Eközben a
farkas étvágya kétszeresére nőtt. Ráugrott a rókára, torkon ragadta, és így
szólt:
- Komám, ha
nem szerzel nekem most nyomban valami harapnivalót, úgy menten letaszítlak a
szurdokon keresztül a sötét völgy mélyébe!
- Légy
nyugodt, komám, mindjárt lesz elég ennivalód. Gyere csak utánam. De aztán várj
meg, amíg visszajövök, hogy megosztozzunk a zsákmányon!
- Jól van,
jól van - felelte a farkas.
Éppen arra
hajtott el egy paraszt, aki halat vitt a szekerén a városba. A róka egy
mellékúton elébe került a szekérnek, lefeküdt az országút közepére, és
halottnak tetette magát.
Mikor a
paraszt odaért, és meglátta a fekvő rókát, nyomban leugrott a bakról, fogta a
rókát, és hátul földobta a szekerére. Magában pedig örvendezve gondolt arra,
milyen szépen megprémezteti majd az ünnepi kabátját a rókamállal. Ravaszdi
koma azonban könnyedén ide-oda mozgatta a farkát, és ezekkel a mozdulatokkal
egymás után lökte le a szekérről a halakat. Mikor úgy gondolta, hogy most már
elég lesz, leugrott a szekérről anélkül, hogy a paraszt észrevette volna.
A farkas
közben nyomon követte a szekeret, és az összes halat felfalta pikkelyestül,
mindenestül, csak a szálkáját köpte ki.
- Mi dolog
ez, komám? - kérdezte a róka. - Hát ebben egyeztünk meg?
- A te
részed ott maradt - felelte gúnyosan a farkas a szálkahalomra mutatva. - Hát
nem elég neked ennyi bizonyítéka a barátságomnak?
A róka
hallgatott, csak magában füstölgött:
„Várj csak!
Megfizetsz te még nekem ezért!” - vigasztalta magát gondolatban.