A PÉCELI SZÚNYOGOK
Hej, bizony
régen volt, mikor az öregapám kissubáját odaadtam a rongyszedőnek egy szépen
szóló körtemuzsikáért. De az meg még régebben volt, mikor az a kissuba bárány
képében ropogtatta a friss füvet a legelőn. Hanem azért legrégebben mégiscsak
az volt, amikor a cinkotai bírónak egész istenadta nap egyéb dolga se volt,
mint a legyeket hajkurászni egy istentelen nagy légycsapóval.
-
Csitt-csatt - mondta a légycsapó -, csitt-csatt! - mondta a bíró, s
odacsoszogott nagytelkes bocskorában a pitvarajtó szemöldökfájához, ahol éppen
egy kövér dongó pödörgette a bajuszát nagy magabíztában.
- Te leszel
a századik - örvendezett a bíró, s fölemelte szép lassan a légycsapót, mikor
eljajdította magát a századik légy:
- Jaj, te
cinkotai bíró, kegyelmezz az életemnek!
Úgy
hallottam, mint most hallom, ahogy haragosan rámordult a keményszívű bíró:
- Mért
volnék én bíró, ha még az ilyen ingyenélő népségnek is megkegyelmeznék?
- Sose látsz
többet, bíró, ha még az egyszer eleresztesz - rimánkodott a dongó -, úgy
elmegyek, hogy híremet se halljátok.
- Ugyan hova
tudnál menni, te tolakodó szerzet?
- Elmegyek
Pécelre szúnyognak.
- Ejha -
ejtette le ámultában a bíró az állát -, hát olyan jó sorsuk van Pécelen a
szúnyogoknak?
- Mint
halnak a vízben - zümmögte a dongó, s úgy kihessent az ajtón, hogy tán meg se
állt volna Pécelig, ha az eresz alatt a fecske be nem kapta volna.
Mindegy az,
azért a cinkotai bíró mégiscsak előkurjantotta a feleségét, s a markába nyomta
neki a légycsapót.
- Vedd át
egy kicsinység a hivatalomat, te asszony, míg én átszaladok Pécelre. Már csak
megtudom, hogy élnek azok a híres péceli szúnyogok.
Úgy láttam,
mint most látom, ahogy lehúzta a bocskorát, fölhúzta a sapkáját, tenyerébe
szedte a lábát, s lélegzetet se vett a péceli határig. Ott éppen egy szántóvető
ember tanította fütyülni a pacsirtafiókákat, annak fordult neki a cinkotai
bíró:
- Hej, te
péceli ember, nem mondanád meg nekem, mért van olyan jó soruk a péceli
szúnyogoknak?
- Mi az a
szúnyog, atyámfia? - csudálkozott a péceli ember. - Soha hírét se hallottam,
azt se tudom, eszik-e vagy isszák.
- No, majd
keresek okosabb embert! - kiáltotta vissza futtában a cinkotai bíró, s meg se
állt a falu közepéig, ott is fölugrott a kút kávájára, a szája elé tette a két
tenyerét, s akkorát rikkantott, hogy összeszaladt rá az egész falu.
- Hej,
emberek, mondjátok meg nekem: miről híresek a péceli szúnyogok?
Egymást
támogatták a péceliek, olyan jót nevettek ezen a kérdésen. Bezzeg elfutotta a
pulykaméreg a cinkotai bírót.
- Száz
aranyat adtam volna egy péceli szúnyogért! - kiáltotta kétségbeesetten, s
dühében beledobta sapkáját a kútba. Loccs - odalett a világlátott cinkotai bíró
sapkája, s fölzavart a víz színéről egy sereg szúnyogot, akik nagy muzsikálva
szálltak föl a kútból.
- Zine-zene,
zine-zene, száz arany a szúnyog-zene!
- Szúnyog,
szúnyog! - lelkendeztek a péceliek, s boldog volt, aki egyet megkaparinthatott
a drága muzsikásokból. Hazavitték őket, kalickába zárták, gondjukat viselték,
mint ahogy megérdemli az efféle százaranyas portéka.
Azóta van
Pécelen annyi szúnyog, mint a rojt. Amelyikteknek száz aranya van, vehet
belőlük. Aki jól tud alkudni, az kilencvenkilenc aranyért is kaphat.