroknál a Márton gyereket Mártának
kereszteltetni, hogy a császár lánynak gondolja, és ne öltöztesse angyalbőrbe.
Valami ilyen huncutság lehetett abban is, hogy Algyő Gyevinek nevezte el magát.
Gondolta, hogy így majd nem találják meg mindenféle dézsmaszedők.
No de ez a
tudósok dolga, én csak annyit mondhatok, hogy Gyevi már akkor is Gyevi volt,
mikor utoljára járt benne a király. Az pedig igen régen volt, mert az utolsó
király, aki benne járt, Mátyás király volt. („Az pedig még Kossuth atyánknál is
régebben volt, hallja!” - így mondja az én gyevi emberem, akinek valahogy
olyan, mintha a negyvennyolctól ezer esztendő választana el bennünket. Különben
vagyunk ezzel így többen is.)
Elég az
hozzá, hogy Mátyásra egyszer ráestellett a szegedi határban, ahol nyulászni
járt, amihez akkor még nem kellett az Eselovics-Palacsivinyi őrgróf engedélye.
(Mert így könnyebb kimondani a Pallavicini nevét, mint ahogy az urak mondják.)
Valahogy eltévelyedett a kíséretétől, nem volt vele senki az ispánján kívül,
aki alatt a nádor értendő, azt ijesztgette tréfás szóval:
- Na,
cselédem, hová bújjunk éjszakára, hogy el ne kapjon a réztollú bagó?
- Itt van
Gyevi egy miatyánkra - emelte meg a süvegét az ispán -, ott meghálhatunk,
reggel aztán megkereshetjük a többieket.
- Okos embernek
adsz kenyeret, ispán - biccentett rá Mátyás a tanácsra.
- Csak
adnék, királyom, ha volna - mutatta mosolyogva az ispán az üres tarisznyát.
- No, annál
szaporábban mehetünk, legalább nem viszünk terhet - nevetett a király.
Mentek is
szaporán, gyertyagyújtáskor be is értek Gyevibe. Tücsökmuzsikás nyári este
volt, bujkáló holdvilág úszkált az égen, ráérő emberek beszélgettek a leveles
kapukban. A fejedelem délceg alakján mindjárt megakadt az asszonyok szeme,
mondták is fönnhangon:
- Ott is
nagy eső járt, ahol ez termett. Hét határban nincs ilyen szép szál legény.
- Hallod-e,
ispán? - húzta ki magát büszkén a király.
Az ispán még
meg se mukkanhatott, mikor valaki alázatosan megszólalt:
- Kivéve a
gyevi bírót.
Szép, fehér
hajú öregember volt, aki mondta, még a sapkáját is megemelte hozzá. Összenézett
a király meg az ispán, de csak elnevették magukat. Ballagtak tovább, be a falu
közepére, ahol nyitott ajtajú ház ajtófélfáján forgácscégért lobogtatott a
szél. Ott is ácsingózott egy-két ember, odafordult hozzájuk a király:
- Csárda ez,
atyafiak?
- Az ez.
- Van-e
benne fehér cipó?
- A váci
püspök se eszik olyant.
- Kivéve a
gyevi bírót - mondták ketten is egyszerre.
- Hát piros
bor?
- A török
császár se iszik olyant.
- Kivéve a
gyevi bírót - kapkodták le a népek a fejrevalójukat.
Az ispán meg
akarta kérdezni, miért kell mindenből kivenni a gyevi bírót, de Mátyás húzta
befelé.
- Gyere,
gyere, mert éhes vagyok, mint a farkas!
Hát elverték
az éhüket hamar, rántottát ettek kakastejes kenyérrel, ittak rá piros bort is,
meg is köszönték a vacsorát a csárdásnak illendően.
- Ilyen
jóízűt se ettek ma Buda várában - ütött a vállára a király barátságosan.
- Váljék
egészségére, vitéz uram - dörzsölgette össze a kezét a gazda, de neki is
mindjárt eszébe jutott hozzátenni, hogy: - kivéve a gyevi bírót.
- Én bizony
nem veszem ki a gyevi bírót se - nevette el magát a király.
- Hej,
dehogynem, vitéz uram, dehogynem! - kiáltotta ijedten a csárdás, s
kézzel-lábbal, szemmel-orral egyre integetett a sarok felé. A király azonban
most már bosszúsan vont vállat.
- Ejnye, de
fura falu ez a Gyevi, vigye el a markoláb!
- Kivéve a
gyevi bírót - kottyant bele a gazda, de olyan sebesen ám, hogy a királynak
megint csak nevetésre szaladt a szája.
- De bizony
azt vigye el legelőbb!
- Márpedig
azt nem viszi! - csikorgott ki valaki a sarokból, mint a kenetlen kerék. S
nyomban ki is gurult a szoba közepére egy kis duda formájú ember, akinek szép
nagy szélfogó füle volt, mint a szentesi korsónak, s azt annál sebesebben
mozgatta, minél jobban elfutotta a méreg.
- Gyeviben
az a törvény, hogy a bírót mindenből ki kell venni.
- Ejnye,
kutya meg a mája! - csodálkozott el a király. - Hát aztán ki hozta ezt a gyevi
törvényt?
- A gyevi
bíró! - lengette a füleit a dudaember.
- No,
szeretném azt a jeles bírót látni! - kacagott a király.
- Hát csak
nézzen meg kend - szuszogott a dudaember -, én vagyok a gyevi bíró!
- Hát akkor
kendet vigye el a markoláb - mutatott rá a király -, ezt meg Mátyás deák mondja
kendnek.
Az lett
ebből, hogy a gyevi bíró mindjárt előrikkantotta a kisbírót, és hűvösre tetette
a két diákot.
- Ki nem
ereszted őket, míg meg nem tanulják a gyevi törvényt!
Ment is a
két diák engedelmesen, de kisvártatva lelkendezve futott vissza a kisbíró,
mutogatva az összeszorított markát, mint az égett sebet.
- Hát te tán
parazsat szorongatsz a markodban, hé? - meresztett nagy szemet a bíró.
- Jobban süt
ez annál is - nyitotta ki a markát a kisbíró. - Ezt küldik a csárdásgazdának a
garabonciások.
Vadonatúj
aranyforint volt. Szent László képe az egyik felén, gyűrűs holló a másikon,
addig csak hallomásból tudtak ilyenről Gyeviben.
Meg is
szeppent a bíró egy kicsit, hogy mégse lehetnek ezek a deákok valami csiribiri
emberek. Hazamenet a faluháza felé került, bekukucskált a kulcslyukon a két
deákra, de nem csináltak azok semmi különöset. Papirost szedtek elő a
tarisznyából, arra irkáltak-firkáltak, a nagyobb mondta, a kisebb írta.
- Mégiscsak
deákfélék lesznek - nyugodott meg a bíró. - Majd számon veszem, mire pazarolták
a mécsest.
Kürtriadásra,
lódobogásra ébredt reggel. Cifra ruhás urak sürögtek-forogtak a háza előtt,
középen a két deák. Fogja az ákombákomos papírt a kisebb, adja neki a parancsot
a nagyobb:
- Olvasd,
ispán, olvasd!
- Gyevi
derék népét szívébe fogadja a király őfelsége! - olvassa a kisebb deák.
- Kivéve a
gyevi bírót! - mondja a nagyobb.
- Nincs
köztük tökkel ütött fejű ember.
- Kivéve a
gyevi bírót!
- Azért
elrendeli a király, hogy Gyeviben többé senki porciót ne fizessen!
- Kivéve a
gyevi bírót!
- Ezüsttálból
aranykanállal egyen!
- Kivéve a
gyevi bírót!
- Tíz arany
útravalót kapjon! - hajtogatta össze az ispán az írást.
- Kivéve a
gyevi bírót! - mondta rá a király, s odafordult nevetve a dudaemberhez. - No,
gyevi bíró, ugye, hogy jól megtanultam a gyevi törvényt?
Azzal
megsarkantyúzta a lovát, s egyszerre porba veszett a kíséretével. (A por nem is
változott azóta se.) A gyevi bíró pedig nyekkent egyet, mint a megszúrt duda,
betakarta magát a fülével, s világéletében ki nem bújt többé alóla.
Ezt pedig annak
a bizonyságára írtam, hogy a tekintélytiszteletet nem most találták ám ki
Magyarországon!