Volt egyszer
egy király s annak három szép leánya. Ez a király egyszer, mikor a vásárra
ment, megkérdezte a leányaitól: na, leányok, mit hozzak nektek a vásárról?
Azt mondta a
legidősebb:
- Hozzon
nekem, édesapám, aranyruhát.
Azt mondta a
középső:
- Nekem
pedig ezüstruhát.
- Hát neked
mit hozzak? - kérdezte a legkisebbiket.
- Nekem,
édesapám - felelte a legkisebb királykisasszony -, szóló szőlőt, mosolygó almát
és csengő barackot.
- Hm -
csóválgatta fejét a király -, még ezt sem hallottam, de ha van ilyen a világon,
majd hozok én neked, leányom.
Elment a
király a vásárra, s vett is mindjárt aranyruhát a legidősebb leányának, ezüstöt
a középsőnek, de szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem talált,
pedig végigjárt minden boltot.
Búsult a
király, hogy éppen a legkedvesebb leányának nem teljesítheti a kívánságát.
"No - gondolta magában -, csak érjek haza, kihirdettetem az országban,
hogy akinek van szóló szőlője, mosolygó almája, csengő barackja, csak hozza az
udvaromba, annyi aranyat adok érte, hogy holtig úr lesz abból."
Ahogy ezt
éppen így elgondolá, nagyot zökken a hintaja, s úgy megragad a sárban, hogy a
paripák meg sem tudtak mozdulni. Eleget rityegtetett, pattogtatott a kocsis, de
a paripák úgy állottak egy helyben, mintha odacövekelték volna.
Mérgelődött
a király, de nagyon. Hogy is ne mérgelődött volna, mikor a paripái máskor kis
híja volt, hogy lerúgják a csillagot az égből, s most ezt a könnyű hintót sem
tudták megmozdítani. Nosza, emberekért küldött a faluba, s szaladt is a falu
népe lovastul, ökröstül, kutyástul, macskástul annak a hírére, hogy elakadt a
király hintaja.
De bizony
hiába csődült össze a falu, meg sem tudták mozdítani a hintót.
Egyszerre
csak, amint ott kínlódnának, odasompolyodik egy disznó, s mondja a királynak:
- Röf, röf,
röf, felséges királyom, add nekem a legkisebbik leányodat, s egyszeribe
kiszabadítlak lovastul, hintóstul, mindenestül.
Szeme-szája
elállt a királynak a nagy álmélkodástól: hát ez aztán mi az isten csodája!
De mit
gondolt, mit nem, azt mondta a disznónak:
- Jól van,
hadd lám, mit tudsz. Itt a kezem, nem disznóláb, ha kiszabadítasz; neked adom a
legkisebbik leányomat.
A disznónak
sem kellett több, az orrát bedugta a kerékfentők közé, egyet lódított a
keréken, s azzal hopp! csak úgy röpült ki a kocsi a sárból, nekiiramodtak a
paripák, s egy pillantásra hazaröpítették a királyt.
Ahogy
hazaért, előszedte az aranyruhát, ezüstruhát, s átaladta a két idősebb
leányának. A legkisebbik leánynak azt mondta nagy búsan:
- Látod,
látod, leányom, mért nem kívántál te is ruhát, mert szóló szőlőt, mosolygó
almát s csengő barackot nem találtam az egész vásárban.
De még jó
kereken ki sem mondhatta ezt, hallja, hogy jön a disznó nagy röfögéssel. Kinéz
az ablakon nagy ijedten, s hát látja, hogy az csakugyan az a disznó, amelyiknek
a legkisebbik leányát ígérte. S a beste állatja még taligát is hozott magával,
bizonyosan abban akarja elvinni az ő legkedvesebb leányát.
Az ám, fel
is röfögött az ablakba mindjárt:
- Röf, röf,
röf, felséges királyom, eljöttem a leányodért. Röf, röf, röf, küldd le, hadd
viszem a taligámon.
"Megállj
- gondolta magában a király -, majd küldök én neked leányt."
Nagy hirtelen
felöltöztettek egy parasztleányt szép aranyos ruhába, s leküldték a disznóhoz.
De hiszen nem volt ez olyan feje lágyára esett disznó!
Felröfög a
királynak:
- Röf, röf,
röf, felséges királyom, ez nem a te leányod.
Hej, még
csak most bánta meg igazán a király, hogy olyan nagy bolondot csinált, s még
kezet is adott egy koszos disznónak.
Hát még a
kicsi királykisasszony! Úgy sírt, úgy jajgatott, hogy zengett belé a palota, s
azt mondta, inkább szörnyű halált hal, semhogy disznónak legyen a felesége.
De hiába
sírt, hiába jajgatott, a földhöz is hiába vágta magát, a király azt mondta
keserves könnyhullatások közt:
- Már hiába,
édes leányom, neki ígértelek, menned kell.
Hanem közben
megint gondolt egyet a király, felöltöztette a leányát rongyos, piszkos ruhába,
s úgy küldötte le. Hátha így majd nem tetszik a disznónak.
No hiszen,
ezt ugyan rosszul gondolta!
A disznó,
mikor meglátta a királykisasszonyt, majd kiugrott a bőréből nagy örömében.
Felkapta a leányt, szépen a taligára ültette, s vitte nagy röfögéssel:
- Röf, röf,
röf, ne sírj, királykisasszony, jó dolgod lesz nálam!
Sírt a
királykisasszony keservesen, de a disznó csak röfögött:
- Röf, röf,
röf, ne sírj, királykisasszony, mindjárt otthon leszünk.
De még csak
akkor vette elé a sírás igazán a királykisasszonyt, mikor a disznó megállott
egy ól előtt, abba bevezette, ott a piszkos szalmára leültette.
- Röf, röf,
röf, ez az én házam, királykisasszony!
Aztán
megkínálta kukoricával:
- Röf, röf,
röf, egyél, királykisasszony!
A
királykisasszony csak sírt, sírt, s addig sírt, míg az álom el nem nyomta.
- Röf, röf,
röf - mondta a disznó -, csak aludjál, királykisasszony, holnap a bánatod
örömre változik.
Aludt, aludt
a királykisasszony, s másnap délig fel sem ébredt. Déli harangszóra kinyitja a
szemét, s hát - láss csodát! - majd megvakul a szertelen ragyogástól!
Disznóólban feküdt le, s ihol, palotában ébredt föl. Szalmára feküdt, s ihol,
most selyem derékaljon fekszik. S ahogy kinyitotta a szemét, egy sereg leány
szaladott az ágyához, s kérdezték nagy alázatosan:
- Mit
parancsol, felséges kisasszony?
Egyszeribe
hoztak neki szebbnél szebb ruhákat, csak úgy csillogtak ezüsttől, aranytól,
gyémánttól, s felöltöztették módisan. Aztán bevezették a szomszéd szobába.
Hát ott ül a
terített asztalnál egy dali szép ifjú, szalad elébe, a kezét megfogja, s
asztalhoz vezeti.
S mondja
neki a dali szép ifjú:
- Ülj le ide
bátran, szép királykisasszony. Tied itt minden, amit a szemed lát. Tied vagyok
én is, ha meg nem vetsz engem.
- Hát te ki
vagy s mi vagy? - kérdezte a leány.
Azt mondja
az ifjú:
- Majd
elmondom neked, szép királykisasszony. Gyere most a kertbe.
Szépen a
karjára vette a királykisasszonyt, s lementek a kertbe. S hát, amint lemennek,
elejébe hajlik egy kis szőlőtőke, s szólnak a fürtjei:
- Szakíts
le, szakíts le, szép királykisasszony!
- Ez a szóló
szőlő - mondja az ifjú.
Mentek
tovább, s hát egy almafáról olyan szépen mosolyognak le rá a pici piros almák.
- Látod itt
van a mosolygó alma - mondja az ifjú.
Továbbmentek,
s csak megcsendül egyszerre az egész kert! Néz a királykisasszony erre-arra, s
kérdi:
- Mi cseng
olyan szépen?
- Nézd -
mondja az ifjú -, ott az a barackfa. Csengő barack terem rajta!
Hej,
megörült a királykisasszony, azt sem tudja, sírjon-e, nevessen-e nagy örömében.
- Látod -
fordult hozzá az ifjú -, van az én kertemben szóló szőlő, mosolygó alma, csengő
barack, amit te kívántál. Itt maradsz-e, leszel-e a feleségem?
Nem kérdette
másodszor a királykisasszony, nyakába borult a szép ifjúnak, s azt mondta:
- Itt
maradok biz én, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el tőled.
Az ifjú
aztán elbeszélte neki, hogy ő királyfi volt, de egy gonosz tündér disznónak
varázsolta, s azzal átkozta meg, hogy mindaddig az maradjon, míg nem akad egy
leány, aki szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot kíván.
Még aznap
hírül adták a királykisasszony apjának, hogy csak jöjjön egész udvarával a
lakodalomra. De bezzeg csaptak is hét országra szóló lakodalmat.
Még ma is
élnek, ha meg nem haltak.